2013. április 10., szerda

És úgy esett...

... hogy szerdán reggel az ágyba kaptam reggelit! :)

Méghogy nincs jó dolgom!
Igaz, még szombat reggelre ígérték be össznépileg, születésnapi ajándékként, aztán minden volt szombaton nekem csak ágybareggeli és semmittevés nem. (Ok-okozati összefüggések most már lényegtelenek.) Pedig jólesett volna, és bizisten fentem a fogam rá: hogy akkor kelek, amikor akarok, és egész nap azt teszek, amihez kedvem van, a család többi része pedig körülugrál egy kicsit. Nem jött össze, de majd jövőre, hátha. És hátha egyesek nem felejtenek el felköszönteni sem akkor... Úgyis tudjuk, a harmadik az Isten igaza...

Drága Krisztámat azóta is bántotta, hogy nem sikerült véghezvinni, amit elterveztek, és mind mondogatta, hogy márpedig mégiscsak meg kellene ejteni, én viszont csak jókatderültem magamban rajta. Ma reggel viszont úgy történt, hogy miután István elment, nem keltem rögtön fel, aminek az lett az eredménye, hogy visszaaludtam, de olyan mélyen, hogy nem tudom, mikor keltek fel és jöttek oda a lányok a szobánkhoz. A susputyolásukra ocsúdtam fel, bár nem értettem semmit belőle. Boróka odajött, megpuszilt, Kriszta csak annyit kiáltott be nekem, hogy fel ne keljek az ágyból! Ekkor Borónak, mint amikor valakinek hirtelen eszébe jut valami, felragyogott az arca, és már kérdezte is: kávét hozzak? Naná, hogy kértem. Néhány perc múlva a "szolga" már hozta is a gőzölgő kávét a királynénak, és jó szolgálatáért megengedték neki, hogy bebújjon a királyné mellé. :) Kriszta eközben szorgoskodott, tálcát szerzett, kenyeret vágott és kent, csészét töltött, majd ketten hozták be nekem a fenséges reggelit: mézes szendvicset egy csésze vízzel. :D Bizisten nagyon jólesett, pedig először nem is kívántam semmit, de azt nem tehettem meg, hogy ne egyem meg, amit oly nagy szeretettel és odaadással készítettek. Olyan büszkék voltak magukra mindketten, én meg rájuk, hogy csak na! Jól indult, és végül jó is volt a napom.

Szombat helyett ma volt az ajándéknapom. :)




5 megjegyzés:

VRJúlia írta...

De édesek!
Az áprilisi szülinapozásokra még visszatérek- addig is: Isten éltessen!

Mónika írta...

Isten éltessen!
Nagyon büszke lehetsz lányaidra...
-látod, ami késik az nem múlik!
:)))

Virág írta...

:) Most kicsit mellbe vágott. A te lányod már kenyeret is szelhet, a kisebbik forró vízzel bánik, az én Juliskám meg a másodikra nem mer egyedül feljönni lifttel. :S Nagyon ügyesek! Lehet, hogy én is megengedhetnék némi önállósodást itthon.. :)

sedith írta...

Júlia, köszönöm. :)

Mónika, neked is. :)Bizony, már rég megtanultam ezt a késik-nem múlik leckét. :)

Virág, most szelt kenyeret először. Hívott engem, de mondtam, akkor en csinálom magamnak? Tudtam, hogy még egész a kenyér, s ha az egyik felén fogja, és a másikon vág, nem történhet semmi baj. Különben is elmúlt hétéves, tudnia kell kenyeret vágni!!!! (Ennek pedig az a háttere, hogy régebb mindig ezt mondták az öregek/szülők a gyerekeknek: voltál hétéves? Akkor vágj te kenyeret magadnak! Megmondom őszintén, ez még az én időmben is érvényes volt. Tatám (nagyapám) "könyörtelen" volt ezen a téren.)
Ami pedig az önállósodást illeti, bizony, nekünk is fejlődnünk, tanulnunk kell. Néha olyan nehéz elfogadni, hogy a gyerekünk már képes megcsinálni saját maga is valamit, de muszáj, az ő érdekében. Először felügyelet alatt, majd esetleg tudta nélkül ellenőrizve, figyelve, majd megbízva benne, és békén hagyva, hogy végezze egyedül, a legjobb tudása szerint. Azért a lift más dolog. Az egy bezárt kuckó, ott bejöhet a szorongás emiatt, a szavaidból is erre következtetek, hogy nem mer, azaz fél, nem hogy nem képes megcsinálni.

Jaj, múltkor a FB-n megosztott valaki egy idézetet, ami nagyon megtetszett, és nagyjából ezzel kapcsolatos volt. Nem pontosan adom vissza, de a lényege a következő: nem attól lesz önálló gyermeked, hogy megtanítasz neki valamit, amire még nem képes, hanem attól, hogy nem csinálod meg helyette, amit már tud. :)

Én tényleg próbálom hagyni őket, hoyg megcsináljanak ezt-azt, sosem lehet tudni, mikor válik hazsnukra. Édesanyám pl. 10 éves volt, amikor született a húga, és nem sokkal utána mamám 2-3 hónapokra "költözött be" a kórházba. Tata meg csak hétvégenként járt haza a havasról, ott dolgozott. Úgyhogy, édesanyám látta el a gazdaságot és nevelte a testvérkéjét is néhány hónapos korától. Jártak a szomszédok, a rokonok, "rá-ránéztek", ahogy mondják, de túl sokat nem segítettek. Nos, egy mai tízévesről ezt nehezen tudnám elképzelni. :P :)

Virág írta...

Az igen! :)
Régen más volt. Nekem is meséltek az idősek, akikkel dolgozom, hogy már három évesen keverték a malacoknak a darát, stb. Egyébként csak általad leírtak alapján döbbentem rá, hogy n szinte alig hagytam nekik megcsinálni valamit. Azóta erre jobban figyelek. :) Puszi!