Kérdeztem tőle: - Féltél, amikor megcsúszott az autó?
Derűs válasza pedig így szólt: - Nem féltem, inkább örültem, mert ez is egy kaland.
Tegnap akartunk kimenni a kertbe, de végül csak István ment. Amit mesélt a kinti hóról azonban nagyon meghozta a lányok kedvét a szánkózáshoz. Ma délelőtt pedig reggeliztünk valamit, betoltam a húst a sütőbe 120 fokra, főztem két kávét, fölvettünk mamánál egy tál frissen sült diós darázsfészket, és már indultunk is Illyébe. Az én autómmal mentünk (jobbak a gumik rajta :D ), tehát én vezettem. Mondta István, hogy korcsolyapálya az út, de azt mondtam magamban, éppen ideje lesz kipróbálni ezt a fajta vezetést is. Az aszfalton nem volt semmi baj, tiszta, száraz volt, de a letérőnél a második métertől már tényleg kizárólag jeges hó volt az úton. A nap vakítóan sütött, a visszapillantóból lehetett igazán látni a korcsolyapálya voltát. A csinádi letérőig sem volt semmi baj. Az első kicsi dombocskánál még szépen kiértünk, haladtam tovább 20-30-assal. Mondja István, tudod mekkora hegy van az erdő bejáratánál? Én meg csodálkoztam magamban: hol van ott hegy? Majd visszafelé, de az most lejtő. És bizony, az erdő bejáratánál, magasan emelkedett az út, ezt nyáron észre sem vesszük! A gyakorlottabb sofőr tanácsára óvatosan gyorsítottam, egyszer-kétszer meglibbent ugyan az autó hátsója, de gond nélkül kiértünk az emelkedő tetejére. Csak azért imádkoztam, nehogy szemből is jöjjön valami. Akkor - szépen fogalmazva - cumi lett volna. :P
Előző napi tapasztalatából kiindulva ismét mondja István: kíváncsi vagyok, hogyan tudunk kimenni a "nagy hegyen", tegnap alig sikerült nekem is. Ismét gondolom, félrebeszél, hiszen van ugyan emelkedő rögtön mielőtt beérnénk a faluba, de nehogymár... És de. Bizony. Nem tudtunk kimenni. Kicsit félve vágtam neki a dombocskának, nagyobb sunggal kellett volna, így aztán kb. a közepénél elakadtam. Picinként engedtem visszafelé, és újból próbálkoztam, de folyton megszaladt a kerék. Tolattam néhány métert úgy, hogy a külső kerék érje a friss havat, és láss csodát, elkezdtünk ismét haladni. Igen ám, de egy adott ponton igen belementem a szélső hóba, és ismét elakadtunk. Persze, még vagy 10-15 méternyi kellett volna, hogy kiérjünk az egyenesbe. Nos, ekkor azt mondtam, hát átadom a volánt, nekem már nincs ötletem. És sajnos Istvánnak is az összes ötlete dugába dőlt ezután. Végül tolatva beereszkedett teljesen az aljba, eredeti célja az volt, hogy nekivág ő, de lebeszéltem róla. Lehet sikerült volna, de lehet nem, és sok időt eltöltöttünk volna ismét, illetve akkor már a bosszankodás is felütötte volna a fejét. Így viszont ott, ahol jó széles volt az út, otthagytuk az autót az út szélén, mi meg szépen kigyalogoltunk a dombon, és elmentünk a kertbe. Derűsen, jókedvűen, a lányok nagyokat esve - nem is csoda, hogy az autó csúszott, hiszen ahogy Boró rátette a lábát az útra, egy nagyot huppant, majd utána többször is. :) A kertben kihancúroztuk magunkat ("lapáton" és neylonzsákon szánkózva), Istvánnal körbejártuk a kertet ugyanúgy, mint tavasszal és nyáron is szoktuk, megnéztünk minden fát és minden bokrot, megittuk a kávét (a sütit már útközben felfaltuk szinte mind :P ), majd bezártunk mindent, és visszaindultunk az autóhoz. Minden további különösebb kaland nélkül, szerencsésen hazaérkeztünk.
És biztos ott a kérdés, hogy oké, de én féltem-e? Nem. Amikor volánnál vagy, nincs időd félni. Én jobban félek, amikor az anyósülésen vagyok. Amitől mondjuk féltem, az volt, nehogy annyira kontrollálhatatlanná váljon az irányítása az autónak, hogy becsússzon a sáncba, mert onnan kiemelni már nem lett volna elég az "emberi lóerő" ;) :P, illetve hogy ne jöjjön addig másik autó egyik irányból sem. És Istennek hála, egyik sem következett be. De amúgy nem féltem, próbálkoztam mindenféle módon a megoldással, mégha kevés vagy túl kevés sikerrel is. Néztem Istvánra, hogy jó, de most mit kell tenni, ő viszont mosolygott: te vagy a sofőr, te oldd meg. Persze, viccből mondta, hiszen ő sem tudott konkrét receptet, mint ahogy végül nem is sikerült neki sem kijutnia.
Természetesen, ahogy az lenni szokott, miután megérkeztünk a kertbe, 10-15 perc sem telt el, és láttuk a hóekét fölfelé menni. Nos, ha azelőtt jött volna, biztos följutottunk volna, hiszen a kicsi friss hóban egyik kerékkel simán gurulhattunk volna, a nagy hóban viszont nem lehetett. No, dehát azért élünk, hogy kalandokban, "meleg helyzetekben" is legyen részünk! Mert ha nem, mire is emlékeznénk, mit is mesélnénk még évekkel később is?!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése