Nyaralás 2011. - Extrák 2.

Hogy ne legyen túl hosszú az előző bejegyzés, inkább itt folytatom...

Mire végigjártuk a mini-deltát 1 óra elmúlt, de 3-ig még mindig sok volt. Fél 2-kor kezdődött az előadás és a bemutató a Planetáriumban, de mivel annak egy részébe az 5 év alattiakat nem engedik be (bár állítólag voltak benn kicsikkel is), úgy döntöttünk, hogy csak István fogja megnézni. Amúgyis ő az, aki tanult valamikor csillagászattant, sőt, ha jól emlékszem, még érettségizett is belőle. Pedig szívesen mentem volna én is, de tudtam, ha Istvánnal maradnak kinn a lányok, nem fogja elaltatni őket. Mert arra a következtetésre jutottam, hogy ott a fák alatti padokon, a hűs árnyékban pihenhetnének egy jót, amíg kezdődik a delfines bemutató. Borókát sikerült is elaltatni, és nagyon örültem, hogy indulás előtt bedobtam a hátizsákba két törülközőt és a felfújhatós úszódolgokat. Így ágyat is tudtam vetni neki, még puha párnája is volt. Kriszta is majdnem elaludt, de még mielőtt kidőlt volna, egy közeli padra egy másik család telepedett le, szintén két kislánnyal, és Kriszta rögtön ott termett mellettük és a nevük felől érdeklődött, persze románul. Amikor mondtam a szülőknek, hogy oké, most már többet ne kérdezzenek, mert csak ennyit tud (a nevét és az életkorát:D), alig akarták hinni, hiszen nagyon szépen, jó kiejtéssel mondta az addigi mondatokat! Hamar repült az idő ettől arrafelé, IStvánnal ültünk a padon és beszélgettünk, majd fél 3 után felkerekedtünk, és okosodtunk egy kicsit a Fekete-tenger állatállományát illetően, illetve megnéztünk egy csodás kőzetkiállítást. Ekkor már kezdték beengedni az érdeklődőket a medencéhez, Boróka is ébredezett, és végül helyet foglaltunk a lelátón.
Különleges, eddig soha nem látott élményben volt részünk a delfinbemutatón. Örülök, hogy láthattuk, és megérte a várakozást, ami amúgy pont jót tett, főleg Borónak, mert ő még nehezen bírja alvás nélkül a napot.
Beárnyékolta a jókedvemet a bemutató idején az, hogy fényképezőgépünk mindhárom aksija halódott (pedig fel voltak töltve, csak már eléggé régiek, és hamar merülnek), és attól tartottam, hogy sok mindenről le fogok maradni, de végül minden érdekes részt, eksön-t sikerült lencsevégre kapni:

4-kor még részt vehettünk volna egy rovidke programon, a tengeri oroszlánok etetésén, de mivel a delfines bemutató végére már nagyon beborult, dörgött, és vihar volt készülőben, úgy döntöttünk, hogy azért a 10 percért nem várunk még 40-et, és elindultunk gyalog a telegondolához.

Azt mondták, nincs messze, vagy 10 percre onnan, de mire a két jócskán fáradt lánnyal elbattyogtunk odáig, jó 40 percbe is beletelt. Elkezdett cseperegni az eső is közben, de szerencsére nem eredt el, sőt, minél inkább közelítettünk Mamaiához, annál tisztább lett az ég. Megnéztük egyúttal a partot Mamaia déli csücskénél is, ha már ott jártunk, és örömmel vettük tudomásul, hogy fenn északon, a szállodánknál minden szebb. Itt, a sok hullámtorő gátnak köszönhetően sokkal kevesebb volt az alga, de a hullámok is erőtlenebbek voltak (mintha egy kicsi tó lett volna), illetve a part nem volt olyan bő homokos, mint fenn, sőt, valami büdös iszappal volt vegyes. Szóval, örültünk, hogy nekünk ott csak az algák adják a negatívumot, de azt meg ki lehetett bírni.

Mondtuk a lányoknak, hogy no, most aztán repülni fogunk. Nem értették, el sem tudták képzelni milyen. Boróka meg is kérdezte, hogy és szárnyakat honnan fogunk venni??:):):)
Szárnyak nem kellettek, elég volt fizetni (csak a felnőtteknek kellett) és beülni a mozgó kabinokba, és nemsokára gyönyörű panorámában volt részünk. Érdekes módon, bár nem féltem egyáltalán, mégis volt bennem valami frászféle. Nem tudom megmagyarázni... olyan fura volt az épületek fölött "elszállni", kulisszatitkokat látni! (Pl. egy szálloda tetején ott voltak a régi felirat óriásbetűi:))
És csodás volt látni, amint jobbról a Fekete-tenger, balról meg az édesvízű Siutghiol-tó (melynek török eredetű neve Tej-tavat jelent) mossa Mamaia oldalait, az üdülővároska ugyanis egy kb. 8 km-es földnyelven, vagy inkább homokpadon helyezkedik el a tó és a tenger között.

A telegondola kb. 2 km-es távon szállít, a felső állomásától még jó messzire volt a szállásunk. De nem volt gond, mert ahogy kiértünk a sugárútra, a helyiektől ellesett "jó" szokás szerint hamar leintettem az első arra járó maxi-taxit, ami gond nélkül fel is vett minket, és néhány percen belül már "otthon" is voltunk. Mikor megérkeztünk a szállodához, ott még javában sütött a nap, és a rádióból értesültünk, hogy Konstancán vihar tombolt a tengeren és a városban... Nálunk is később szemerkélt az eső, de hamar elállt. Legalább lehűlt kissé az idő, és lemosta a port... De eső előtt még fürödtünk ... tengerben és medencében is... sőt, Istvánnal ketten még eső közben is lubickoltunk néhány percet a medencében. Forró volt a víz. Legalábbis annak tűnt.:)

Este, sötétedés előtt, mivel a többiek úgy döntöttek, hogy el szeretnének menni a vidámparkba, és mivel tudtam, ha nem megyünk, akkor le is maradunk erről a programról, mert csak mi, négyesben, nem kerekedünk fel, hát vállaltam, hogy egyedül megyek a két lánnyal. István nagyon elfáradt, és legyalogolta a lábait (szegénykém.:D), de már azon a napon is megpirult egy kicsit, és inkább ez volt a nagyobb gond.
Így aztán, ismét kisbuszoztunk a telegondoláig (sajnos, az emeletes nyitott busz csak hétvégén jár, és hiába vártunk valamennyit, a városnéző kisvonatot sem sikerült elkapni), ismét repültünk egyet(- ha már a többiek azzal mentek, hát mi sem mehettünk mással), és mire kigyúltak a fények - mert, ugye, a vidámpark csak akkor szép - meg is érkeztünk a parkba. Először nagyjából végigsétáltunk a játékszerek között, hoyg dönteni tudjunk, mire lehet, mire érdemes felültetni a gyerekeket. Mi szerények voltunk, egyrészt, mert egyedül a két lánnyal nem mertem nagy kalandokba bocsátkozni, bár szívesen dodgemeztem volna egyet, másrészt meg két gyerekkel a zseb is nehezebben bírja az ilyesmit. Sajnos, egyetlen olyan eszköz sem volt, amire mindhárman felülhettünk volna. Talán egyedül az óriáskerék lett volna egy ilyen lezser, hintázgatós valami, de Borót nem engedték volna fel koránál fogva, így nem is próbálkoztunk. Végül volt kisvonatozás, ami nagy sikert aratott, és volt körhintázás lóháton, de úgy, hogy a ló is le-fel járt, és ez kirobbanó sikert aratott. Bár Boró jelezte, hogy szeretne még menni egy kört, elég hamar meg lehetett győzni, hogy nem lehet.:P

Talán mondanom sem kell, és nem is meglepő: a napi dús élményeknek köszönhetően a hazaúton mindkét kiassszony majdnem elaludt a buszon; attól féltem, hogy ölben kell majd vinnem mindkettőt a megállótól a szállodáig. De szerencsére magukhoz tértek, és saját lábaikon tették meg még ezt az utolsó százmétert.
Szerencsére, mert én sem voltam pihentebb, mint ők, és nekem sem kellett ringatás...:)
Az esti programról fotók nem készültek, ugye, a két csajszi mellett, már csak a gépre kellett volna még vigyáznom...