Csütörtökön sikeresen lejárt a szakellenőrzésem. Nagyon jól éreztem magam közben, és fikarcnyi idegesség sem volt bennem. Pedig már az elején elkezdhettem volna stresszelni, amikor a videoprojektor nem akart beindulni. De mégsem tettem.
Az otthon kidolgozott, és logikusan levezetett tevékenységeket végül teljesen más sorrendben tartottam, mert ott helyben már teljesen logikátlannak tűnt az otthoni elképzelés. És minden nagyon jól sikerült, nagyon jól időzítettem, a gyerekek együttműködőek voltak, ügyesek és okosak, szóval, amikor lejárt, éreztem, hogy ez - minden (ál)szerénységet félretéve - csakis jó lehetett. Végül az igazgatónőm és az ellenőrzésre eljött módszertanos csaj is megerősített ebben, és jóleső érzéssel töltöttek el a szavaik. Bevallom őszintén, nagyon kellett most nekem ez a "fentről" jövő megerősítés, mert amióta visszamentem dolgozni, állandóan bennem volt a félsz: mi van, ha valamit nagyon nem jól csinálok? Amikor tanultam, másképp voltak dolgok, más volt a papírforma, és más volt a tanítás is mint most. Persze, a lényeg nem változott, de ilyen alkalmakkor a "külalak" is számít, és nem tudtam, hogy azt jól sikerült-e a két év alatt definiálni. De ezek szerint nincs baj.
Ilyenkor szeretem a munkám. És igazából nemcsak ilyenkor, de néha belefáradok. Belefáradok, mert mókuskerék. Mert rengeteg gyerek van a csoportban (30, amiből 27-28 rendszeresen ott van), mert kicsi a terem ennyi gyereknek, mert ebben az évben éppen a legnagyobbak az oviból, mert másabbak már ezek a gyerekek, mint régebb (minden feszélyezettség nélkül szembevigyorognak, ha esetleg megszidod), mert hiába ismétled ezerszer, hogy halkabbra vegyék a hangerőt, a következő másodpercben ott folytatják, ahol abbahagyták, és sorolhatnám. Ilyenkor érzem azt, hogy nem fair a gyerekeimmel szemben, hogy az óvodában lefáradok teljesen, és mire hazakerülök se időm, se energiám, se kedvem, se türelmem nincs semmihez.
De (mint pl. csütörtökön), amikor csak amúgy ragyognak egy-egy ötlet miatt, amikor beleéléssel végzik a munkájukat, amikor napenergiáról, világegyetemről, energiapazarlásról, Marianna-árokról, Mount Everest-ről, szelektív hulladékgyűjtésről, és még a jóisten tudja mikről tárgyalunk, és csak amúgy röpködnek az olyan dolgok, amikről nem is sejtenéd, hogy tudják, olyankor azt mondod, hogy megéri az egész fáradozás, mert látszatja, szinte kézzelfogható eredménye van a munkádnak.
S bár tudom, hogy minden óvodában vannak okos, ügyes, valamiben kimagasló tehetségű gyerekek, hiszem, hogy ősszel, amikor iskolába mennek "a mieink", néha nagyot fognak nézni a tanító nénik az ismereteiken. Kolléganőmmel, Katival, szerintem tökéletesen kiegészítjük egymást, mert mindketten másban vagyunk jók: ő a kreatívkodásban jobb, én a zenében; ő a matematikát szereti jobban, én a testnevelést stb., így a gyerekek mindkettőnktől a legjobbat kapják. Drukkoltunk is ősszel, hogy nehogy szétválasszanak, de sikerült együtt maradni, és remélem, hogy mostantól már fel sem merül majd más lehetőség.
9 megjegyzés:
Ügyes vagy! én is tapasztaltam, hogy néha jó eltervezni - máskor meg spontán megy a dolog :-)
Eni, köszönöm!:) Abszolút így van!:)
Örülök Edith, nagyon, de amilyen lelkiismeretes vagy én többet kívánnék Neked. Nem akarlak idegesíteni, de szerintem többre vagy képes. Nagyon élvezem, megtaláltad az utad, nem is olyan rég, még sommerként jártál állásbörzére, mostmeg okos gyerekek kerülnek ki kezeid alól. Van egy nagyszerű h1rem! Görgényi Bornemissza kastély tele van medvehagymával. Yuppi, megtaláltam vegre, a véletlen vezetett oda. Csodaszép mesebeli kert, lehet láttad, lehet elviszed a gyerkocoket az ovibol egyszer. Na, menjetek legelni:)
Emese, köszi a medvehagymás infót! A Bornemissza-kastély az a dendrológiai park? Mert azt ismerem, mást nem tudok, Görgényben!
A kommented elejét, ne haragudj, de nem értem egészen pontosan. Azaz nem tudom, mire érted, hogy többre vagyok képes. Hogy ne "ragadjak le" az ovinál? Vagy hogy a tanügyben képezzem magam, haladjak tovább (igaz, hogy itt erről nem írtam, de a másik blog kommentjeiben igen:), és gondolom olvastad...)? Ha erre jársz, és pontosítasz, szívesen válaszolok bővebben.:)
Emese, új info: képzeld, ma kaptam valakitől medvehagymát!!!! Itt vette a Novi7-es piacon. És igeeeeen, már használtam is. Kész fokhagyma, csak nem annyira erős. Nagyon szeretem!:) Görgénybe, sajna, a napokban-hetekben nem hiszem, hogy eljutok, úgyhogy idén, ha még egyáltalán kapok ott is, maradok a piaci medvehagymánál.
en is a novi 7 es piacon vettem, csak godoltam, miert ne szedhetnek en,1 csokor, amit bevagunk vacsorara 2 lej, meg levest, meg "spenotot"fozok, sokba kerult volna, meg telire is eltenni. Ezert vadasztam nagyon a medvehagymat:)
Hat, hogy ne ragadj le az ovinal, ugy ertettem. Persze csodalatos az alapfejlesztes, de ami az utan jon, az meg fontosabb. Ezert irtam, nem akarlak idegesiteni. Lehet ovoneni jelolteket kene Neked tanitani, igy ertettem konkretan na...
Köszi, hogy pontosítottál.
Sajnos, őszinte kell, hogy legyek, és lehet, hoyg sokan kiábrándulnak belőlem.
Az az igazság, hogy bár szeretem ezt a munkát, nem érzem úgy, hogy megtaláltam volna életem értelmét benne. Talán, ha tizenannyi évvel ezelőtt megmaradtam volna a pályán, most másképp mondanám, de így, hoyg belekóstoltam másba is, és tudom, hogy másképp is lehetne, egyáltalán nem mondhatom, hogy a tanügy álmaim netovábbja. De most, most ez nagyon jó így: a program bármennyire is kiszámíthatatlan, mégsem ugyanaz, mintha reggel 8-tól du. 5-6-ig egy irodában ülnék, azért nyáron mégiscsak több a szabadidőm, mintha más területen dolgoznék, és amíg a lányok kicsik, ez így tökéletesen megfelel. Főleg, hogy mellette van az Erdélyi konyha, ami simán összeegyeztethető az óvodával. De az az igazság, hogy ez utóbbi inkább tetszik nekem.
Persze, van elég unott és nemtörődöm tanügyi káder a rendszerben, akik fogalmam sincs, miért ülnek még ott, én viszont nem kívánom ezek sorait gyarapítani. Mindaddig, amíg ez a "biztos pont" az életemben munkaügyileg, tisztességesen és lelkiismeretesen el akarom végezni a munkámat, és a gyerekeknek a lehető legtöbbet adni. Még akkor is, ha néha szembevigyorognak, megérdemlik, hogy becsülettel foglalkozzunk velük.
Ami pedig az utolsó felvetésedet illeti... Az is van. Azaz, tavaly hozzánk jártak a Babes-Bolyaisok, idén meg a kántortanítóképzősök gyakorlatra. Csak ezzel is az a baj, hogy nagyon nem éri meg. Senki más nem dolgozik velük csak mi (anno, amikor én tanultam, egy lecketervet aláírt a módszertanos tanár, a gyakorlatvezető tanár és az óvónő/tanítónő, illetve lehetőleg mindhárman részt vettek a tanításon is, most viszont csak mi vagyunk), elgé sok időt felvesznek a megbeszélések, a terveik javítása stb., és ha elmondom, hogy ezért ketten 55 lejt kapunk 1 hónapra, lehet nem hiszed el. Pedig így van.:(
Szóval, a tanügy mára nem ugyanaz, mint ami volt régebb semmiféle szempontból. Hogy mit hoz a jövő számomra, nem tudom, de a következő néhány évben azért még az oviban látom magam.:) Aztán, ki tudja...:)
"Ilyenkor érzem azt, hogy nem fair a gyerekeimmel szemben, hogy az óvodában lefáradok teljesen, és mire hazakerülök se időm, se energiám, se kedvem, se türelmem nincs semmihez."
Nagyon meg tudom érteni minden sorodat, de legfőképpen ez a mondatod fogott meg. Én ugyanezt a mókuskereket élem át 14-18 éves kamaszokkal, akik már oviban szembevigyorogták az óvónénit... Gondold el őket 14 évesen... Hatalmas nagy munka, rengeteg energia, és sokszor engem is lemerít... Eszterrel pedig már alig akad erőm foglalkozni... Sajnos ez ilyen. De mindemellett én is nagyon szeretek tanítani. :)
Szép hétvégét.
Megjegyzés küldése