2015. október 6., kedd

Görögország 2015. - A hazaút

Furcsa dolog októberben júliusról írni, de mivel ez lenne az utolsó "tükörcserép", hát nem szeretném, ha hiányos maradna görögországi nyaralásunk krónikája.

Mint írtam, előző este már sok mindent össze- és bepakoltunk, idejében keltünk is, mégis az elképzeléshez képest kb. félórás csúszással indultunk. Persze, mi ez a félóra az egész úthoz képest, úgyhogy nem hagytam, hogy István fölbosszantson miatta. :P Derűsen búcsúztunk házigazdáinktól, csak Jannis volt szomorú, mert megígérte, hogy babérfacsemetét ad nekünk, de sehogy sem sikerült a férfiaknak kiásniuk, úgyhogy muszáj volt megelégednünk néhány letört ággal. (Micsoda más íze, aromája van még így megszárítva is, mint annak, amit az üzletből veszünk!!!!!)

Jókedvűen indultunk, mégha egy kis szomorúság is társult az egészbe (főleg részemről, mert én vagyok az, aki élete végéig is ellenne egy tengeri vagy tengerhez közeli helyen...), és géppel a kezemben próbáltam elkapni a tenger meg a hegyek utolsó villanásait. 20-30 km után már nyoma sem volt a szomorúságnak, izgalommal néztem az utazásunk elé, és imádkoztam, hogy szerencsésen, baj nélkül megérkezzünk. Az odaúthoz képest terveztünk néhány módosítást, többek között, hogy ezúttal szó sem lehetett róla, hogy a hegyeken keresztül vágjunk neki Szófiának (oké, ez még odébb volt), mert sajnos a látvány egyáltalán nem kárpótolt az út minőségéért (hajtűkanyarok, szintkülönbségek, és rengeteg kátyú, végig erdőn keresztül). Addig azonban még lett egy kis eltérés - ami persze, nem volt betervezve, és 22 km-en, csupán 5 eurónkba fájt. :P De így jár az, aki bár hisz a GPS-nek, tudja, merre kell menni szamárvezető nélkül is, de a letérőnél mégis azt mondja, hát ha a tábla előre mutatja, ő előre megy. Igen, de előre Kavalát írt, és nem Kulatát. :D

Eseménytelen görögországi út után eseménytelen bulgáriai átutazás következett. Annyit megfigyeltünk, hogy ahogy átértünk a határon, mintha "haza" csöppentünk volna: az utak elkeskenyedtek (egy-egy sáv minden irányban), a sofőrök idegesek voltak, és mindenki előzött ész nélkül. :( Kiderült, jó ötlet volt kikerülni a hegyeket, mert a másik útvonalon sokkal jobb minőségű út, egy részén autópálya is volt, így a picivel hosszabb táv ellenére is hamarabb elértük a fővárost. Kikerülvén Szófiát én ültem át a volánhoz, és néhány tíz km-en keresztül vezettem, ami nekem azért megemlítendő, mert most vezettem életemben először külföldön. A fővárosi körgyűrű után nagyon sokáig autópályán haladtunk, majd jó minőségű, két-két sávos országúton, úgyhogy már csak sajnálkoznunk kellett, hogy menet nem erre jöttünk, de nem sokáig tettük: túl hosszú volt még az út ahhoz, hogy el akarjuk rontnai a kedvünket. :) Vidin/Calafat felé haladva és egyre falva a km-eket, egyszercsak minduntalan egy tábla került a szemünk elé: ferryboat Oriahovo - jobbra. Távolság Craiováig (város Románia déli részén) ugyanakkora, mint amennyi még lenne nekünk Vidin/Calafatig. Innen pedig Craiováig még kb. ugyanannyi, mint a komptól Craiováig. Egy darabig István mintegy magának bizonygatva, hogy jól gondolja, mondogatta, hogy nem megyünk arra, ki tudja hová "vetődünk ki", de amikor már egészen közel érve a letérőig a romániai kompkikötőt is kiírták (Bechet), egyből döntöttünk, hogy arra megyünk, hiszen eredetileg görögországba is itt akartunk menni. Így aztán letértünk, és kb. 70 km után már a Dunánál voltunk, kb. félórával a komp indulása előtt (az órarendet tudtuk). Utólag kiderült: időben nem igazán jelentett előrehaladást, hiszen a várakozás, a beszállás és a kikötés mintegy másfél órácskát vett igénybe, sőt, anyagilag sem ez volt a legolcsóbb megoldás, hiszen a megspórolt üzemanyagárat odaadtuk a jegyekre meg a kikötődíjra, de km-ekben azért spóroltunk, és az autónak is jót tett a kis pihenő. Illetve maga az élmény is páratlan volt nemcsak a gyerekeknek, hanem nekem is. Irtózattal láttam, ahogy gyűlnek a kamionok, és gyűlnek (végül vagy 6-7 TIR szállt fel a kompra), személygépkocsi is volt néhány, és egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy ezek a járművek mind ugyanarra a kompra akarnak felszállni, föl is férnek, és mi épségben megérkezünk a túlsó partra, azaz nem süllyedünk el. Igen, ezt hittem, és tátva maradt a szám, amikor megláttam, hogy egy-egy kamion milyen kis pici hangya volt a kopmhoz képest, és még jónéhány fölférhetett volna. :P

Éppen a naplemente előtti időszakot fogtuk ki, csodálatos színekben pompázott a Duna, óriási és sima volt a víztükör, horgászok voltak egyik és másik parton is, és ismét csodáltam a természet "rendjét", hogy milyen érdekesen osztogatta az adottságokat egyik és másik országnak: Románia partja alacsony és sima volt, alig emelkedett a víz szintje fölé, néhány erdőcske tarkította csupán a látványt, és néhányszáz méterrel odébb a bolgár part magas volt, dimbes-dombos, fás-bokros, már-már szinte vadregényesnek tűnt a sima másik parthoz képest. :) Jóleső érzés volt "otthoni" földre lépni, bár az otthon még legalább olyan messze volt, mint Makó Jeruzsálemtől. És áthaladva a legelső néhány határmenti településen, ahol látván a lepukkant házakat meg a fekete, rongyos, "falkában" a házak előtt összeverődött embereket, az volt az első gondolatom, hogy nem szeretném, ha ezen a tájon lenne defektünk, a második meg - bezzeg, hogy ilyen népeket kell nekünk, erdélyieknek eltartanunk.A szó szoros értelmében. De szerencsére tényleg csak néhány ilyen település volt, és a naplemente sokkal szebb volt annál, hogy a változtathatatlan miatt bosszankodjak. Úgy döntöttünk, hogy ezen a vidéken semmiképpen sem pihenünk, és addig megyünk, ameddig csak bírunk. Valahogy elképzelhetetlen volt, hogy már itt vagyunk Romániában, s mi mégis csak másnap délután érkezzünk haza valamikor. A kompon egy kedves, beszédes embertől kapott infók szerint haladtunk Craiova felé, majd letértünk olyan kis elhagyatott utakra, amelyekre magunktól biztos, hogy nem mertünk volna, s mégis nagyon jól tettük, mert forgalom nélküli, bőrsima utakon haladtunk néhány km-en át, kikerülvén ezáltal a nagyvárost és értékes távolságot meg időt spórolva. Már 10 elmúlt, mire megálltunk egy útmenti vendéglőnél, vizet és kávét vettünk, vécéztünk, majd falatoztunk egy keveset a csomagtartóból :D s végül a lányoknak "ágyat vetettem", és lefektettem őket. István fáradhatatlan volt, csak mentünk, mentünk, faltuk a kilométereket, és egyre közelebb kerültünk az otthonhoz. Én elfáradtam, de aludni nem is tudtam, nem is mertem, csak bóbiskoltam, lógattam a fejem, és folyamatosan próbáltam valami beszédtémát kitalálni, hogy Istvánt is ébren tartsam. De fölösleges volt aggódnom, nem volt fáradt, nem volt álmos, és tudtam, hogy ahogy érzi valamelyiket, azonnal megáll és pihenni fog. Már nyilvánvaló volt, hogy szállást nem keresünk, nem lett volna türelmünk kivárni a reggelt. Haladtunk, a km-ek egyre fogytak, és már azon vettük észre magunkat, hogy Nagyszebent is elhagytuk. Már csak száznál egy kicsivel több volt hátra. Számomra azonban nagyon hosszú volt. De István továbbra sem érzett fáradtságot, olyan volt, mint akit feldoppingoltak. :P Medgyesen azonban, egy sorompónál kiugrottunk mindketten, és megmozgattuk elgémberedett tagjainkat, megmasszíroztuk egy kicsit egymás hátát. Ettől arrafelé már könnyebb volt minden, és hajnali fél 4-kor leparkoltunk a konyhaablakunk alatt. Rosszul esett az otthoni éjszakai mintegy 17 fok, azt sem tudtuk, mit kapjunk magunkra, hogy ne vacogjunk annyira, amíg fölérünk. Otthon az ágyak alváshoz vetve vártak, és néhány perccel később már mindannyian az igazak álmát aludtuk. :)

Hogy mit álmodtunk, nem tudom, de rossz nem lehetett. Hálát adtam Istennek, hogy elkísért bennünket, hogy megóvott minden bajtól, rossztól, és hogy ismét épen-egészségesen az otthon falai között lehettünk. Kezdődhetett a nyár második része, ami nem volt sem rövid, sem eseménytelen. :)

Utolsó pillantás a tengerre

Utolsó pillantások az Olimposzra 1.

Utolsó pillantások az Olimposzra 2.

Oleanderek a pálya mentén, végig

Olajfaligetek lépten-nyomon

Már Bulgária

Cigánylakodalom (?)

Érkezünk Szófiába

Ez is menetirányba esett. :) 

Bulgária tele volt hegyekkel, nagyon szép vidékeken haladtunk végig

A komp; Izgalmas volt ott lenni "a tövében", mégis olyan messze lenni

Falatozás, csemegézés

Izgalom: beszállunk
Naplementében 1.

Naplementében 2.

Naplementében 3.

Naplementében 4.

Naplementében 5.

Naplementében 6.

Naplementében 7.

A kompon

A bolgár part

A román part

Hamarosan kikötünk: "Milyen mély lehet..."

Naplemente az alföldön

3 megjegyzés:

Katalin írta...

Szép képeket készítettetek a hazaútról is!
Én is elkezdtem feltölteni a horvátországi képeinket, a délvidéki blogomra. Még csak az első 4 sorozat látható, de lesz még bőven :-)

sedith írta...

KÖszönöm, Katalin! :)
Pillanatnyilag nem tudom megnyitni azt a blogodat, valamiért nem megy. A konyhásat sikerült, de a megjegyzést nem akarja megnyitni. Valami gubanc van, biztos elmúlik hamarosan, és megnézem. :)

Névtelen írta...

Szia! Jó volt olvasni a nyaralási beszámolót. Puszi: Berni