Outward Bound! - 2016. május 27-28.

Hát van itt Szovátán ez az Outward Bound ifjúsági központ... Ami egy szuper "találmány", hiszen ott úgy töltöd el az idődet keményen dolgozva-fárasztva magad, hogy mégis kisimultan, kipihenve érkezel haza. Jaj, hogy másnap a karjaidat nem bírod mozdítani, de még a lábaidat is alig, az mind mellékes: az élmény mindenért kárpótol. A tavalyi tanév folyamán Kriszta kétszer volt az osztályával ilyen csapatépítő táborban, egyszer én is elkísértem, idén pedig Boróék osztálya vett részt. És én is voltam, persze. Első alkalommal, és most is nagyon örültem az ottlétnek, és mindkétszer szuper időtöltésben, élményekben volt részem, részünk. A gyerekekkel külön foglalkoznak az oktatók, a felnőttekkel külön, ám mindig úgy állítják össze a gyakorlatokat, hogy vannak közös programok is.

A mostani táborozás közös ismerkedéssel indult, minden családnak be kellett mutatkoznia egy állaton keresztül. Vagyis minden család választott egy állatot, hang nélkül el kellett játszania, hogyan viselkedik, mit csinál, majd  ha a többiek kitalálták, melyik állatról van szó, akkor szóban elmondta, miért éppen azt az állatot választotta.
Volt közös labdás játék, és közös világ körüli utazás is. Ez utóbbi gyakorlat egy komplex feladatsorból állt, és szuperszenzációs volt. Éppen ezért el is mesélem, hoyg majdtudjunk részletesen is emlékezni rá. A csapatok úgy álltak össze, hogy mindenki húzott egy-egy cetlit, azokon valamilyen állat képe volt rajta, majd anélkül, hogy bárki egy szót szólt volna, csupán mutogatással, utánzással az egyfora állatoknbak meg kellett találniuk egymást. Minden csapatban 6-7 ember volt, felnőttek és gyerekek egyaránt. És ritkán fordult elő, hogy a gyerek és szülője ugyanabba a csapatba essen. És miután megvoltak a csapatok, különféle próbákon kellett átesni, azaz kb. 8 országon keresztülutazni ahhoz, hogy megkapjuk a "vízumot", és a pecsétek begyűjtése után a csapatunk saját, különbejáratú térképrészletét, mely térkép, a csapatok darabjainak összeillesztése után majd elvezet a kincshez. Így aztán jártunk a hunoknál, ahol íjászkodtunk, majd Japánban paszulyt köpködtünk :D, Mongóliában citeráztunk, egyéb hangszereken játszottunk és énekeltünk, Angliában, "Stonehenge"-nél memória-feladványt oldottunk meg, Kínában a Nagy falat másztuk, Skóciában a Loch Ness-i szörnyet kerestük  csónakázás közben, Indiában a dzsungel fölött "repültünk" "liánokon", hogy a vadállatok el ne kapjanak, Székelyföldön, a Hargitán pedig síeltünk. És miután mindegyk akadályt sikeresen vettük, hát megkaptuk minden országban az átutazási vízumot. Persze, a kisebb malőrök belefértek, ugyanis pl. én az első nyílvesszőmet nem a szalmabálába, hanem a háztető cserepei közé küldtem, vagy egy másik csapat még közelebbről akarta megvizsgálni azt a tavi szörnyet, úgyhogy jobbnak látta belefordulni a vízbe ennek érdekében :D (ruhástól, persze, a nem éppen strandolós időben, de nem lett baja senkinek), néhány gumicsizma is megtelt vízzel ezalatt. Miután megkaptuk a kincsestérkép-darabkáinkat, összeraktuk, és elindultunk megkeresni a kincset. Föl, a kicsi kápolnához. Volt sár elég, vizes volt a fű is, de ezzel senki sem törődött, a jókedvet, -hangulatot semmi sem befolyásolta. Sőt, hegyre menet még javában énekeltünk is.
És ezzel a feladattal eltelt jónéhány órácska, mire visszaérkeztünk a táborba már vacsoraidő volt. Evés után szabad program következett, tábortűzzel, szalonnasütéssel, viccelődéssel és sok-sok énekléssel. Hajnali 1 körül tértünk nyugovóra, mert szökség volt az erőnkre másnap a kötélkerti próbákhoz... Amíg a  felnőttek kinn mulattak, a gyerekek a szobáikban hancúroztak, ki-ki úgy, ahogy neki tetszett. Végül, önmagukhoz képest, persze, hogy szintén későn, szép csendesen kidőltek. Olyan is volt közöttük, aki a fejlámpával a homlokán aludt el... :)

Másnap a kötélkerti tevékenységek következtek. Bevallom, vártam is meg nem is. Tavaly májusban felemás volt a sikerélményem, mert a trapézos feladatot bár végrehajtottam, és szuper érzés volt (fölmászni egy oszlopra a ráerősített létrafokokon, majd az oszlop tetejére úgy felállni több méteres magasságban, hogy semmibe sem tudsz fogódzni, kapaszkodni. És miután mindkét lábaddal ott állsz az oszlop tetején, vesd el magad, kapd el a levegőben lógó trapézt - igen, olyasmi, mint amilyenen a cirkuszban hintáznak - és himbálózzál, amíg a kezeid bírják, vagy amíg szeretnéd. Ezután elengeded, és a társaid, akik biztosítanak, szépen leengednek.), a másik feladatnál (Jákob lajtorjája) nem tudtam helytállni. Így aztán most aggasztott, hogy ha ismét szembesülök a feladattal, akkor vajon, újabb csalódás ér? De nem ért. Idén, ennek a csoportnak nem volt Jákob lajtorjája betervezve, most másik feladat volt helyette. A trapéz szintén volt, és bár eleinte féltem attól, hogy lehet most nem leszek képes megcsinálni, meglepő módon sokkal könnyebben ment, mint tavaly. És nem is tűnt olyan nehéznek, mint tavaly. Ám a másik feladat, na, az jól próbára tette mindenünket: testünket, lelkünket, szellemünket. Egy másik osztálytárs apukájával kerültem össze, ketten kellett végrehajtanunk a feladatot. Volt két "párhuzamosan" elhelyezkedő gerenda/rúd, amire fel kellett másznunk, egyik egyikre, másik a másikra. Szemben állva össze kellett akaszkodnunk, azaz vállunkat vagy karjainkat fogjuk, és szépen, oldalasan végigaraszolnunk ezen a két gerendán. Miközben, persze, a gerendák csupán két-két acélsodronyon függtek, a két végüknél, azaz előre-hátra himbálóztak. Nem féltem, annyit tudtam, hogy úgyis megcsináljuk, ám azért ott a magasban, amellett hogy jut eszébe az embernek számtalan, szebbnél-szebb gondolat, nem minden cselekedetünket tudjuk kontrollálni. Szerintem én annyira szorítottam a társam karját, hogy másnapra biztos kék-lila foltjai keletkeztek. És az arckifejezésem sem lehetett valami túl nyugodt állapotra utaló. De megtettük, és ha újból megyünk, újból ki szeretném próbálni. Csak abban reménykedem, hogy egy következő alkalommal már István is részt tud venni, mert ő eddig kimaradt.

E feladatok pontosan arra vannak kitalálva, hogy csapatmunkára biztassa a résztvevőket. És persze, hoyg igazi csapatmunka, hiszen a két mászón kívül minden ilyen akcióban további 6 ember vesz részt: azok, akik biztosítanak, és feszült figyelemmel kísérik minden mozdulatodat, felkészülve minden eshetőségre, hiszen az életed van a kezükben. A feltétel nélküli bizalom próbája is egy-egy ilyen gyakorlat, hiszen bizalom nélkül nem tudod megtenni. Bevallom - és ezt utólag a megbeszélésekkor is bevallottam, plénumban -, amikor a trapézra kezdtem mászni, és az egyik anyuka felajánlotta, hogy ő majd biztosít, kissé megijedtem. Féltem, mert sokkal vékonyabb, mint én, és nem volta benne biztos, hogy esés esetén képes lenne-e megtartani. De csak amolyan pillanatnyi megtorpanás volt, jól elszégyelltem magam, és már kezdte is mászni. Azért megnyugtatott, és örültem, hogy egy jól megtermett apuka állt be a hátához, horgonynak, de a továbbiakban szinte minden alkalommal ugyanaz az anyuka biztosított engem, de már a kételkedés és félelem szikrája sem volt bennem.

Azalatt, amíg a  szülők másztak, a gyerekek is a kötélkertben tartózkodtak, az ő szintjüknek megfelelő gyakorlatokat végeztek. Mászófalon másztak, és Borókámnak hatalmas élmény volt, hogy végre megcsengethette a fal tetején lévő csengőt, ami azt jelentette, ugyebár, hogy megmászta teljesen a falat (no, nekem a mászófal a mumus, de mégcsakazértis mindig meg szoktam próbálni). Utána pedig tiroliztak, aminek az az érdekessége, hogy együttes erővel kell fülhúzniuk minden egyes társukat a tiroli kiindulási pontjához. Kicsi kezük nagyon el szokott fáradni (a vége felé a felnőttek is be szoktak segíteni), de így tanulják meg ők is azt, hogy együttesen,ugyanazon cél felé haladva sokkal könnyebben el lehet érni valamit, mint külön-külön.

Még az a jó ebben a táborban, hogy a feladatok lejárta után mindig van egy közös megbeszélés. Felnőtteknek és gyerekeknek külön-külön, mindenkinek a maga szintjén: a gyerekek játszanak, rajzolnak, a felnőttek pedig játszva beszélgetnek. És ezek a megbeszélések nagyon jók és szükségesek ahhoz, hoyg az élmények, a félelmek, az örömök és a sikerek egyaránt a helyükre kerüljenek...

Csakis dicsérő szavakat mondhatok erről a táborról, de ha már ennél jobban dicsérném, talán túlzott reklámozással lehetnék vádolható, pedig nem áll szándékomban. Megmondom őszintén, az ára nem túl alacsony ennek a "szolgáltatásnak", de úgy éri meg, ahogy van. Éppen ezért megyünk mindannyiszor olyan szívesen, ahányszor csak alkalmunk adódik rá. Reméljük, még sokszor részt vehetünk.

Én, már majdnem az oszlop tetején. Innen már csak egy lépés, azaz egy ugrás és egy kicsi a trapéz. :) Köszönet a képért Aberle Ákosnak

Barangolás az EU-ban, avagy országos elsők

Május első hétvégéje nagy izgalmakat tartogatott számunkra, ugyanis Krisztával és két másik osztálytársával, illetve édesanyáikkal Nagyváradra utaztunk egy versenyre. Az izgalom nemcsak a verseny miatt volt, illetve amiatt, hogy vajon, sikerült-e felkészülni mindenből, hanem a vonatozás is fokozta azt. Az én lányaim (és úgy általában a mai gyerekek) elég keveset szoktak vonatozni, így az külön élmény. És a vonat mellett döntöttünk, mert mégis ez volt a legkényelmesebb módja annak, hogy 6 ember ilyen hosszú távon utazzon. Lehetett még hegy alatt abrakolni ;) :P (a rajzfilmhősöket a vonaton vettük át, és nagyon jól tettük: a mieink tudták a legtöbbet beazonosítani :) ), beszélgetni, kütyüzni, kártyázni, vagy csak egyszerűen kifelé bámulni, alagútnak örülni. A versenyt megörökítettem egy cikkben is a Népújságban is, most azt másolom ide be, mert jól összefoglalja az utazásunk egyik részét: 

"Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis csapat, amely – az osztály hagyományaihoz híven – a Cimborák nevet kapta. Ennek a csapatnak három tagja volt: Farkas Hegyi Boldizsár, Sütő Kriszta Viola és Székely Orsolya Izabella, akik a marosvásárhelyi Európa Gimnázium IV. D osztályos tanulói. Tanító nénijük, Szilágyi Hajnal tanárnő pedig benevezte őket egy versenyre, amelynek első és második fordulójában a szülőknek is aktívan részt kellett venni, így aztán gyermekeinknek segítve, őket irányítva együtt készítettünk plakátot Magyarországról, szórólapot Marosvásárhelyről, illetve sok egyéb apróságot.

Majd jött a nagy hír: csapatunk lett a Maros megyei első helyezett, és részt vesz májusban Nagyváradon az országos döntőn. Ám ez a hír ugyanakkor azt is jelentette, hogy gyermekeinknek több mint egy hónapig a napi leckék, tanulás mellett egy másfajta tanulást is le kell „bonyolítaniuk”, vagyis a lehető legtöbbet kell megtanulniuk az Európai Unió országairól, minden területről. Nagy teher és nagy felelősség volt ez kis vállukon, hiszen az információdömping, amivel szembesültek, felnőttek képességeit, memóriáját is próbára tette volna (bizony, a mi képességeink, memóriánk határait is már nagyon feszegette). Ám ők nagyon jól vették az akadályokat, tanultak, amennyit csak tudtak és bírtak, illetve amennyit a „kínzóosztag” ki tudott „préselni” belőlük. De semmi sem volt hiába, hiszen a végső eredményen mindez meglátszott, ugyanis hazahozták az országos első díjat, amit az elért legnagyobb pontszámnak köszönhettek, nagy-nagy örömöt szerezve ezáltal szülőknek tanítónak egyaránt, illetve jó hírnevet az osztálynak meg az iskolának is.

Gyakorlatilag el sem tudtuk képzelni, milyenszerű feladatokat kapnak majd, milyen próbákat kell kiállniuk, hogyan fog zajlani a verseny. Ám a szervezők, akik már látszik, hogy rutinosak, a legnagyobb dicséretet érdemlik mind a versenyfeladatok összeállításáért, mind pedig a vetélkedő lebonyolításáért: mindenre gondoltak, és abszolút a gyerekek szintjének megfelelő volt az összes feladatsor. Fővárost kellett totózni, komoly- és könnyűzenei részletekből, illetve egyéb jellemzőkből kellett kitalálni, melyik országra vonatkoznak, népek táncait, kutyafajtáit kellett fölismerni, megmondani, melyik rajzfilm/mesehős melyik országhoz tartozik, autójelzéseket, zászlókat, különféle nevezetes épületeket, turisztikai látványosságokat felismerni-megnevezni, és nem utolsó sorban „magyaros” dolgokat is tudniuk kellett, mint pl. azt, hogy ki írta a magyar himnusz szövegét, vagy ki szerezte a zenéjét. Mindamellett, hogy – felnőttfejjel nézve – a gyerekek hatalmas sztressznek voltak kitéve, ők könnyedén, lazán vették az akadályokat, és hála a jó, gördülékeny szervezésnek, nem érezték a nyomást, ami rájuk nehezedett, hanem egy kedves, jó hangulatú vetélkedőn vettek részt, amelyet a szervezők értékes városnézéssel is megfűszereztek.

Kedves Cimboráink pedig ügyességük-okosságuk-rátermettségük jutalmául a díj mellé egy illyefalvinyári táborozást is nyertek a Napsugár folyóirat jóvoltából. Reméljük, nagyon jól fogják ott érezni magukat, és élményekkel feltöltődve jönnek majd haza. Itt a vége, fuss el véle, csapjon meg az ostor vége!"

Eddig tart a cikk. :) 

Ezenkívül megérkezésünk estéjén Hajnalka kolléganőmet látogattuk meg, ahol másik Hajnalka (Hajni) kolléganőnkkel is találkoztunk, egy kellemes hangulatú, beszélgetős vacsora alatt. A hazataxizás kalandosra sikeredett, ugyanis a Hajnalkánál felejtett fotómasina jól megsétáltatott minket a váradi éjszakában, de sebaj, legalább négyszer láttuk a város gyönyörűen kivilágított főterét. 

Másnap este, a verseny után közösen "ünnepeltünk", beültünk egy klassz kis vendéglőbe (teljesen véletenül botlottunk bele egy magyar lokálba), ahol finom pizzákat ettünk, és jó volt a hangulat, majd a gyerekek az egyik anyukával hazataxiztak (a "haza" ebben az esetben a szálláshelyünkül szolgáló Góbé csárda volt), s míg én a másik anyukával jókat dumálva hazasétáltunk a langyos májusi estében, ők egy jó nevetős vígjátékot kezdtek el nézni. 

A vasárnap reggel nyugis volt, már nem kellett korán kelni, sietni, volt idő nyugodtan megreggelizni, összepakolni, és idejében kiérni a vonatállomásra. A hazautazás eseménytelen volt, kissé fáradtan érkeztünk meg a több, mint 6 órás út után. De az, hogy az állomáson mindenkit várt a családja, és a tanító néni meg a férje is kint volt, és a gyerekeket egy-egy gyönyörű szál sárga rózsával várták-köszöntötték, könnyekig hatotta az egész társaságot. 

Az a bizonyos nyári tábor pedig éppen holnap kezdődik. Holnap délben kis "barangolóink" ismét útra kelnek, vonatra ülnek, de ezúttal a tanító néni társaságában utaznak Sepsiszengyörgyre, és onnan A mesés szépségű Illyefalvára. 

Főváros-totó

Összedugták a fejüket, igazi csapatmunka

A Nagyboldogasszonynak szentelt római katolikus székesegyház, ami a legnagyobb, barokk stílusban épült templom Romániában.

Kriszta tanulmányozza az oltárok feliratait. Mindegyiket alaposan megfigyelte, és mindent elolvasott róluk.

A feladatok

 

Az eredmények

Eredményhirdetés

Már lehetett lazítani... 1

Már lehetett lazítani... 2

Már lehetett lazítani... 3

Már lehetett lazítani... 4

Már lehetett lazítani... 5

Már lehetett lazítani... 6

Már lehetett lazítani... 7

... és bohóckodni... :) 

A kutyust itt is megtalálta

Pillanatok az örökkévalóság vásznán

Mögöttünk van egy esemény- és élménydús május, meg lassan mindjárt egy június is. Nagyon szép hétvégéket töltöttem a lányokkal, általában külön-külön egyik-egyikkel, mind más és másfajta élményekben részesülve, de mindenképpen feltöltődve, megerősödve abban a hitben, hogy együtt lenni jó, érdemes és szükségszerű. Hogy jobban megismerhessük egymást, hogy jobban megtanuljunk figyelni, ráhangolódni egymásra. A "siessmár" hétköznapokban erre sajnos alig-alig van idő, alkalom, lehetőség. Csak azt sajnálom, hogy olyan alkalom nem volt, amelyen mind a négyen egyöntetűen ott legyünk, együtt legyünk. No, de majd ezután, hiszen előttünk a további élményekkel, izgalmakkal kecsegtető nyár és vakáció! :)

Elmentek...

Elmentek, nincsenek már. Letűnt egy régi generáció.
Két évvel ezelőtt ilyenkor még három nagyszülővel "büszkélkedhettem", miután szeretett és kedvenc Szász tatám még 1997-ben elköltözött e világból, mára viszont már egy sincs. :(

Június 4-e, augusztus 19-e, január 28-a és június 2-a így mindig szomorú nap lesz számomra, függetlenül attól milyen egyéb örömöket hozhatnak még.

Jóska tatám, az említett Szász tata, édesapám édesapja (1927-1997), volt a család "tudósa". 4 elemi osztályt végzett, de sokkal több versre emlékezett gyerekkorából, mint amennyit én eddig elolvastam, és biztos vagyok benne, hogy az elolvasott könyvek számával is még mindig jócskán vezet előttem. Egyszerű falusi ember volt, egyszerű családból származott. Talán ez is a magyarázata annak, hogy hiába javasolta és bátorította tanítója a szüleit, hogy enegedjék tovább tanulni, nem tehették meg, nem engedhették meg maguknak. Később, már jócskán felnőtt fejjel, sőt, már szemüveges korában - hiszen a tanárnő szólt neki, hogy Jóska bácsi, a szemén van a szemüveg, ne keresse - toldott még hozzá tanulmányaihoz néhány osztályt. (Nem tudom, ez hogyan működött akkor, sosem kérdeztem meg tőle.)
Kicsi osztályokban vele tanultam mindig földrajzból és történelemből. Ismerte a megyét és ismerte Erdélyt, meg Romániát, és nem utolsó sorban Magyarországot is, mert ő még tanulhatta azt is. Nem volt város, amiről ne hallott volna, és nem volt csata, amelyet ne tudott volna a megfelelő korba helyezni.... Rengeteget tanultam tőle, mégis túl keveset. Túl keveset sikerült átadnia, mert halála túl hamar következett be. 17 éves fruska voltam akkor, s bár nagyon megszenvedtem, nehezen hevertem ki halálát, tizenéves mivoltom, és az előttem álló élet meg az éppen akkor kezdődő - és persze ma is tartó ;) - szerelem megtette jótékony hatását, és sikerült túltennem magam rajta. Én láttam utoljára életben. Ma sem tudom hogyan, de egyszerűen kijelentettem egy orvosnak, hogy nekem muszáj tatámat látnom, és beengedett az intenzív osztályra. Nem volt magánál, de az egyik szeme éppen nyitva volt. Azóta tudom, hogy a szeme zöldes-barna volt....

Jóska tatám, még jócskán fiatalon, édesapám katonasága idején:

Mari mamám, édesanyám édesanyja, vagy ahogy gyerekkoromban hívtam őt, Kukó mama (1937-2014), ő volt a világ legjobb nagymamája. Az az igazi mama, aki az unokájáért mindent megtesz, mindent megenged neki, csak a kedvében járhasson. Aki mindig nyomott a markába dugiban néhány szem cukrot, vagy a zsebkendőjében eldugott-kuporgatott aprót. S mivel csak én voltam az unokája sok-sok évig, hát én voltam, aki mindezeket élvezte. Végül a húgom sokkal több időt töltött náluk, addigra néném tizen-huszonévessé cseperedett, férjhez ment, és gyakran vállalták húgom "nyaraltatását". Állítólag, amikor kicsi voltam, nagyon féltem ettől a mamámtól, mert szegény, 26 éves korától asztmás lévén, sokat köhögött, és engem mindig megriasztott ez a hang. Ahogy nőttem viszont, már nem is tűnt fel ez annyira, csak azon aggódtam, hoyg nehogy baja essék. Rengeteget volt kórházban, főleg amíg én iskolás voltam, és gyakran mentem hozzá látogatóba. Mivel én voltam az, aki minden nap a városban volt, hát én mentem is, függetlenül attól, hoyg látogatási nap volt, vagy sem. Egyszer gyógyszert keleltt vinnem neki a patikából, és beengedtek. Attól kezdve, mindig "gyógyszert vittem" neki, ha nem volt látogatási nap. ;) Persze, a kapusok, nővérek is tudták az igazságot, de tetszett nekik a kis talpraesett leányka, aki mindenképpen bejut a mamájához... Nagyon szépen horgolt, s bár a végére a kézimunkáknak már nem igazán volt értéke, mama nagyon sok melltartót horgolt a kórházi alkalmazottaknak, nővéreknek, ápolóknak, orvosnőknek egyaránt. Sokan ismerték, és mindenki szerette. Marika nénit, ahogy a kórházban nevezték, mindenki kedvelte: türelmes, jókedélyű, mindig optimista valaki volt. Még élete utolsó 4 évében is, amit otthon ágyhoz kötve töltött, látását és ép elméjének egy kis részét is elveszítve, még akkor is csupa derű és mosolygás volt. Mindig jól érezte magát, sosem panaszkodott, hogy fájna valahol. Sosem fogom elfelejteni, hogy mit mondott, amikor ballagtam: "Amikor fiatal voltam, csak azért imádkoztam, hogy láthassam anyádat megnőve, hogy egészségem legyen, hogy tudjam felnevelni, arról nem is mertem volna álmodni, hogy még lesz egy lányom, vagy hogy én még az unokám ballagását is megérhetem!" De megérte, nemcsak az egyik unokája ballagását, hanem háromét is, és megérte két unokájának a lakodalmát, illetve három dédunokáját is. Csak azt sajnálom, hogy mire az én lányaim nagyobbacskák kezdtek lenni, ő ágynak esett, és ők csak egy kicsit ismerték. Az én emlékeimben viszont mindig az a fürge kis mama marad, aki hetvenhét dolgot is tudott egyszerre csinálni, hol itt, hol ott volt, és minduntalan etetni akart, étellel kínált, vagy hetvenhetedszerre is megkérdezte, hogy biztos nem vagyok-e éhes...... :)

Mari mama és Gyuri tata:

Igazán szerencsésnek mondhatom magam, hogy megértem mind a négy nagyszülőmet (sőt, két dédszülőmet is már tizenévesen veszítettem el), és egyik tatám hirtelen távozása után már jócskán felnőtt fejjel, saját család mellett kellett átélnem a többiek halálát. A 2016-os év ilyen szempontból az egyik legszomorúbb emlékű esztendő lesz, hiszen kevesebb mind félév leforgása alatt a két maradék nagyszülőm - édesapám édesanyja és édesanyám édesapja - is elment. :(

Maris mama (1937-2016) január végén kapott hirtelen agyvérzést, és bár néhány napig jó, stabil volt az állapota, és nagyon bíztunk a felépülésében, mégis hirtelen rosszabbodni kezdett, és kereken egy hét után megjött a megmásíthatatlanról is a hír. Hogy, hogy nem, nála is én voltam utoljára benn a kórházban, és bár akkor már (legalábbis külső szemlélő számára) nem volt magánál, sokat beszéltem hozzá, és biztosítottam arról, hogy nagyon várjuk haza. De feladta a küzdelmet. 

Ahányszor eszembe jut, mindig nagy szeretettel gondolok rá, ő volt az, aki gyerekkoromban számomra az "édes mama" volt, ő nevelt, hiszen egy házban laktunk, és a szüleim dolgozni jártak. Ő tanított sok mindenre engem, ő volt az, aki mellé odahúztam a kisszéket, és segítettem mosogatni, vagy vele keltünk karácsony szombatján hajnali 5-kor, hogy kivasaljuk a kézimunkákat, illetve zsebkendőket. Ma is úgy vasalom-hajtogatom a zsebkendőt, ahogy tőle tanultam. Szigorú volt, mindig "rekcumozott", ő nem hagyott utánam, mint a másik mama, rámszólt, ha a lenyalt kiskanalat visszadugtam a lekvárba, és megszidott, ha a tudta nélkül mentem el valahová. De a szigorúsága mögött ott érződött a szeretete. Szép ruhákat kötött-horgolt nekem, egy ideig fizették tatával a hegedűóráimat, és konfirmálásomra aranyfülbevalót kaptam tőlük. Jó volt az ízlése, a házuk is nagyon szépen volt berendezve, sokkal szebben, mint akkoriban - mert közben elköltöztünk - a miénk, és mindene megvolt, amire egy akkori falusi háziasszonynak szüksége volt. Tiszta és pedáns volt, és nagyon finomakat főzött. Ő nem spórolt, megadta az ételeknek a módját. Igaz, volt is miből, a falu első gazdái között voltak. Nagyon szerettem náluk lenni. Bevallom, tizenévesen is náluk aludtam a legszívesebben. Esténként együtt vacsoráztunk, és közben jókat beszélgettünk, vagy tata mesélt - ifjúkori történeteket vagy egyebet, bármit - sokszor énekeltünk, oylankor a hegedűt is szívesen elővettem. Majd én elvonultam a "nagyházba", és még 1-2 órát olvastam, mígnem tata jött, hogy ideje lenne nem égetni annyit a villanyt. Én pedig szófogadóan ... vastag pokrócot tettem az ablakos ajtóra, s miután elült a veszély;), ismét olvastam tovább. :D Volt, hogy édesanyám megkérdezte: mit tudok ott csinálni a két öreggel? Mire sosem tudtam normális választ adni, egyszerűen csak szerettem ott lenni. Kriszta nagyon szomorú volt, amikor értesült mamám haláláról. Nagyon szerette a lányokat, és bár fogalmam sincs honnan szerezte azokat, de ahányszor édesanyámékhoz mentünk, mindig valami apró csecsebecsét ajándékozott nekik (hajcsatot, hajgumit, pufulécet, amiben meglepijáték volt), szóval, értett a lányok "nyelvén". És nemcsak ezekkel az apróságokkal, hanem pl. mindig játszott velük, vagy a kiskutyákkal-kismacskákkal engedte őket játszani. Mindenesetre, Kriszta így búcsúzott tőle: nem hiszem el, hogy meghalt a világ legjobb dédije, nem lesz kivel játsszunk többé. Örülök, hogy már 8 és 10 évesek voltak, így jól emlékezhetnek rá ezentúl is, mindig.

Maris mama egy családi képen, a szélen:

Másik tatám, most már az utolsó nagyszülőm a sorban, szintén idén távozott el. Még nagyon friss a seb, még igen nehéz beszélni róla. Június 2-a volt, és a másik tatám halálának évfordulóján temettük. Duplán szomorú nap. Gyuri tatára - így a lányaim hívták, nekem, akkoriban ő is "Kukó tata" volt - úgy emlékszem, mint a világ legerősebb emberére. Nagy volt, magas, széles vállú, egyszóval gyermek-szemeimmel hatalmasnak láttam. Ezen az oldalon ő volt a szigorúbb, az a típus, aki ha megmondott valamit, többé nem volt apelláta. Kiabálós is volt, s bár emiatt eleinte féltem tőle, de látván, hogy mama jót kuncog, miután ő kiment a házból, már én is tudtam, hogy a haragja csak pillanatnyi felindulás. Sokat dolgozott a havasokban, fakitermelésnél. Akkoriban lovakkal húzatták a kivágott fákat, rönköket, keleltt is a jó fizikai kondíció a nehéz, fárasztó munkához. Szerettem, mert mindig feltett a lóra, igaz, csak a Jancsira lehetett, mert a Laci sokkal szeleburdibb, kiszámíthatatlanabb volt. Tatáról a legélesebb belém vésődött kép az az eset, amikor '87 nyarán mi is (mi hárman, néném és édesapám nagydisznódi unokatestvére) elmentünk egy hétvégére föl a havasra, Palotailvára. Most is látom magam előtt a menedékházat (voltak még valami idegenek, akik friss zöldségsalátát készíettek a reggelihez, és életemben először láttam olyat, hogy petrezselyemzöldet tesznek bele - már 7 évesen is megfigyeltem az ilyesmit ;)), és hogy mindenki kinn áll a lépcsőn. Betyárkodhatnékom támadt, mert mondtam, én nem félek, egyedül is el merek menni egy darabig. Tatám csak mondta, ne merjek, nehogy megtámadjon egy medve, de most is emlékszem a bennem lévő érzésre: hiszen itt van mindenki, nekem nem eshet semmi bajom. És elindultam a menedékházzal szemben lévő erdei úton, amit eleinte fenyőbokrok szegélyeztek, majd semmi, és rá lehetett látni a házra. Amikor kiértem a bokrok mögül, én láttam, hogy tata már nincsa lépcsőn, de nem tulajdonítottam fontosságot. A lentiek továbbra is mondták, nevetve, hogy vigyázzak, nehogy jöjjön a medve, de én tényleg nem féltem, ... és akkor meghallottam a morgást. A másodperc töredéke alatt villant át az agyamon, amit azelőtt nem sokkal hallottam nagyobb unokatestvéremtől, hogy a vadállatok félnek a tűztől, és becsszó, leguggoltam, és abban bíztam, hogy egyszercsak papír és gyufa jelenik meg a kezemben, de csak anynit bírtam kinyögni: Már jön is egy! De tata akkor már ki is bújt nevetve a bokrok mögül, és a többiek is hamarosan követték, hogy megnyugtassanak. Nem emlékszem a továbbiakra, de abban biztos vagyok, hogy rémálmaim nem voltak. :)
Sokkal később pedig egyszer azt mondta nekem: "Gyertek most hozzánk, amíg van, akihez jöjjetek! Aztán a síromra virágot már hiába hoztok!" Ahányszor alkalmam adódott - sajnos sokkal kevesebbszer, mint szerettem, vagy illett volna - ezért mindig elmentem, mert mindig ott csengtek a szavai a fülemben. És ma is ott csengenek. Sajnos eljött az idő, hogy már csak virágot tudok vinni. A sírra. Csak abban bízom, hogy ott ahol most Ők vannak, nincs már sem fájdalom, sem szenvedés, és ami nem adatott meg nekik a földi életben, mindenük megvan az égiben. És örömmel tekintenek le ránk, és vigyáznak fentről mindannyiunkra, akiket szerettek, és akik szerettük őket.

Sosem fogom elfelejteni egyiküket sem; mindegyikük más volt, és mindegyiket azért szerettem, ami és amilyen volt. Általuk is az vagyok, aki.