Nehéz percek, nehéz döntés

Nagy ijedtségen estünk át múlt héten, a csütörtökről péntekre virradó éjszakán. És olyan választás elé volt állítva a család, ami nem mindennapi, sőt, nemcsak a kívülállók számára, hanem nekünk is elképzelhetetlen, irtózatos.

Édesapámat idén 7 alkalommal műtötték a bal lábával, mikor újabb vágásokat ejtve rajta, mikor a régieket újravágva. Sajnos, a lába így sem gyógyult, sőt rosszabbodott. A legutóbbi műtéte kb. 2 héttel ezelőtt volt, múlt vasárnap engedték haza a kórházból. Csütörtökön este mondja Édesanyám, hogy Édesapámnak hatalmas fájdalmai vannak, magán kívül van, jönnek Aniék, hogy behozzák a kórházba. Be is hozták. És hajnali 1 előtt szólt a telefonom: menjek gyorsan én is, amputálni kell Édesapám lábát.

Az első ijedtség, kétségbeesés után a felháborodás volt az első reakcióm: micsoda? Most műtötték, "semmi baja" sem volt, az orvosa szabadságon: mit akar ez a kis mitugrász doktornő? De amikor beérkeztem, és megláttam, hogy néz ki a végtagja - ami egy héttel előtte még egyáltalán nem úgy nézett ki - már nem mertem határozottan ellenkezni. Persze, ilyenkor azt szokás mondani, hogy döntse el ő, mit akar, de azért ez nem épp ilyen egyszerű, mert nem arról van szó, hogy a szürke vagy a fekete nadrágot vegye meg! Mindannyian "értekeztünk", pro és kontra érveket soroltunk fel minden eshetőség mellé, de nem jutottunk konkrét dűlőre. A doktornő higgadtan és tényszerűen sorolta az amputálás előnyeit (amiben lehet, hogy igaza is van), bár azért látszott rajta, hogy nem akarja ezt mindenáron. Végül Édesapám aláírta a papírt, amiben beleegyezik a műtétbe, de a doktornő úgy döntött, hogy akkor éjszaka semmiképpen sem kerül sor a nagyszabású műtétre annál is inkább, mert este édesapám véralvadásgátló gyógyszert szedett be. Reggelre halasztotta a további döntést, miután bejön a főorvos, és vele is konzultál.

Talán nem kell mondanom, hogy milyen éjszakánk volt. Édesanyám és Aniék hazamentek; mindketten csak sírtak állandóan, s bár legszívesebben én is ordítottam volna, próbáltam valahogy tartani magam. Legalább előttük, hogy ne keseredjenek el még jobban. Hajnali 4-ig dolgoztam akkor, bár alig tudtam a munkámra figyelni. Majd az alvás is inkább fárasztó, mint pihentető volt. Szerencsére reggel nem kellett sokáig izgulnunk: 8 körül a főorvos már kijelentette: egyelőre nem lesz amputálás, megpróbálnak "kinyitni egy utolsó kiskaput", azaz még próbálkoznak egy bypass (áthidalás) műtéttel, amit hétfőn ejtenek meg. Végül ma sem került sor az operációra, hanem holnapra halasztották, mert holnapra bejön az Édesapám orvosa is, és ő is benn lesz a beavatkozásnál.
Azóta szerencsére javult az állapota, legalábbis a kórházban létnek van annyi előnye, hogy állandóan csillapítókat kap, és így elviselhetőbb a fájdalom, ennek következtében pedig éjszaka jobban tud aludni.

Úgyhogy egyelőre még van egy halvány reménysugár a lába megmentésére, bár nincs kizárva, hogy az a kiskapu hamarosan mégis becsukódik.:(

Aug.14.: Nem volt műtét tegnap. Volt benn az orvosa, megnézte, tárgyaltak, de csak péntektől áll munkába, úgyhogy állítólag akkor műti. Mindenesetre, ez az orvos ki volt akadva attól, hogy a doktornő már akkor éjjel amputálni akart. És lehet valami a dologban, ha pénteken a másik orvos szintén úgy gondolta helyénvalónak, hogy elhalasszák, illetve, hogy megvárják az eddigi műtőorvost.

Aug.17.: Lejárt. Épp most hívott Ani, hogy beszélt vele. De megkért, hogy ne hívjuk, mert még nagyon kába, nem mozoghat. Hasnál és ágyéktájon vágták, a két hely között csináltak áthidalást. Biztos minden rendben lesz!!!