Boróka 2.

Nagyon vidám, nevetős kislány Borókám is. Már kicsi korában sem sírt ok nélkül, ez most is így van. Vannak nyafogós-sírós napjai, de általában véve inkább mosolyog, nevet, huncutkodik. Még akkor sem szokott sírni, ha elesik, mármint olyan esetekben, amikor nem üti meg magát erősen, illetve, ha én nem reagálom túl a dolgokat. Leesik, feltápászkodik vagy felugrik és már lódul is tovább, legtöbbször nevetve. Huncutságért nem kell a szomszédba mennie, benne van minden jó buliban, csínytevésben: szereti csiklandozni a talpunkat, közben valamiféle tíííí-t hallatva, szereti fújni a hasunkat (én szoktam nekik jó hangosan tenni ezt, és ők is leutnozzák), szeret a hátunkon lovagolni, kukucsizni, fogócskázni. Ajaj, hogy tud provokálni! Az a nézés! Még a szeme sem áll jól olyankor! A szája meg fülig ér! Olyan gyönyörű! (Persze, elfogadom, ha valaki elfogultsággal vádol!)

Még nem beszél, de azért már mutatkoznak némi beszédcsírák. A szó, amit állandóan mond, szinte mindent azzal nevez meg, az a baba. Szépen összehúzza a száját, kigömbölyödik az arca, mintha fújna valamit és mondja: babba, baba. Mikor hogy’. Baba a játékbaba, baba Kriszta, baba a mesék a tévében, baba ha csak simán megy a tévé, baba a Kriszta ágyára ragasztott állatok, minden baba számára. Múlt héten Anyu vigyázott rá egy délelőtt és mire hazajöttünk Krisztával (a szemészeten voltunk, hogy kiszedjék a szeme sarkába belehajlott szempillákat), „megtanulták” a Tente baba tentét. Valahogy így: teeeette babba tetye, máskor meg tyetye bobbó tetye. (Olyan nehéz visszaadni írásban, nem is lehetséges igazán!) És bár nem énekli dallammal, a hanghordozásából lehet a dallamra következtetni. Csodálatos ez, hiszem még csak alig múlt egyéves!

Hát, a beszéde nagyjából ennyiben kimerül, de...
Tudja utánozni a cicát: ánnnnyyy, mostanában meg valami ci-t is szokott mondani; a kutyát: sokszor ugyanúgy mondja, mint a cicánál, de néha áuuu-nak mondja; a kígyót: szsszszsz, és a kedvencét, a szamarat: ezt lehetetlen leírni, mert nem azt mondja, hogy iá, hanem levegővételkor hallat amolyan szamaras hangot.:D Annyira édes, amikor rámutat az ablakra és „nyávog” egyet, jelezve, hogy meg szeretné nézni a kinti kutyákat, macskákat! Vagy amikor kutyaugatást hall, a mutatóujját felemeli és azt mondja: sszzzzz! Többször egymás után, ami azt jelenti, hogy: ha!, figyelj!, maradj csendben!, pssszzzt!
Továbbra is mutogatja a Pont, pont, vesszőcske című mondókát, nemrég elkezdtünk Csip, csip, csókázni is. Sokszor játsszák csak magukban is. Persze, Boró csak annyit vár meg, hogy csip, csip, csóka és máris jön a hess! De Kriszta türelmes vele, szépen megfogja a kezeit, és végigmondja. Régóta ad puszit, persze, amikor kedve van, kérésre puszit küld, illetve integet, bár ha csak egyszerűen mehetnéke támad, akkor is táj-tájozik és küldi a puszikat.

A hálózsákból kibújni már nem nagy kunszt számára, simán lehúzza a cipzárt és lefejti magáról. A pizsama patentjeinek szétnyitását is most kezdi felfedezni. Még nem sikerült neki levetni, de biztos nem telik el addig már sok idő. Ha a nehéz pontokon átsegítem, viszont, kibújik bármilyen blúzából, nadrágjából.

Az etetőszék még ottvan a konyhában, de már egy ideje nem használjuk. Egyszerűen ordít, ha bele akarom ültetni és mindvégig a rendes székekre mutat. Most már eléggé stabilan ül ezeken, bár tegnap is majdnem baleset történt, mivel túlságosan elnyújtózkodott, hogy valamit megkaparintson és közben eldölt a szék. Szerencsére el tudtam kapni és semmi baja nem lett. Igyekszem, hogy a kézzel megfogható falatkákat, ételeket ő maga juttassa a szájába, de nem igazán vagyok hajlandó arra, hogy malackodni engedjem a főzelékfélékkel, levesekkel. Lehet, hogy az én hibám, lehet, hogy már tudna is enni önállóan, de nem tartom annyira égbekiáltó bűnnek, ha egy 14 hónapos gyerek még nem eszik egyedül, sőt. Így is disznóól a konyha egy-egy étkezés után, hát még ha hagynám mindig egyedül enni. Mert néha azért megengedem neki, már csak azért is, hogy magamat igazoljam: még nem jött el az ideje.







Csábos nézés:



Ismeri és megmutatja a legtöbb testrészét, nagyjából a ruhadarabokat is megkülönbözteti. A cipő, csizma, papucs sem ugyanaz számára, ha kérem valamelyiket, mindig a megfelelőt adja. Próbálja is magára venni őket, az előző bejegyzésnél a képen épp az egyik cipőjével próbákozik, nagyon koncentrálva.
Itt a poci, hasa. (Mindkét kifejezést használjuk, nem szeretném, ha majd háromévesen is pl. bum-bum lenne az autó.)



Nagyon szeret enni, jó az étvágya általában. Most, hogy a rágófogai jöttek/jönnek, voltak alkalmak, napok (pl. tegnap és ma is), amikor nem tudtam semmiféle étellel a kedvében járni, de szerencsére ilyen eléggé ritkán szokott előfordulni. Azt mondhatom, mindent szeret, amit bebizonyított múltkoriban a diétázása alatt is: (felnőttek számára) szokatlan ízű kásákat főztem neki kölesből, rizsből, kukoricából, de akár sósan, akár édesen-gyümölcsösen mindegyiket szerette. Mégis van valami, ami nem kedvence: a kenyér. Pl. lekvárral, mézzel vagy zakuszkával megeszi, no, mondjuk még akkor is, ha tükörtojás sárgájába mártom, de virslivel, sajttal, vajjal egyszerűen kiköpi. Ha kész ételekbe aprítom, úgy megeszi, de ha külön megérzi, akkor egy falatot le nem nyel.
Amúgy igazán különös az ízlése, mert míg a gyerekek általában a főtt ételekkel állnak hadilábon és képesek lennének csak falatkákon élni, Borókám épp inverz csinálja: muszáj, hogy valamilyen leves vagy főzelék legyen minden nap, különben sokszor képes nem enni. Mármint képletes ez a nemevés, de tényleg, sokszor csak csellel tudok néhány falatot megetetni vele. Azt hiszem, egyedül a banán jöhet szóba nála Jolly Joker-ételként, de mivel megfogja a pociját, egynél többet nem adhatok neki naponta. Na meg persze, a többi gyümölcs is jöhet (alma, körte, narancs), csak ezek már nem annyira laktatóak, inkább nasiként kapja őket.

Rengeteget fejlődött az utóbbi időben a mozgása: nemcsak, hogy szaladni tud, de megtanult felkapaszkodni a lakásban található összes ágyra, onnan az ágytámlákra (ahol van), sőt, innen az apja orgonájára is fel tud mászni, ha nagyon akarja. Egyszer ott találtam jó egy méter magasban, ahonnan, ha leesett volna... inkább nem is gondolok bele. Krisztának a kisszékét eltettem egy ideje, mert arra is megtanult felmászni és nagyon vakmerően tette; plusz, hogy így már szándékosan próbált elérni tiltott dolgokat is.

És elérkeztünk egy nagyon fontos dologhoz, a bilihez. Imádja. Imádja: hordozni, a fejébe borítani (üresen, na, bár ha lenne benne valami, őt az sem zavarná), túrkálni benne és ráülni. Ha vécére megyek, általában ő is jön és addig-addig topog-farol, míg sikerül rácsüccsennie a bilire. 2 másodpercre, igaz, de ez is haladás. Próbáltam ráültetni pelus nélkül is, de ugyanez volt az eredmény. Nem fél tőle, de nem ül meg (még) rajta. Nem is erőltetem. Játékkal, evéssel eszembe sem jut „odaszögezni”. Krisztával már végigcsináltam egyszer, teljesen rábízva a dolgot, és nem csalódtam. Most is így szeretném. Persze, majd ha jön a jóidő, lengébb öltözék, kiruccanások, nem mondom, hogy nem szoktatgatom, de nem fogom erőltetni. Szellemileg és fizikailag is fel kell nőnie a feladathoz.

Lassan befejezem, mert nem jut eszembe több dolog róla, bár természetesen, ez nagyon relatív. Mert pillanatnyilag nem jut eszembe más, de félóra múlva lehet, hogy többet is írhatnék!

A további képek nem akpcsolódnak feltétlenül a szöveghez, de hozzánk tartoznak:

Reggeli "csendélet":



Kukucs!




Ééééssss ... támadááááááás:






Csinibogár, csak éppen a nap sütött a szemébe: