Vezetés, avagy szabadság és orrakoppintás

Azóta készülök ezt a bejegyzést megírni, amióta megszereztem a jogosítványomat, csak valamiért mindig elmaradt. És most, hogy zárt ajtók mögött vagyunk, végre azt is leírhatom, ami néhány hete "nyomja a lelkemet", és nagyon kikívánkozik belőlem.

Miután kézhez kaptam a jogsit, máris vezettem. Persze, csak úgy, ahogy a kezdők szoktak. Félve - mert ugye, már csak magamra voltam utalva, és az autóis ismeretlen volt még számomra; néha butaságokat elkövetve, és aggódva mindenféle változtatás miatt: jujj, mi lesz majd a stopnál, jujj, hogyan fogok leparkolni, jujj, mi lesz, ha hegyen felfele kell indulnom, jujj így, jujj úgy. Aztán kb. egy héttel később Istvánnal és anyósommal "hosszú útra" indultunk. Kb. 150 km oda-vissza. Hiába mondta az oktatóm, hogy senkit se engedjek magam mellé, akárkit is ül az autóban, az hátul üljön, mert István úgysem akart hátra ülni. És az az út olyan is volt. Én a legjobbat próbáltam kihozni magamból, de úgyis az lett a vége, hoyg István állandóan beleszólt, én meg csupa stressz voltam mire hazaérkeztünk. Végigbőgtem azt az estét, és már-már azon voltam, hogy megfogadom: soha többé nem vezetek.:D:D:D Nem is vezettem. Másnapig. Amikor ki kellett vinnem az autót a piacra.

Aztán úgy hozta a sors, hogy István két napra rá elutazott a Deltába, én meg magamra maradtam. És akkor azt mondtam: most vagy soha. És beültem, és elmentem dolgozni. Másnap is. És másnap is. A jujj-ok természetesen, megvoltak, bár minden egyes nappal kevesebbet gondoltam rájuk. Ha bakit követtem el, akkor nekem kellett korrigálnom, nem harapta le senki a fejemet érte, és ment tovább az élet. Hétvégén már elmentem Krisztával a piacra, és a sok egyirányú utca miatt összekóricáltuk a fél várost... A következő héten is minden nap autóval voltam dolgozni, a rákövetkező hétvégén pedig sikerült eladni az autót.:( (Meli, éppen Udvarhelyre vitték!:))

Nem sokáig voltam autó nélkül, tudjátok, rá egy hétre megkaptam az ajándékautómat, a kis Ford Fiestát. A bökkenő csak az volt, hogy nem járhattam vele, amíg át nem irattuk. Több, mint egy hónap telt el, mire minden irat meglett (köztük új személyi is, nekünk), és végre megkaptuk a végleges rendszámot: MS 11 SKB (azaz MaroS megye, (20)11 Sütő Kriszta Boróka. A másik autónak is ugyanez a rendszáma azzal a különbséggel, hogy a szám: 06, mert Kriszta 2006-ban született. A 08, amikor Boró született sajnos már foglalt volt. :)) (Apropó, leírná nekem valaki a magyarországiak közül, hogy ott mi szerint rendszámozzák az autókat?)

Nos, volt jogsim, lett autóm (persze, előtte kiváltottunk egy ideiglenes rendszámot és forgalmit, és már használtam), lehetett autókázni. Kezdtem elölről mindent: az ismerkedést, a tanulást és a ... parát. Emlékszem, még úgy 1 hónap után is, remegtek a lábaim és gyomoridegem volt - MIUTÁN - kiszálltam az autóból. Tehát nem vezetés közben, akkor semmi ilyesmit nem tapasztaltam; a feszültség akkor jött elő, amikor már kiszálltam a volán mögül. Azt hittem, sosem múlik el. Míg egyszercsak azon kaptam magam, hogy abszolút élvezettel vezetek, nem remegnek a lábaim, nincs gyomoridegem utána sem, és elindulok bármilyen útvonalon, mégha nem is ismerem. Megy az oldalparkolás, megy a hátraparkolás, nem idegeskedem, ha éppen én vagyok az első a stopnál, sőt, ha valamilyen oknál fogva (azért most már nagyon ritkán fordul ez elő) véletlenül lefullasztom a motort, akkor sem kezd a szívem kiugrani a helyéről, és ha ledudálnak, hát inkább beintek egyet, mintsem idegeskedjek és tökéletlenkedjek.:D

Eleinte alig hittem, hogy tényleg én vagyok. Hogy valóban én vezetek, és akkor indulok útnak, amikor akarok. Ha eszembe jut, hogy vásárolni kellene valamit, nem kell megvárnom Istvánt, hogy hazajöjjön, és esetleg rábeszélni a "kiruccanásra", ha mégsincs kedve a vásárláshoz; el tudok ugrani a lányokkal a sürgősségre, ha sürgősen menni kell; nem kell félórákat várnom a buszmegállóban; ha István kiszálláson van, nem kell gyalog vinnem a lányokat oviba az esőben, vagy reggel 7-kor Apunak nem kell vigyázzban állnia az ajtónk előtt, hogy elvigyen bennünket, és stb. meg stb.: fel sem lehet mindent sorolni. Hihetetlenül szabadnak éreztem és érzem magam, és hihetetlenül könnyebb lett az életünk ezáltal. Tudom, hogy a környezetvédők azt mondják, használjuk a tömegközlekedést, mert így meg úgy, de sajna nem nekik kell úgy beosztaniuk az idejüket, hogy mindenhová idejében eljussanak, hanem nekem. És nem ők fizetik a buszjegyet sem, ami itt Vásárhelyen rengeteg: 6 lej lenne oda-vissza, ez több, mint 1 l üzemanyag, és én nem fogyasztok egy 1 liternyit naponta. Jó, még van néha a parkolójegy is, de nem mindig, attól függően, hogy hol találok parkolóhelyet. És, hogy a környezetvédők se méltatlankodjanak túlságosan, elárulom, hogy azokon a heteken, amikor délelőttös vagyok, és István is itthon van, nem külön autóval megyek, hanem Istvánnal, és busszal jövök haza.:)

Aki évek, évtizedek óta vezet, annak bizonyára nevetséges, vagy legalábbis vicces ez az elragadtatásom a vezetés iránt, de én tényleg most úgy érzem magam, mint az elítélt, aki visszakapta a szabadságát, vagy mintha szárnyakat kaptam volna, hiszen eddig ismeretlen lehetőségeket fedezek fel és aknázok ki. És nagyon hiányzik, ha rövidebb-hosszabb ideig nem vezethetek.

És az utóbbi hetekben keveset vezettem. két okból is. Az egyik, hogy éppen vakáció van, nem járok dolgozni, illetve az ünnepeken bárhová mentünk, a "nagy" autóval mentünk, azt pedig, legalább addig, amíg le nem jár a tanulóévem, nem akarom vezetni, a másik pedig egy kicsi, de számomra annál tanulságosabb balesetecske, amit sajna, én okoztam. Ez van. Szégyellem, sőt nagyon, mert abszolút elkerülhető lett volna, de nagyon jó volt orrakoppintásnak. Utólag visszatekintve (mert én oylan vagyok, hogy állandóan újra- és újraanalizálom a tetteimet, szavaimat) azt mondom: megérdemeltem, mert kicsit kezdett a fejembe szállni a dicsőség.

December 20-a volt, az óvodai ünnepségünk napja, az utolsó tanítási héten. István már szabadságon volt, ezért a magam autójával mentem. Aznap esett le az eslő hó, de szerencsésen beérkeztem a munkahelyre, megjártam a fodrászt a város másik fertályában, és haza is érkeztem. Büszkén újságoltam, hoyg átestem a hókeresztségen. Otthon gyors készülődés, átöltözés, lányok öltöztetése, és máris indultunk vissza a városba, fényképet készíteni. Két autóval mentünk, mert én onnan a szerepre mentem. Fotózás után "könnyes" búcsút vettünk egymástól, és kb. 6 perc után hívtam Istvánt, hogy ha még ott van, jöjjön, mert összeütköztem valakivel.:(
Egyirányú utcában parkoltam bal oldalon, és legalább 2 percig vártam, hogy elmenjenek az autók, és tudjak besorolni a forgalomba. Vártam volna én még két percig is, sőt még többet is, de egyszercsak nem jött egyetlen autó sem, én indultam, és pufff. Azt hittem, infarktust kapok. Nagyot szólt, de szerencsére nagyobb volt a hang, mint maga a baj. Azért beletelt egy órába, mire kitöltöttük a hivatalos iratokat, és megbeszéltük a továbbiakat a másik sofőrrel (Az is egy nő volt. És bár rendes volt, azért muszáj volt belémdöfnie azzal, hogy ő már 10 éve vezet és még sosem okozott balesetet!). Nagyon ideges voltam, hiszen 4-kor már ott kellett volna lennem az ünnepség termében, erre meg 5 előtt néhány perccel épphogy bezuhantam az öltözőbe, levetköztem, és indultunk a színpadra énekelni és mosolyogni.:(((((((( Nagyon rossz volt, de szerencsére végül sikerült ráhangolódnom a kis bemutatott darabra, és ha csak egy órára is, de elfelejteni, ami történt.
Másnap szintén autóval mentem munkába, de azt hittem, sosem érkezem meg. Az autót mégiscsak megviselte a koccanás, mert a kormány tekeredett ki a kezemből. Fel is hívtam Istvánt, hogy én hazafelé nem vezetem. Jöjjön be, és ő vigye haza, mert nem merek beleülni ismét. Elállítódott a futószög valamennyire, ezért lett nagyon instabil, de sajnos a szerelőnk épp aznap zárta be a műhelyét, és nem nyitott csak 9-én. Máshová is elvittük a két ünnep között, de szóba sem akartak állni. Így aztán az autó szinte tegnapelőttig pihent, csupán 30-án mentem vele: akkor kaptunk időpontot a biztosítónál. És az érdekesség csupán annyi, hogy a kedves sofőrtársam, aki már 10 éve vezet, annyira sietett a biztosítóhoz, hogy hátulról belerohant egy taxiba. Nem örültem, amikor ezt elmondta, mert tudom, mit érezhetett, hiszen én is benne voltam. De attól a pillanattól kezdve megszűnt a bűntudatom, a lelkiismeretfurdallásom, és végre elhittem, amivel mindenki vigasztalt: hadd el, megesik ez bárkivel, csak éppen ennél nagyobb "baleseteid" ne legyenek!

És most, hogy leírtam mindezt, egy újabb nagy kő gördült le a szívemről, mert most már nem kell "hazugságban élnem":D:D:D