Cím nélkül

Előfordult már, hogy ideig-óráig lezártam a blogomat, és előfordul már az is, hogy azt hittem, végleges a döntésem. Aztán mások meggyőztek arról, hogy mégiscsak nyilvánosan érdemes folytatni. És hittem nekik.:) Nem is bántam meg. Azóta sem, most sem.

Mégis...

Mégis, most úgy érzem, hogy teljesen nyilvánosan, úgy, hogy az égadta világon mindenki olvashatja, hogy mi történik velünk, mit gondolok, mit érzek, kire vagyok mérges, már nem megy. És erre nem egyik napról a másikra jöttem rá, hanem úgy a teljes ősz, és az eddigi tél folyamán. Amikor nagyon elfoglalt voltam, és csak néha, egy-egy kis, rövid, lehet semmitmondó bejegyzés erejéig ültem le a bloghoz, mindig lelkiismeretfurdallásom volt, mert mindig lett volna valami fontos vagy komoly, amiről írhattam volna, vagy éppen bővebben kifejthettem volna amiről éppen írtam. Majd, ha eltelt bizonyos idő, már nem is éreztem késztetést a megírására, vagy jöttek újabb dolgok, és akkor már sok minden feledésbe merült. (Mint Boró "szemüvegesedésének" esete.) Vagy van olyan is, amit egyszerűen nem szívesen mondanék el mindenkinek: nem  intim dolog, mégis egy kicsit szégyellem, egy kicsit mérges vagyok miatta.

És egy másik dolog, ami nagyon sokat nyom a latba... tudom, hogy olvasnak néhányan a nem feltétlenül közvetlen környezetemből, én pedig nem szeretném, ha minden velünk megesett akármiről értesülnének. Ezért vagy azért.

Szóval, ekkora bevezető gondolom, éppen elégséges döntésem indoklására. Mert úgy döntöttem, hogy zárt kapuk mögött folytatom az írást. Aki eddig követett, és továbbra is olvasni szeretné a blogot, de persze, ismernem kell az illetőt valamennyire, az küldjön egy elérhetőséget a nyilvános emailcímemre (edithreceptjei kukac gmail pont com), és szívesen küldök neki meghívót. Tudom, hogy ezentúl a blogom új bejegyzései nem jelennek meg majd az irányítópulton, tehát lesznek sokan, akik egy-egy jó ideig nem néznek majd erre, mint ahogyan velem is elő szokott ez fordulni, de nem baj, vállalom.
Ez a bejegyzés holnapig lesz olvasható, holnap lezárom a blogot. Azért remélem, az eddigi abszolút hűséges olvasóim továbbra is megmaradnak!:)

Köszönöm mindenkinek aki eddig követett, olvasott, hogy velünk tartott, megélte családommal együtt a kellemes és a nem túl rózsás perceinket, hogy drukkolt, hogy bátorított, tanácsot adott, ha kellett, hogy osztozott örömünkben és bánatunkban. Remélem, továbbra is így lesz.:)