REND - régen és ma

Előző bejegyzésemben írtam, hogy a régi nagybetűs REND ma már semmiben sem található meg. Az időjárásban főleg nem.

Még december elején, egyik délben mesét kerestem a gyerekeknek. Lapozgattam egy könyvet, és egyszercsak megakadt a szemem ezen a címen:  "Öreg fiú, December". Tamási Áron írta. No, gondoltam, ha ő írta, ez csak jó lehet, bár még nem sejtettem a tartalmát. Aztán, nagy lelkesedéssel olvasni kezdtem, ahogy pedig haladtam előre az olvasásban, egyre alább hagyott a jókedvem (legalábbis belsőleg), mert borzasztó igazságokat írt le a természet rendjéről és törvényeiről. Ez minden, csak nem mese - gondoltam, és bántam, hogy ezt olvastam fel a gyerekeknek. Persze, az íze, zamata tényleg amolyan tamásiáronos volt a novellának, de az üzenete sajnos szomorú. Nagyon szomorú. Mert mindaz, amin ő néhány évtizeddel ezelőtt szörnyen megbotránkozott, sőt, egyszerűen elképzelhetetlennek tartotta, hogy valaha is megtörténhessen, mára szomorú valósággá változott. Mert ugye, királyok, kormányok, rendszerek jöttek-mentek mindig, aki ma fenn volt, az holnap lehet már lenn csücsült, de a természet törvényei azok mindig örökérvényűek és változatlanok voltak.

Egy idézet a novellából, de a teljes írás is megtalálható: ITT.

"Egyszerűen December vagyok most is, mint tavaly s mint a megelőző években is, véges végig visszafelé, amióta csak vagyok. A felfogásom nem módosult, s megtartottam a régi szokásaimat is. Hideg a természetem, de a becsületből nem engedek, s a szívem forrón dobog a karácsonyi örömben. Szeretek havazni, s minden lehetőt elkövetek, hogy éjjelenként a csillagok ragyogni tudjanak. A kedvem fénylik néha, s máskor elborulok, de eme váltogató hullámzás mögött mindig egyforma és változatlan vagyok. S az is maradok örökké. S így van ez rendjén, tessék elhinni. Mert aki igaz ok nélkül megváltoztatja magát, az végül a napokkal és az éjszakával, az órával és a perccel együtt fog változni. Így jön aztán a rend helyébe a rendetlenség, amikor senki sem tudja, hogy valójában hol van az ő helye, és mi legyen a dolga.
- Némi igazság van a dologban - jegyeztem meg.
- Némi?! - folytatta December. - Merőben igaz, mert hiszen az értelem mellett erre tanít a tapasztalat is, amiből szereztem már éppen eleget. És a példa, kedves barátom! Az is erre tanít, ama számtalan példa, amelyek közül most csak egyet akarok említeni. Mégpedig azt az egyet, amelyet a mi családunk mutat. Ugyanis, amint tetszik tudni, mi tizenketten vagyunk testvérek, de valahányan más-más természetűek vagyunk. Ennek folytán mi okosan és megértéssel úgy osztottuk be egymás között a munkát, hogy közülünk mindegyik azt végezhesse, amit a természete szerint ezen a földön legjobban végezni tud. Január öcsémnek, például, marasztalni kell a havat, vagy mindenképpen szerezni a felhőkből, ha nincs. Februárnak meg kell törnie a jeget, és reményt sejtetni a világgal. Aztán Március felébreszti a földet, és rábeszéli a napot, hogy a reménység ígéretét fényes diadalra vigye. Április megküzd a mulandósággal, mint egy szeles és vad kölyök. Május már a győzelmet hirdeti, és annak tiszta mámorában a szíveket szerelemre összeszerzi. Utána Június harsány kedvében elöl jár, amikor a föld minden lényei énekelnek. Július aztán áldásba borítja az országok földjét; Augusztus pedig busásan fizet annak, aki dolgozik. Szeptember iskolába küldi a gyermekeket, a fákat pedig és a növényeket bölcs megnyugvásra tanítja. Október megcsinálja a szüretet, hogy bánatban és örömben egyaránt kéznél legyen a bor. November pedig meggyászolja a bajba jutott világot, melyet én már csak mesével tudok hitben megtartani, de én megtartom őt a hitben, egészen addig a napig, amíg eljön a Messiás a földre.
Meghatottan néztem Decemberre.
- Nagy szerencsének mondható - szóltam megnyugvással -, hogy legalább az Esztendő fiai így gondolkoznak.
- Szerencse bizony - hagyta helyben December. - Talán az emberiség legnagyobb szerencséje. De a sors őrizze is meg az embereket attól, hogy az Esztendő fiai között is felboruljon a rend, és kitörjön a testvéri háborúság! Az ég óvja meg a világot attól, hogy például Január öcsém, irigységből és hatalomvágyból, Július helyére törjön. Mert ez az egyetlen törvényszegés is pusztává tenné a földet!"

Még az én gyermekkoromban (pedig úgy érzem, csak most volt) sem lehetett olyan eretnekségre gondolni, hogy karácsonykor ne legyen hó, sőt, a Mikulás is szinte mindig szánon, szánkón jött már! Vagy hogy januárban eső essék, netán dörögjön és villám szelje át az eget! Talán meg is égették volna azt, aki ilyesmikről csak ábrándozott is volna! És ma mi van? Összevisszaság, zűrzavar, "magyarán" nagybetűs KÁOSZ. Hogy a politikában az van, az már senkit sem lep meg, de sajnos abban is csalódtunk, amit változatlannak, örökérvényűnek hittünk: a természet rendjében. Télen tavasz van, esik az eső, néha rügyeznek a fák, nyáron meg hosszú hetekig őszies az idő,hogy június végén be kell gyújtani, különben lefagyunk! Lassan mifelénk a hó is tiszta kuriózum lesz. Amióta gyerekeim vannak, még alig-alig mondhatom, hogy volt alkalmunk egy tisztességes szánkózásra! Egyik nap havazik, másnap esik az eső, harmadnap csattogó fagy van, hogy a kutya majd' kettétörik a kanyarban azért, hogy rá két napra ismét eső csorogjon, és február-márciusi legyen az idő.

Szóval, kedves Tamási Áron, jó neked, hogy nem kellett ezt megérned!:) Persze, elfogadjuk, mert mi mást tehetünk; alkalmazkodunk, mert mi mást tehetnénk; ellene viszont semmit sem tudunk tenni. Legfeljebb mesélünk a gyerekeinknek, és jó esetben néhány régi megsárgult fényképet mutatunk, ahol térdig érő hóban szánkóztunk,  vagy csak éppen hócsatáztunk.

(UI. Természetesen, mifelénk is, a hegyekben van hó, sőt, nem is kicsi, és azzal az eső sem bánik el úgy, mint azzal az egy-két ujjnyival, ami éjjelente lehull. De mi például egyáltalán nem vagyunk egy "téli"család, iylenkor sosem kerekedünk fel, hogy elmenjünk valahová "lefagyni", ezért örülnék, ha helyben lenne lehetőség a szánkózásra, a téli örömök kiaknázására.)