Megúsztam ...

... a páros lábbal való hátsófelen billentést, amire elég nagy esélyem volt. Illetve mégsem úsztam meg, mert megkaptam, de nem úgy...:D

Kínai, ugye? Semmi baj, rögtön magyarra váltok.

Nem volt semmilyen alkalom. Egyszerűen egy borongós, szürke, nyirkos, szeles és hideg novemberi hétvégének ígérkezett, amikorra még véletlenül sem volt semmiféle programunk. Legalábbis látszólag. Mert kihasználva a tudatot, hogy "szabad" hétvége következik, amikor nekünk sem kell sehová mennünk, illetve hozzánk sem jelentkezett be senki, én nagyszabású szervezkedésbe vágtam. Bevallom, napokon át gyomoridegem volt miatta, eleinte úgy nézett ki, hogy nagyon nem akar összejönni sem, és egy gyengébb pillanatomban szinte stornóztam volna mindent, de aztán mégis továbbmentem.

Előszöris több levelet váltottam a szovátai Danubius (meg Bradet és Faget) Hotel sales menedzserével, amíg sikerült a nekünk legmegfelelőbb ajánlatot ( az időt és főleg a pénztárcát figyelembe véve) megtalálni. Az áment viszont még nem mondhattam ki rá ...
Aztán elindítottam a tárgyalásokat a lányok elhelyezése ügyében... Anyu nem tudta vállalni őket, Ani nem tudott hozzánk jönni, de végül mégiscsak megtaláltuk a köztes megoldást: mentek a lányok Idecsre, péntek estétől vasárnap délig.
Azért közbejött az egyeztetés Istvánnal is: anélkül, hogy bármit is elárultam volna neki, felvetettem, csak úgy, mintegy mellékesen, hogy mit szólna egy kettesben eltöltött hétvégéhez? Mert azért mégsem tervezhettem csak úgy, vaktába, mert mi van, ha valamilyen programja mégis lett volna? Azonkívül, hogy felfortyanva megkérdezte, pénz nélkül hová akarok menni, semmi ellenvetése nem volt.:D (Ezért "féltem" attól a bizonyos páros lábbal kiosztható fenékenbillentéstől:P :D ) De pénteken délelőtt már foglaltam és vissza is igazolták a foglalást, tehát már nem volt visszaút. Pénteken este aztán a lányok feltűnés nélkül indulhattak Édesanyámékhoz. És persze, teli izgalommal is. Azért meghagyták: ti is gyorsan gyertek utánunk!:P

Az este jó hangulatban telt: ittunk egy-egy pohárka finom fehérbort, megnéztünk egy filmet, aminek végül se eleje-se hátulja nem volt.

Másnap már nagyon korán keltem, megsütöttem az óvodába szánt mézeskalács-adventi koszorúkat, rendet raktam a konyhában, mostam, teregettem, mire István felkelt már kezdhettük elölről a lustálkodást. Ekkor vetettem fel, hogy azért mégis mehetnénk valahová. Sőt, csodák csodája, ötletem is volt, hogy hová. :) De István nem az a fajta, aki elindul csak úgy, a semmibe, addig nem hagyott békén, amíg el nem árultam, hová gondoltam menni. Ezután kezdett aztán egyik ámulatból a másikba esni:
- De miből megyünk?
- Ebből, ni!:) (és "felmutattam" a szállásra és a benzinre szükséges összeget (hónapok óta "kapargatom össze"), ő már csak parkolási díjat fizetett.)
- De a dresszem (fürdőruha), vajon hol van?
- Na, vajon? - A bőröndben, az autóban. :O - Igen, minden be van pakolva, csak öltöznünk és indulnunk kell.
- De mit fogunk ott enni?
- Amit szemünk-szánk kíván - persze, abból, ami ki van téve - mint a nyáron. :)
- Háááááát, nézd.... tudod, én semmi jónak elrontója nem szoktam lenni, ugye? - kérdezte hamiskásan. :)

Hogy mégis hogy kaptam azt a párosat? Hát, már Szovátán, a medencében, ahol nem is nehéz egy ilyen mutatvány. :)

Amúgy úsztunk, szaunáztunk, lubickoltunk a sós vízben, ettünk, ittunk (isteni volt az a pezsgő, amit a nyáron kaptunk, de szégyen ide vagy oda, már nem tudom, hogy Ágneséktől vagy Móniéktól -irul-pirul-) tévéztünk, és sokat, sokat beszélgettünk. Másnap elölről vettük a repertoárt és déli harangszó előtt nem sokkal már indultunk is a lányok után. És, nem mellesleg, e kiruccanás által végre eljutottunk Parajdra is, a Stefánia panzióhoz, ahol Móniék és Ágnesék szálltak meg a nyáron és az ősszel, és ahol két kisbicikli várt türelmesen arra, hogy utánukmenjünk és elhozzuk a lányoknak. Móni, ezúton is hatalmas köszönet értük!!!:) (bár a felavatás még várat egy kicsit magára.:P)

Hogyan összegezhetnék? Talán így lenne a legtalálóbb: "szép volt, jó volt, de épp elég volt" . Viszont kétségkívül: kellett, szükségünk volt rá. Mert kell, hogy legyen egy-egy nap, amikor csak egymásra figyelünk, amikor jobban járunk a másik kedvében, amikor nem szakítja félbe senki a beszélgetésünket és amikor lehet "semmit csinálni"; amikor csak az a fontos, hogy együtt vagy azzal, akit a legjobban szeretsz, és a hétköznapitól merőben eltérő eseményekben, szituációkban van részed. Megegyeztünk: az ilyesmiből rendszert fogunk csinálni, mégha nem is tehetjük ezt ... mondjuk havi rendszerességgel.