2011. január 24., hétfő

A hős

Van egy pasi az életemben. Egy olyan férfi, akit tiszta szívemből szeretek, akivel - megfogadtam - jóban-rosszban együtt vagyok és leszek. Akit már több, mint 14 éve ismerek, akivel majdnem 14 éve (hamarosan lesz az évforduló) "együtt vagyok", és aki már 8 és fél éve eszi házastársként az idege... pardon, a főztömet. :)

Nos, ez a pasi, az én Istvánom, az ismeretségünk óta eltelt évek folyamán irtó sokat változott. Mind fizikailag, (ajaj!), mind pedig más szempontokból. Van egy-két "negativizálódása" is azóta, de a pozitív változásokhoz képest azok apróságok és kár is megemlíteni. Bizonyos dolgokban pedig megmaradt olyannak, amilyen akkor vagy mindig is volt. Mert pl. akkor sem volt a szavak mestere, most sem az. Akkor sem bizonygatta lépten-nyomon szerelmét-szeretetét, most sem teszi. Igaz, ezt néha fájlalom is, mert, ugye, nőből vagyok, és tudjuk, hogy a nők szeretnek hallani is ilyesmit, nemcsak tudni vagy érezni, de ismerem őt, és tudom, érzem, hogy szeret. Talán jobb is így... ha most elkezdene nekem állandóan szerelmet vallani, még a végén gyanús lenne!;)

Az évek során jól egymáshoz csiszolódtunk, jól kiegészítjük egymás hiányosságait. Mert természetes, hogy senki sem lehet tökéletes. És nincsenek is ilyen ambícióink: ismerjük egymás hibáit és elfogadjuk őket. Az én szemszögemből pedig, mint írtam, Istvánom sokat változott. Nem úgy értem ezt, hogy valamely rossz szokása pozitívvá vált, hanem egyszerűen ilyen-olyan szokásai módosultak. Mert pl. az, hogy naponta háromszor igényelte és - bevallom - elvárta a meleg ételt, nem mondható rossz szokásnak, mégis, mostanara változott annyit, hogy megelégszik a napi egy főttétellel is, bár, persze, az sem baj, ha többször van. Csak ezt most nem várja el. Vagy a "lassan érő" beállítottsága miatt, nála mindennek el kell hogy jöjjön az ideje. Mert ő nem pelenkázott első perctől, nem fürdetett attól kezdve, hogy gyereke született, nem volt szokása (bár végülis sokszor megtette, amikor már látta, hogy nem bírom) felkelni éjszaka a lányokhoz, most mégis mindenben legalább olyan profi, mint én. Sőt, volt egy időszak, hogy Kriszta haját csak ő tudta mosni, mert nekem ordított, vagy Boróka pl. csak akkor nyafog, ha velem van, ha ha pedig vele, semmi baja sincs.


Nos, ilyen előzmények után, számomra már az égvilágon semmi meglepő nem volt abban, hogy amikor felmerült az én ivói kiruccanásom gondolata, István minden további nélkül vállalta az itthonmaradást a lányokkal. Nem kellett sem Anyósom (anyu), sem Édesanyám, sem pedig Ani segítsége, ők nagyon jól elvoltak hármasban. Végül annyiban kértük mégis Anyu segítségét, amivel tulajdonképpen nem is nekik, hanem nekem segített, hogy szombaton és vasárnap nála ebédeltek. Így, bár hagytam hátra mindenféle kaját nekik, mégiscsak egyszerűbb dolgom volt: az indulás előtti hajnalon negyed 4-kor már lefekhettem ahelyett, hogy egész éjjel főztem volna.:D
Azonkívül csodálatosan boldogultak. Semmi nyafogás, veszekedés (állítólag), csak sok játék, mesenézés, közös evések, hancúrozások. Igaz, még egy nagy halom mosatlan edény is, de kit érdekel, mikor nem is nekem kell mosogatni, hanem elvégzi "Rebi" helyettem?!

És, ami mindebből a legcsodálatosabb volt számomra, és a rosszulesés leghalványabb érzése sem merült fel bennem miatta, hogy tegnap délután, miután haza is jöttem, a lányok az apjukhoz fordultak, ha akartak valamit, illetve akkor is az apu felé "csúszott el" a szájuk, amikor nem ő, hanem én voltam mellettük. Megnyugodtam és nagyon büszke vagyok: István is "lehet anyjuk" helyettem, és tökéletesen helyt tud állni ebben a kettős szerepben is.

Különben meg, a II. Erdélyi Konyha Csapatépítő Találkozó volt az oka a hétvégi elutazásomnak, amit a Zeteváralja melletti Ivóban tartottunk. A beszámolót majd elolvashatjátok a másik blogomon, amikor majd megírtam. :)




7 megjegyzés:

Szitya írta...

Micsoda szerelmi vallomás, Edith! Remélem, olvassa-olvasta az illetékes!
Puszi,
Szilvi

Loihi írta...

Ilyen összetartó családban boldogság felnőni. :-)
István remek Édesapa (csupa nagybetűvel)
Puszi,
Eszter és a csipet csapat

Ági meg az angyalai írta...

Gyönyörűen írtál Istvánról, magatokról.
És egy kicsit lelkiismeret furdalásom lett, mert én még nem írtam Zoltánról hazatérésem óta pedig nélküle nem vehettem volna részt életem nagy kalandjában. Igen, egy hétig ő volt a gyerekekkel, nulla segítséggel. Remekül megvoltak. Csak én ezt már olyan természetesnek veszem, ahogyan a többit is, a romantikáit, a kis meglepetéseket, a kényeztetéseket, a sok sok segítséget amit kapok tőle.

Köszi Edith, hogy megráztál (vagy felráztál) egy kicsit ezzel a bejegyzéssel. Meglehet a kambodzsai úti beszámoló után lejegyzem miket műveltek a lányaim az apjukkal a távollétemben.

Ágnes

Szabina es Julia írta...

Anya vagyis Edith gyonyoruen fogalmaztad es irtad le ezt a bejegyzest.Nagyon buszke is lehetsz a lanyokra es apara is vagyis a parodra.Ngayon jol elvoltak nelkuled,Istvan meg ugy jo ahogy van es azokkal a szokasokkal ahogy van.Hat nagyon orulok hogy ilyen osszetarto csalad vagytok.puszika

Kati írta...

Épp most (is) volt egy veszekedésünk a párommal, ugyanis nekem sokkal nehezebben sikerül elfogadnom a változásokat, amelyek pedig az időnek, meg a körülményeknek köszönhetően teljesen normálisak. :-(
El fogom olvastatni Tomival ezt a bejegyzésedet, ha megengeded, sok olyan dolgot írtál le, amiről mi is beszéltünk... ami valamelyest ránk is igaz. :-)

Jól érezted magad a kiruccanáson? Szusszantál egy kicsit?

Zita írta...

Wow, ez igen. Ilyet én nem lennék képes írni. Nem amiatt, hogy nem így érzek, hanem egyszerűen nem tudnám megfogalmazni, s főleg így ide kitenni :) István elolvasta? Büszke lehet rád :) Le a kalappal!

sedith írta...

Nem Zita, nem olvasta, nem szokta a blogot olvasni. :)
Az, hogy szeretem és büszke vagyok rá, nem bűn, gondolom, mégha ország-világ is megtudja!:) Leírni meg egyszerű: a tények és az érzelmek egybefonódnak.
No, de nehogy azt hidd, hogy akkor mi most már sosem veszekszünk!:D