Telefon

Az utóbbi időben megtapasztaltam (azaz nemcsak most, inkább most tudatosult igazából a dolog), mekkora hatással van az életünkre, és milyen fontos helyet foglal el benne napjainkban a telefon.

Valamikor hatalmas dolognak számított, és nem volt akárkinek. Persze, városon inkább volt nálunk is, de falun eleinte csupán 1-2 készülék volt a fontosabb helyeken, majd szép lassan terjedt, nőtt a készülékek száma, de inkább az ún. nagygazdák élvezhették csak. Nekünk, azaz mamáéknak (mert akkor még együtt laktunk velük), korán lett telefonunk, alig néhány éves voltam. Emlékszem, egyszer, vagy 5-6 évesen, amikor mindenki a kertben volt, én felhívtam Édesanyámat a kórházban, pedig akkor nem tárcsázós telefonok voltak, hanem a központban vették fel, bemondtad, milyen településen melyik számmal szeretnél beszélni, majd 10-30 perc után ők felhívtak, mire meglett a kapcsolat. És beszéltél. Ha akarták, kihallgatták. Ha akarták, egy idő után egyszerűen kikapcsolták.

Akkoriban még kétjegyű számok voltak, meg A-val ellátott párjaik, azaz minden sima számnak volt egy A-s párja. A mamáéké 77 volt, most is emlékszem, s miután mi elköltöztünk, illetve a szomszédban lemondták az előfizetést, a miénk lett a 77-A. Amikor Istvánt megismertem, még így kommunikáltunk egymással. Nem is olyan rövid ideig. Aztán elkezdődött a modernizáció, először háromszámjegyes félautomata módon, azaz ha a faluban akartunk beszélni valakivel, azt direktben tárcsázhattuk, ha viszont "kifelé" telefonáltunk, tárcsáztuk a központot, és ugyanúgy, mint addig, ők kapcsolták a számot. A másik mamámékkal nem tudtunk beszélni telefonon, ilyen szempontból ők teljesen el voltak zárva a külvilágtól. De végül, az utóbbi tíz évben aztán nagyon felcgyorsultak az események, és a legeldugottabb falucska hegytetején is van már vezetékes telefon.

A mobiltelefonok nálunk abban az időben kezdtek megjelenni, úgy '97-'98-ban, de még istentelen luxusnak számított, és ugyanúgy, mint anno a vezetékes telefonokkal, akkoriban még csak cégvezetők, magyarán pénzes emberek engedhették meg maguknak. Istvánom '99-ben vette meg az első "tégláját", azaz az 5110-es Nokiát. Persze, csak kártyával, nem bérlettel, és mindig nagyon beosztotta az összeget, ami rajta volt (akkoriban, ugyebár nem voltak még a mostani promóciók, nem voltak "ingyen" percek, sms-ek). Nem is emlékszem, mikor váltott végül bérletre, de mindenképpen csak azután, hogy munkahelye, azaz állandó jövedelme lett. Az első mobilomat 2000 karácsonyakor kaptam tőle, és szinte hihetetlen volt számomra. Én is vigyáztam rá, mint a szemem világára, a szüleim pedig szinte már-már féltek tőle. Aztán a következő évben, amikor Svájcba mentem 4 hónapra, megbarátkoztak vele, mert itthon hagytam, hogy hívhassam őket.

Akkor simán nem használtam 4 hónapig, annyira nem volt hozzám nőve, hogy ne tudjam nélkülözni. Azóta viszont nagyot változott minden: azóta minden családban van legalább egy mobiltelefon, bár ez talán ritka, mint a fehér holló, mert most inkább minden családtagnak van telefonja. Persze, pénzbe kerül, de a telefonszolgáltatók is egymást licitálják túl az ajánlatokkal, tehát most elég kis összegért lehet "jót" beszélni. Öregek, fiatalok, mindenki használja. Ma már szinte elképzelhetetlen az élet nélküle. Hozzánk van nőve, és igazából szükségünk is van rá. Vagy legalábbis azt hisszük. ... Mert pillanatok alatt el tudunk intézni dolgokat általa, megspórolunk egy csomó időt, pénzt és energiát, ha előzőleg felhívunk valakit, mintsem vaktában elinduljunk hozzá, és ne legyen otthon, illetve a távol lévő szeretteinket is bármikor elérhetjük, hallhatjuk a hangjukat.  De néha nagyon jó, ha nincs telefonunk. Előfordul, hogy itthon felejtem a készüléket, és bár eleinte ideges vagyok miatta, végül teljes nyugalommá változik ez, hiszen nincs, aki stresszeljen.

Illyében pl. nincs térerő, hiába is visszük, nem vagyunk elérhetőek. Múltkor, este 10 felé hívtam Édesanyámat, mert azelőtt indultunk haza. Kétségbe volt esve, hogy egész nap hívogatott, és egyikünk sem (Ani is velünk volt) jelentkezett. És hiába érveltem azzal, hogy de könyörgöm, 10 évvel ezelőtt lehet hetekig nem beszéltek egymással a családtagok, csak ha találkoztak. És megvoltak, nem feltételeztek egymásról semmiféle históriákat, hogy vajon, mi történhetett velük. Most azonban hívogatják az emberek egymást, ha kell, ha nem. Volt, hogy délután, hullafáradtan azt mondtam, pihenek egy félórácskát. És legalább ketten hívtak azalatt... Volt, hogy dugába dőltek a betervezett munkáim, mert helyette telefonálgatnom kellett ezerfelé. ...

Szóval, a telefon szintén egy olyan dolog, ami luxuscikkből tömegeszközzé vált, és az eredeti hasznosságát - amit azonban mégis megtartott, kissé felülírta a megszokás is. Meg tudunk lenni nélküle időszakosan, de szükség is van rá. És itt most csak és kizárólag a kommunikációs funkciójára gondolok, az "okosságokkal", amiket az utóbbi években aggattak rá a telefonokra nem igazán tudok mit kezdeni. Még szokom az ilyesmit, még fel kell nőnöm a dologhoz. :)