Mindjárt itt a karácsony....

Elöljáróban érdemes lenne meghallgatni ezt a dalt: Még 5 nap....

Nos, tegye fel a kezét, akinél - mégha kissé másképp is - de nem így történnek a dolgok. Úgy általában értem. Mármint, hogy minden utolsó pillanatra marad, sok a tennivaló, aztán kapkodunk, aztán meg átesünk a ló túlsó oldalára, és már minden mindegy alapon semmi sem érdekel. A karácsony meg úgyis lejár, és mindenki boldog. Azon a néhány napon legalábbis. Vagy legalábbis azt hisszük. És aztán visszatér minden a régi kerékvágásba. 

Bevallom, a készülődés részével én eddig mindig úgy jártam: kicsúsztak a gyeplők a kezemből, vagy a föld a lábam alól, vagy összecsaptak a hullámok fölöttem - nevezze ki-ki, ahogy tetszik. Mindig elképzeltem, hogy de jó lenne a nyugis ünnepvárás, amikor csak sütizünk meg kreatívkodunk, és végül főzünk, de úgy sosem volt, hogy ne legyen kapkodás. Olyasmiról meg, hogy különféle programokat beiktatni - na, álmunkban esetleg szó lehetett... Az okokat hiába boncolgatnám... mindenkinek ezernyi a teendője, ilyen-olyan kötelezettsége, akik ismernek, tudják, hogy én sem az a méla, félóránként egyet lépő típus vagyok, hanem állandóan csinálok valamit, benne vagyok valamiben. Ugye, az sem mindegy, hogy miután végzek a munkahelyemen, és hazamegyek, nem biztos, hogy hozzáláthatok az otthoni teendőknek, hiszen egyik-másik főszerkesztő vagy a nyomda készül leharapni a fejemet az anyagok miatt...

Idén azonban valahogy másképp alakultak a dolgok. Legalábbis eddig. És ha ettől arrafelé következne be az előző évek forgatókönyve, már úgysem zavarna, hiszen megvan az elégtétel, hogy eddig másként volt. Mert november közepén végre leadtam a karácsonyi különszám anyagát, azóta meglett a decemberi EK is, illetve idejében, néha határidő előtt leadtam az anyagaimat a többi lapnak is. Van saját kezűleg készített, a lányokkal együtt kreatívkodott adventi koszorúnk - mert Kriszta azt mondta: nem lehet két évben ugyanaz a koszorú!!! -, van aranyos kis ajtókoszorúnk, amit egyedül készítettem meglepetésként a lányoknak, és van - mint eddig még soha - szintén közösen kreatívkodott adventi naptárunk. Tévedés ne essék, adventi naptár eddig is volt, de vagy csak egyszerűen egy piros anyagcsizmába tettem minden reggel valamit a lányoknak, vagy készen vásárolt szarvasos zsebecskékbe potyogtattam - szintén utolsó pillanatban, mielőtt ébresztettem őket - valami apró édességet, csecsebecsét nekik. Nem, egyszerűen sosem érkeztem odáig, hogy előre becsomagoljak mindent, mert még addig sem jutottam el, hogy kigondoljam, mit tehetnék bele, nemhogy megvegyem. Persze, vettem, de nem az összeset egyszerre...Most azonban ezt is megoldottam, és bár semmi egyedi ötlettel nem rukkoltam elő, hanem a már mindenki által ismert papírgurigás szaloncukor-motívumot vetettem be, azért büszke vagyok, hogy megoldottuk. A készítésbe a lányok is besegítettek: én mértem, ők vágták a karácsonyi csomagolópapírokat, majd ők ragasztóztak és vonták be a gurigákat a díszes papírba. Ők írták rá a számokat a színes dekorgumi-szívecskékre, segítettek megkötni a szaloncukrok egyik felét, illetve rögzíteni a számokat a szalagokon. Miután pedig lefeküdtek, elővettem a zacskónyi édességet-miegymást, és becsomagoltam. (Kettejüknek egybe, de ezt így nagyon természetesnek is vették.) Aztán a szaloncukrokat összevissza számozással felkötöztem egy drótra, amit a bejárattal szemben, a pult oldalán húztam végig. Szeretem itt, mert a lányok jól elérik, és ahányszor naponta elmennek mellette, látszik, ahogy örömmel, szeretettel tekintenek rá, és persze, kíváncsisággal, hogy vajon mit is rejtegethet a holnapi. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire türelmesek lesznek, attól tartottam, hogy ha tudják, hogy ott van benne az a bizonyos valami, meg akarják majd előre is bontani. Holott inkább az a baj, hogy 24-ével miért is kell ennek a jó szokásnak lejárnia.....

Az eddigi adventvasárnapok is gyönyörűek voltak. Az elsőt egy különleges helyen töltöttem különleges emberekkel egy abszolút különleges program keretében (bővebben is hátha tudok írni róla), a másodikot pedig itthon a kicsit bővebb családdal. A harmadikot - ha Isten velünk lesz - egy másik "családdal" fogjuk tölteni, Kriszta osztályának nagy családjával - amikor végre az is elkövetkezik, hogy kimenős programban vegyünk részt az ünnep előtt: Kolozsvári Opera - János vitéz. És hogy hab is legyen a tortán, advent negyedik vasárnapjára már rég megvettem a színházjegyeket egy előadásra, amire mi nem tudtunk elmenni az osztállyal együtt, de megígértem a lányoknak, hogy elmegyünk valamikor és megnézzük: Túl a Maszat-hegyen, ez a címe.

És szándékosan a végére hagytam ezt, mert az eddigieknél sokkal prózaibb dologról van szó, a takarításról. Ezzel is jobban állok, mint remélni mertem volna. Persze, még nem vagyok kész mindennel, de nagyot haladtam, és ami hátravan, azt már könnyen meg tudom csinálni.

Szóval, nagyon szerencsésnek érzem most magam. És nem tudom, milyen csodának köszönhető az, hogy idén EDDIG másképp alakultak a dolgok, mint ahogy máskor ebben az időszakban szoktak, illetve - ugyebár - vannak jelek, amik arra mutatnak, hogy az ünnepig hátralévő idő is tartogat olyasmit, amit eddig ilyenkor nem szokott -, de nagyon örülök, és nagyon hálás vagyok érte. Nem készítettem ütemtervet, nem fogadkoztam sem magamban, sem hangosan, hogy idén így, meg úgy, meg amúgy lesz, nem kéri számon senki sem, hogy mennyit haladtam, egyszerűen csak azt szerettem volna, ha így történik. Majd elmesélem, hogy milyen lett végig... :)

És karácsonykor igenis boldog leszek, boldogok leszünk. Nem azért, mert ilyenkor így szokás, hanem azért, mert ilyenkor tényleg boldogok vagyunk!!! Remélem, kívánom, hogy minden családnál így legyen! :)

Fotóm egyelőre csak az ajtókoszorúról van, az is eléggé csámpás, mert akkor éjjel készült, amikor kifüggesztettem: