Starbucks...

 ... kipipálva. 

1 Nut Latte Decaf

2 Hot Chocolate

Összegzés + eredmény:

1 kvázi finom, bár nekem édes (pedig plusz cukrot nem tettek bele) fűszeres mogyorós latte;

1 Nagylánynak finom forró csoki;

1 Kislánynak nem finom forró csoki;

majdnem 50 lej kiadás (A Crown-ban felénél csak picivel fizettünk volna többet);

1 jókora hasfájás és hasmenés.

Mindent összevetve - felejtős:

kicsi választék, türelmetlen, pökhendien beszélő kiszolgáló (az a tipikus mindentudó, aki nem ereszkedik le azokhoz, akik még esetleg nem jártasok a választékban vagy bizonytalanabbak a rendelésben, fáj neki válaszolni a kérdéseidre), óriási árak, és abszolút semmi kiemelkedő minőség. 

Maradunk a Crown-nál, a Színház-téri színes ernyős terasznál, vagy esetleg a Piaf-nál...

Karácsonyfák 2008-2020

 2007-től van fényképezőgépünk, de csak karácsony után kaptuk kézhez, így abból az évből még nincs kép a fánkról. 2005 és 2007 között kameránk volt, és most azokból a filmekből nem tudok képet kivágni. Ma este cska úgy gondoltam egyet, hogy jó lenne megnézni és összehasonlítani, milyen karácsonyfáink voltak az évek során. 

Mindig a kis fa hívei voltunk, idén azonban egy óriásit vettünk, legalábbis ahhoz képest, hogy egy tömbházi 5*4 m-es szobába kellett. Ahol sok hely, nagy tér van, lehet el is vesztődne. De nekünk óriási. És nagyon tetszik mindhármunknak. ;) :P Istvánnak nem tetszett annyira, mert neki kellett befaragni a tartóba és felcipelni a garázsból. :D 

Megfigyeltem, a 2000-es évek végén még teljesen más típusú fáink voltak, magasabbak és gyérebb ágazatúak. Akkoriban, ha jól sejtem, még nem lehetett ezeket a szép formájú, dús fenyőket kapni, utána jelentek meg. Én azért úgy gondolom, hogy minden évben szép fáink voltak - talán a 2013-as volt egy kicsit furcsa a kis bumfordi alakjával - , mindig igyekeztem egy kicsit variálni rajtuk hol színben, hol abban, hogy mik kerülnek rá. Most már - néhány éve - a lányok döntik el, hogy milyen színkombináció legyen rajta. :) Következzenek a fák - én a legrégebbitől szerettem volna, hogy legyenek, de a blogspot ezt a "csökkenő" sorrendet választotta... :

 

2020

2019

2018

2017

2016

2015

2014

2013

2012

2011

2010

2009

2008

Olvasás

Tatám 4 osztályt végzett, egyszerű falusi ember volt. Gyerekkoromban, igaz, valami apró vezető funkciót töltött be a kollektívben, brigádos volt (brigádér, ahogy akkoriban mondták eltorzítva, kissé magyarosan ejtve a román szót), de nekem mai napig fogalmam sincs, hogy az mit jelentett, és milyen munkát feltételezett. Tudom, hogy felnéztek rá a falubeliek, járt ki földeket mérni, közgyűlésekre járt, sőt, egy alkalommal, amikor az év végi bilánc nevezetű "találkozójuk" volt, jócskán be is csiccsentett, és mamával kuncogva figyeltük, ahogy eltévesztette a kaput, és az adventista szomszédokhoz tért be véletlenül. Csak akkor kapott észbe, amikor észrevette a kacskaringós járdát - náluk egyenesen ment a járda a ház mellett. Akkor azt mondtuk mamával, továbbra is nevetve, hogy Viktória néninek ment éjjelizenét adni.... :D

Nos, ez a 4 osztályt végzett tatám, akinek nem volt lehetősége a továbbtanulásra, és világéletében falusi - földműves és állattartó - munkát végzett, annyit olvasott, hogy így, 23 évvel a halála után is az az érzésem, hogy több könyvet kiolvasott, mint én. Pedig jómagam is faltam a könyveket, mégis úgy érzem, hogy nem értem még a nyomába. 

Hajnalban kelt, télen-nyáron. Télen legelőször tüzet gyújtott a kályhába (sparhelt fajtájúba), csak utána ment ki az istállóba ellátni az állatokat. Az állatoknak kétszer adtunk enni kb. 1-1,5 óra különbséggel a két etetés között, majd újabb órára-másfél órára rá jött az itatás. A közbeeső időben pedig tata olvasott. Mire végzett az első etetéssel, és visszament a házba, már jó meleg volt, és hogy ne zavarja mamát a villanyfény, kinyitotta a kályha ajtaját, és annak elég gyér fényénél olvasta könyveit. Érdekesen olvasott; sokszor utánoztam őt, majmolva, grimaszolva, amit - a vége felé, amikor már nem hallott a legjobban - nem vett észre azonnal, de sosem vette rossz néven, mindig humorosan fogta fel. :) Félhangosan olvasott, de úgy, hogy végülis nem lehetett érteni, mit mond, csak az s-eket meg az sz-eket lehetett kihallani, és mivel ő már nem hallott jól, sokszor észre sem vette, hogy mi is halljuk, ahogy olvas. Az utolsó könyvek egyike, amit kiolvasott, A funtineli boszorkány volt, amit nekem is ajánlott, és még akkor, 17 éves fejjel elolvastam. Arra már nem emlékszem, hogy sikerült-e megdumálni vele a könyvet vagy sem, igazából csak az maradt meg nagyon élesen bennem, hogy szülőfalum is benne van a könyvben, mégha oly morbid is az esemény, ami által említették: ott halt meg, ott esett ki a vonatból a "boszorkány" fia. 

Belépője volt a könyvtárba - akkoriban még szülőfalumnak is volt egy nagyon szép könyvtára, amelyben jó számmal voltak magyar nyelvű könyvek is. Mamám legkisebb húga, a sógornője pedig szintén sokat olvasó nő volt, ő is gyakran segített tatámnak a könyvek beszerzésében (tinikoromban épp ez a nagynénim, aki nekem keresztanyám is, lett a könyvtáros). Sok olyan könyvhöz is hozzájutott, amit csak titokban volt szabad akkoriban olvasni, illetve örököltem tőle egy nagyon régi történelemkönyvet is... A falu vegyesboltjában pedig könyves részleg is működött, néhány lejért, aprópénzekért jó kis köteteket, regényeket lehetett venni akkoriban. Meg egyszer, emlékszem, a földrajzi atlaszt is kikunyeráltam édesanyámtól, amit aztán éveken át rongyosra tanulmányoztam...

És valahogy belém is beivódott az olvasás szeretete. Volt alkalom, amikor mindketten ültünk a konyhában a kisszéken, és olvastunk. És én milyen büszke voltam, hogy már tudok én is olvasni! Megvoltak a magam könyvei is, hiszen néha vettünk egyet-egyet, és évzárókkor mindig legalább 3 jutalomkönyvet kaptam. És emlékszem, egyszer a szomszédasszonnyal Régenben bementünk a nagy könyvesboltba, és a nálam lévő pénzen vettem magamnak egy meséskönyvet, a Zöldike királyfit. 

Aztán rengeteget olvastam. Mindenevő voltam: a kis verses könyvektől kezdve a Szilviákon-Romanákon át a Kőszívű ember fiai-ig és Rebreanu Ion-jáig meg Akasztottak erdejéig mindent elolvastam. A romantikus ponyvák miatt nagyon sok dorgálást kaptam az említett keresztanyámtól, Jolántól, de alkut kötöttünk: minden ponyváért "cserébe" elolvastam egy igazi művet is. :) Mindenki jól járt. :) Akkoriban kezdtem megismerkedni a krimikkel is, és azokat is nagyon szerettem. Egyedül a sci-fi volt az, ami akkor sem vonzott, és most sem. Ámbár most már beadtam a derekamat, és már olvastam bizonyos fantasy-szerű regényeket a lányom javaslatára. És nem bántam meg. 

Mindenesetre, tinikorom meghatározó olvasmánya Radu Tudoran Dagadó vitorlákkal című regénye volt. Kalandregény a javából vitorlással, bennszülöttekkel, csomó olyan érdekes hellyel, ami akkoriban még olyan távolinak és elérhetetlennek tűnt számomra, és amit elhatároztam, hogy mindenáron fel fogok fedezni magamnak. Persze, akkoriban még arról ábrándoztam, hogy vitorlással fogom körbejárni a világot.... :) A lényeg, hogy a több, mint 800 oldalas könyvet, ami akkoriban rengetegnek számított, kétszer is kiolvastam, egyszer magyarul, majd utána kiolvastam eredeti nyelven, románul is, és mindkétszer óriási, leírhatatlan élmény volt. Sőt, a filmet is láttam - nem is egyszer - amit készítettek belőle... 

Volt egy érdekes sztori, ami még szintén tinikoromban történt. Én nagyon sokszor mamáéknál aludtam, nagyon szerettem náluk lenni, szerettem őket, és szerettem a házukat is, hiszen az első éveimet ott töltöttem, az volt nekem sokáig az "otthon", és ezt miután elköltöztünk sem tudtam levetkőzni. Nagyszüleim még úgy voltak viszont a dolgokkal, úgy szokták meg a régi rezsimben, hogy spórolni kell, és a villanyhasználat is ebbe a kategóriába esett. Így aztán, ahogy eljött a fél 11-11 óra (nyárról beszélek), tata már jött és szólt, hogy na, ennyi elég volt mára, ideje lekapcsolni a villanyt, holnap is lehet még olvasni. Én pedig jó kislány módjára azonnal le is kapcsoltam a villanyt, de amit tata kiment, a sötétben átmentem az ún. "elsőszobába", az ajtóra terítettem egy vastag pokrócot, és csak miután ezzel a művelettel végeztem, azután kapcsoltam villanyt. A kicsi házból, ahol tatáék aludtak, nem lehetett látni semmiképpen, hogy ott ég a villany, s így aztán sokszor hajnali 2-3-ig olvastam még ... :D 

A hagyomány pedig tovább él a családban. Nagy lányom, Kriszta, ő a következő generáció olvasóbolondja. Tavaly június 13-án, amikor véget ért a tanév, elkezdte számolni/lejegyezni a könyveket, amiket kiolvas, és idén június 13-áig 104 gyűlt össze. S bár én ilyen statisztikát sosem csináltam, de bármennyire is faltam én akkoriban a könyveket, erre a szintre sosem jutottam még. Igaz, akkoriban a lehetőségek is mások voltak; most az e-könyvek világában könnyűszerrel hozzá lehet jutni sok könyvhöz. De az a legjobb, hogy lánykám mindamellett, hogy modern csajszi (épp nemrég kapta meg első Kindle-jét - és én is ;) ), és nagyon sok e-könyvet olvas, saját bevallása szerint is, képtelen lenne valaha is lemondani a papír alapú könyvekről, hiszen az teljesen más, annak más az illata, a hangulata, és szinte remeg, amikor egy jó könyvet magához tud szorítani. :) Így aztán neki nincs szülinap vagy ünnepi alkalom könyv nélkül.... Amiért az én szívem borzasztóan örül és hálás. :)

Karantén

Be vagyunk zárva. Önszántunkból, a lakásba. Persze, csak megelőzésképpen. Iskolába-óvodába nem járunk már március 11-e óta, lassan 3 hete itthon "rostokolunk". Az első időszakban még gyakran mentünk ki a kertbe, hiszen szép idő volt, és inkább kinn töltöttük a friss levegőn, mint bent, a négy fal között. No meg amúgy is veteményezni kellett, meg krumplit eltenni. No, de lejárt a jó idő, megszigorították a szabályokat, és azóta csak kétszer hagytam el a lakást: egyszer édesanyáékat látogattam meg, csak úgy kutyafuttában, messziről beszélgetve velük, és egy másik napon kimentünk mindannyian a kertbe. Szigorúan papírral, megadva benne a címet, ahová megyünk, és az "utazásunk" célját: mezőgazdasági munkálatok. Azóta megint csak itthon vagyunk.

Amúgy jól vagyunk. Jó a hangulat itthon; néha még fel-fel csattan egy-egy veszekedés, hangos szó, de lényegében mintha csendesebbek volnánk, mint normál esetben. A híreket István nézi, onnan elcsípek én is egy-egy információt. Amúgy nem igazán olvasok a járványról, megelégszem azzal, hogy megnézem, merre haladnak a számok bizonyos országokban. Bőven elég ez is szörnyűlködni. De nem félek, nem pánikolok. Persze, félek, ha arra gondolok, hogy a szüleinknek, akik idősek és/vagy betegek, baja eshet, de úgy vagyok vele, hogy ha ez van rendelve, szánva nekünk, akkor úgysem tudunk tenni ellene semmit. Persze, ők is többnyire otthon ülnek, fokozottan mosnak kezet stb., de ennél többet jelen esetben, nincs mit tenni. Egyelőre hárítom hogy arra gondoljak, mi lesz, amikor több száz vagy több ezer beteg lesz itt is naponta? Az utcák kiürültek, az óriási kilátásba helyezett büntetéseknek végre-valahára meglett a hatása, reméljük, hogy azért mégis sikerült időben lépni annak érdekében, hogy mégse legyen itt is olyan helyzet, mint pl. Olaszországban.
Lelkileg is jól vagyok, vagyunk. A lányok nem érzékelik a helyzet súlyosságát, de nem is tisztük ezt érzékelni. Persze, beszélünk róla, és hallják a híreket is, de gyermekfejjel, szerencsére, nem fogják fel hogy milyen komoly a dolog. Néha kiborulnak, főleg Boró amiatt, hogy nem mehetnek ki, de sikerül megnyugtatni. Én alkalmazkodtam. Nekem annyira nem furcsa, hogy nem megyünk ki. Időben bevásároltam, mindenünk van most itthon, még a friss zöldségek is csak most kezdenek kifogyni itthonról, úgyhogy holnap azt hiszem, beiktatok egy röpke bevásárlást. Annál is inkább, mert tortát kell sütnöm... ;) Néha eszembe jut, hogy ezt vagy azt csinálnék, ide vagy oda mennék, de aztán - mint amikor áramszünet van, vagy szünetel valamiért a vízszolgáltatás, és tutti, hogy olyankor szeretnék fürdeni vagy főzni valamit - eszembe jut, hogy nem, ezt most nem lehet. De még nem szokott letörni a dolog. Egyelőre még hálás vagyok, hogy itthon lehetek a lányokkal, hogy olyan a munkám, hogy most ezt megtehetem, de sokszor beszélgetünk a lányokkal arról, hogy mennyire hálásak kell lennünk azokért is, akiknek még most is dolgozni kell járniuk, mint apuka is.

A lányok online iskoláznak meg telesuliznak, én hetente egyszer-kétszer küldök az ovisoknak feladatokat, tennivalót. Ezenkívül egyszerűen csak itthon vagyunk, takarítunk, főzünk (igen, már ezt is többes számban :) ), mosok, ruhát pakolok, telefonálunk egy csomót, olvasunk, filmet nézünk, kütyüzünk (telefon, tablet, laptop), én javítok meg fordítok... Nem túl változatos, de eddig csak Borónak sikerült unatkozni, Kriszta és én mindig van, amivel lefoglaljuk magunkat. De Boró, igaz, nagyon szorgalmasan odaáll tanulni, becsületesen elvégzi a kiadott feladatokat. István meg munkába jár. Legalábbis még.

Az este Krisztának eszébe jutott a lovas puzzle. Amit 3 éve kapott karácsonyra, elkezdtük kirakni, de még a feléig sem jutottunk el. Előszedte, és elkezdtük a kirakását. A darabok szétválogatása is iszonyú munka volt, hát még a kirakása. "Csak" 1000 darabos, de akkor is jócskán ad fejtörést. Kíváncsi vagyok, mikor sikerül befejezni. Vagy megint félbemarad? :P :D

Majd lesznek képek is. :)

Pofon

Az ember folyamatosan kap pofonokat az élettől, ilyen-olyan személyektől, vagy akár helyzetektől. Most a világot felbolygatja ez a járvány és a folyományaként kialakult körülmények, az én világomat pedig egy "apróság" állította a feje tetejére. Bár jobban mondva, nincs a feje tetején, csak fordult velem egyet. Amikor ismerőstől, közeli embertől, szerettedtől kapsz "pofonokat", valahogy tényleg úgy érzed, hogy megfordul a világ. Milyen jó lenne, ha az emberek őszinték lennének egymással szemben, és nem álszentek, milyen jó lenne, ha bízni lehetne - legalább a családtagokban - ha már a közhely szerint úgy amúgy nem lehet bízni az emberekben.

Sűrítve

Még magam sem hiszem el, hogy január óta, lassan mindjárt egy éve nem írtam semmit ide. De sajnos, már ritkán van időm egy-egy hosszabb lélegzetvételű írásra, ritkán tudom összeegyeztetni úgy a dolgokat, hogy adott időpontban a gondolatok, a téma és a rá szánt idő is találkozzon. Pedig annyi minden történik velünk, sok-sok élményben volt részünk, szép új helyeken is jártunk idén is, no meg nagyon sok jó embert ismertünk meg. Néha még rossz is történt, de igyekszünk nem erre koncentrálni, és tovább menni.

A lányok hihetetlenül gyorsan nőnek; Kriszta már magasabb nálam, és bár Boróka nem, de ő is annyira "megugrotta" magát, hogy csak kapkodom a fejem. A két aranyos pici szöszi lánykámból mára már két aranyos nagy szöszi kamaszom lett, a kamaszkor minden csodálatos, gyönyörű és kiakasztó, bosszantó velejárójával együtt. Imádom, hogy nagylányommal már együtt járunk zumbázni, és imádom, hogy a kicsi még mindig olyan érzékeny és kislányos, mint eddig; imádom, hogy már kérhetek tőlük tanácsot az öltözködésben, amit persze, nem mindig tartok be :P ; imádom, hogy önállóak már, legtöbbször egyedül jönnek haza az iskolából, és kéthetente, amikor én délutános vagyok, már magukra mennek is iskolába, busszal. Azt már kevésbé imádom, hogy sokat veszekednek egymással, hogy csak sokadszorra hallják meg, amikor megkérem őket valamire, vagy a szobájukban mintha mindig csatatér lenne, de úgy szeretem őket, amilyenek, és remélem, hogy a sok szülői intésnek, szidásnak, hegyibeszédnek egyszer mégiscsak meglesz a foganatja... Addig is annyira szeretjük őket, amennyire csak tudjuk, igyekszünk a lehető legtöbb időt együtt tölteni velük (már amennyire a munkahelyi és iskolai, illetve egyéb programok ezt lehetővé teszik), és megtanítani, átadni mindent, amiről csak úgy gondoljuk, hogy az életben hasznukra válik.

Munkám szempontjából mostanra már "lenyugodtam". Volt egy probálkozásom 4 évvel ezelőtt: kivettem egy év fizetetlen szabadságot az oviból, hogy kiderítsük, vajon nem boldogulunk-e nélküle is? Merthogy kezdett túl sok lenni minden. Amint én mondogattam: két-három lovat egy fenékkel megülni - mégha az a fenék jó nagy is - nem megy. Vagy egyiket sem tudom rendesen meglovagolni. És kiderült, hogy nem, nem boldogulunk az ovis fizetés nélkül. Az Erdélyi Konyhás nem volt elég, mert sosem tudtam éppen mikor éppen mennyi pénzt fogok kapni. De az az év, amit otthon töltöttem úgy, hogy nem kellett bejárnom munkába, megfizethetetlen volt minden egyéb szempontból. A családra tudtam koncentrálni, és ilyen szempontból tökéletes volt az időzítés: Boróka elsős volt, Kriszta meg negyedikes, mindkettőnek elég nagy szüksége volt akkor rám. Borókának főleg azért, hogy kissé jobban részt vehessek az iskolai életében (pl. kirándulásokon vagy iskola másképp héten), Krisztát pedig a tanulásban támogathattam jobban akkoriban. Aztán ahogy eltelt a tanév, és eljött a nyári szünidő, már szoktattam magam a gondolathoz, hogy visszamegyek dolgozni. Olyan jó volt végülis az az év, mert sok minden megérett és leülepedett bennem, illetve új célokkal, új lendülettel vetettem bele a munkába a következő tanévtől. Mert azt mondtam, hogy csak teljes szívvel-lélekkel érdemes csinálni valamit. Másképp semmi értelme. És csodák-csodájára azóta sokkal több a sikerélményem, más lelkiállapotban járok be dolgozni, és teljesen más hangulatban, más hozzáállással végzem a munkámat. Pedig addig is odatettem magam, nem igaz, hogy nem, mégis olyan volt az az év, mintha megvilágosodtam volna. Azóta is néha tele a hócipőm az egész tanüggyel, azóta is neha lefáradok, vagy kiakasztanak a gyerekek, mégis minden más. Nem tudom megmagyarázni jobban. Miután visszatértem, beiratkoztam a 2-es fokozati vizsgára, ami 3 éves "bevezetőt" feltételez, azaz 3 éven át egy-egy szakellenőrzésen kell átesni, hogy majd a 3. év végén részt lehessen venni a vizsgán. Lényegében hülyeség ez az egész vizsga, sok vizsgaanyagnak semmi köze ahhoz, hogy mennyire jó vagy gyenge óvónő vagyok én, sőt, még anyagi vonzata is annyira minimális, hogy már-már röhejes, de ez a kettes fokozat egy amolyan ugródeszka, ami ha nincs meg, nem lehet tovább sem haladni. Végül beláttam, hogy ha megmaradok a tanügyben, muszáj haladnom a "ranglétrán", különben idővel csak hátrányom származik belőle.

Mivel kiderült, az ovit nem lehet hagyni, ezért az Erdélyi Konyhánál vettem vissza az évek során az iramból és a mennyiségből. Lassacskán elkezdtem kevesebbet vállalni, mert úgy tényleg semmi értelme semminek. Hogyha sosem érem utol magam, hogyha itthon nem tudom ellátni rendesen a teendőimet még segítséggel sem István és a lányok részéről, ha szinte sosem tudom kialudni magam, ha folyton csak hízok és más egészségügyi problémák ütik fel a fejüket, bizony, mérlegelni kell, hogy megéri-e ez az egész hajtás. Mi az értelme, mi a célja? Csupán a pénz? Mindezeket a kérdéseket fel is tettem magamnak, és beláttam, hogy most már van az a pénz, amiről szjvesen lemondok egy jó könyv elolvasásának, egy film megnézésének, vagy csak egyszerűen a családdal eltöltött idő érdekében. Mert ezek az évek sosem térnek vissza, és ha elpazaroljuk, később biztos megbánjuk. És én ezt nem akarom. Azt szeretném, ha egyensúly lenne az életünkben: persze, dolgozni is kell, hiszen meg kell élni valamiből, de túlzásba sem kell vinni: meg kell élni minden percet, amennyire csak lehet. Úgy érzem, jó úton haladunk efelé, és még ezután is itt lesz ez az igyekezet, ameddig csak lehet.

Napi apró: Még mindig könyvek (és filmek)

A kettővel ezelőtti bejgyzésnél mutatott könyvek közül még befejeztem egyet. És még van egy...

A Papírsárkányok "a mi időnkben" játszódik, a hetvenes évektől kezdve, a kétezres évek elejéig. Miután befejeztem a könyvet, felfedeztem, hogy film is készült belőle, és bár a filmek általában sokkal kevesebbek, mint a könyv (ebben az esetben is ez így volt), mégis azt mondhatom, hogy nagyon jó filmet csináltak belőle. És annak ellenére, hogy egy-egy részt jócskán leegyszerűsítettek, nagyon jól elkapták a lényeget benne, és visszaadták a történetet meg a teljes hangulatot. Ritka, hoyg egy film ennyire hasonlítson a könyvre.

A másik könyv, a Tengerbe veszett könnyek második világháborús. A háború végén történik a cselekménye, amikor Észak-Poroszországból és a környező országokból (Lettország, Litvánia, Lengyelország, Németország stb.) menekültek milliói tartanak a Balti-tenger partja felé a szabadság reményében. A németek sok hajóval készülnek a fogadásukra és a szállításukra, ettől arrafelé mintha minden jóra fordulna, de aztán mégis, mégis...
Sosem hallottam eddig a Wilhelm Gustloff nevű hajóról, sem a világháborúnak erről az epizódjáról (mint ahogyan sok másik epizódjáról sem... :( ), mindenesetre, érdemes elolvasni a könyvet.
Egyetlen felróni valóm vele szemben az, hogy a magyar cím szerintem nem adja vissza az eredeti cím hangulatát és mondanivalóját (Salt to the sea), mégha a tengerbe veszett könnyek mégoly sósak is voltak...

Elkezdtem a könyvtárból kivett utolsó könyvet, A láthatatlan fényt is. Még csak épp beleolvastam, nem jutottam benne messzire. Mondanom sem kell, második világháborús...

Ma néztünk Istvánnal egy filmet: Ellenállók. A második világháború idején játszódik, és valós eseményeken alapul. 4 fivér zsidók százait menti meg a biztos haláltól, és az erdőben alakítanak tábort. A film persze, fordulatokkal teli, mindenesetre, a lényeg, hogy kitartanak a háború végéig, végül mintegy 1200 ember életét megmentve.

A filmről jutott eszembe, hogy múltkor magamban is néztem egy hasonló témájú filmet, a Menedék-et (The zookeeper's wife). A varsói állatkert tulajdonosai, miután a németek szétbombázták életük munkáját, zsidókat mentenek ki a gettóból és adnak nekik új lehetőséget az életre. Ezt a filmet is érdemes megnézni.

Ma a húgomnál néztem szét a könyvespolcon... És vajon mi a címe az egyik regénynek, amit magammal hoztam? ... Negyvennégy augusztusában. :)

Most valahogy megtalálnak engem a második világháborús történtek...
(És mindezen könyvek előtt kiolvastam az Emma-trilógiát, és annak is egy része jócskán a második világégésről szólt.)

Jól megaszonta!

Boróka:

1. - Kérek olyan sült disznózsírt összepréselve. Mi az? :D (töpörtyű :D )

2. - Na, ha nincs, akkor kérek olyan narancssárga szószt, amit a kenyérre szoktunk kenni.
    - ??? Ketchup?
    - Nem piros, hanem narancssárga. Naaaaa..... hát zakuszkát! :)

3. - Anyu van valami díj, amit újságíróknak adnak, és az valami "kulicica"?
    - Igen. Pulitzer-díj. :D :D :D

Napi apró: Könyvek

Ó, mindig is könyvbolond voltam. Kicsi koromtól folyamatosan olvasok. Hogy pontosan mikortól, nem tudom, mert második után, emlékszem, még nagyon sírtam, amikor édesapám rá akart venni az évvégi díjként kapott Pjotruska című regény elolvasására, hiszen az egy regény, hogyan is olvashatnék én olyasmit!... Harmadikban az Egri csillagokat kivettem a könyvtárból, mert muszáj volt, de talán nincs még egy olyan magyar ember a világon, aki hozzám hasonlóan végül mégsem olvasta el az Egri csillagokat (És nem is fogja. És még érettségizett is belőle, de ez már zárójel...).

Szóval, nem tudom, mit olvastam el először, ami igazi könyvnek számíthat, de az tény, hogy egyszercsak azon kaptam magam, hogy folyamatosan olvasnék. És olvastam otthon, esténként, és olvastam a várótermekben, hiszem eddigi életem első felében igencsak sok évig volt dolgom mindenféle várótermekkel, és olvastam a vonaton, meg az iskolában a pad alatt, de még akkor is olvastam, amikor kapálni mentünk a mezőre, vagy szénát takarni a határba... Ó, nemegyszer volt bajom is miatta, merthát, ugyebár, olvasni jobban szerettem, mint ... kapálni, és édesanyám jópárszor rajtakapott, hogy olvastam, ahelyett, hogy dolgoznék...

Miután befejeztem az egyetemet, de főleg, miután megszületett először Kriszta, majd Boróka is, voltak évek, hogy alig olvastam valamit. Néha, amolyan szalmalángszerűen fellobbant a vágyam, talán ki is olvastam 1-2 könyvet úgy hirtelenjében, de utána lehet ismét hónapokig nem vettem könyvet a kezembe. Legalábbis nem szépirodalmat.

Egy ideje viszont ismét olvasok. Most is sokszor van úgy, hogy hetekig-hónapokig semmit, majd rámtör az olvashatnék, és akkor szinte egyszuszra kiolvasok néhány kötetet, de most már legalább rendszeresnek mondhatom az olvasást. December közepe óta 6 kötet pedig elég jó teljesítmény, nemde?

(Csak az utókor kedvéért: Leiner Laura: Ég veled és Maradj velem; Fábián Janka: Emma szerelme, Emma fiai és Emma lánya; illetve Khaled Hosseini: Papírsárkányok. És az éjjeliszekrényen vár kiolvasásra még kettő, illetve a gépemen legalább még egy tucatnyi Fábián Janka könyv...)

A kiolvasottak és a kiolvasandók egy része 

Napi (nem is olyan) apró - Déjá vu

2018 decemberében végigmenni a kivilágítatlan, szinte koromsötét utcán, mondhatom, priceless. A szinte is csak azért, mert a tömbház mellett végighaladva a lakásokból rávetődött némi fény az aszfaltra, de a pocsolyákat, gödröket észrevenni már túl gyenge volt. De még szerencse, hogy a 21. században élünk, és mire hazafelé jöttem a boltból, már észbekaptam, és elővettem a mobilomat, amit elemlámpa gyanánt használhattam.

Önkéntelenül is a kommunizmus éveire gondoltam, amikor esténként mindig koromsötét volt az utcákon, talán egy-két oszlopon, ha éppen világított lámpa, az is csak a főbb épületek előtt. És hogy, hogy nem, ezen belül is egy bizonyos este jutott eszembe.

1987 volt, én meg már 7 éves múlt nagylány. Bizonyos napokon lehetett kenyeret venni a faluban: ha nem mentünk pont akkor, bizony, a következő kenyeres napig nem tudtunk kenyeret vásárolni. Már fogalmam sincs, miféle mozgatórugók álltak a háttérben - bizonyára az, hogy tovább lehettem kinn, és az utcabeli gyerekek társaságában -, de hosszas győzködés után rávettem édesanyámat, hogy a többi gyerekhez hasonlóan és velük együtt én is el tudom hozni a családunknak megengedett "kenyérlétszámot", ha jól emlékszem, mamáékat is beleszámítva, 4 kenyeret. Már szürkület volt, de én felvillanyozva indultam el betérve a szomszédokhoz, ahol gyerekek laktak, hogy lássam, ki az, akinek szintén menni kell kenyérért, vagy esetleg ki az, aki eljönne velem csak úgy. És hogy, hogy nem, aznap este senki sem ért rá, és senkinek sem kellett kenyérért mennie. Nagy kínban voltam. Most mégsem mehettem haza, hogy pü-pü nem járja, egyedül félek elmenni a falu másik felébe, és tisztán emlékszem az elhatározásra meg az elszántságra, ami csak úgy rámtört, és kemény léptekkel elindultam "lefelé", ahogy mondani szoktuk akkoriban. Hogy Varga János bácsi - az elmaradhatatlan khakizöld hátizsákjával - szintén éppen akkoriban indult a kenyérért, a Jóisten gondviselése lehetett; miután utolért, talán a megkönnyebbüléstől, hogy mégsem egyedül kell végigmennem az immár eléggé besötétedett falun, boldogan csacsogtam neki végig az úton, és még magamnak sem vallottam be, hogy azért nem féltem, mert ő is ott volt mellettem.

Mindenesetre, attól az estétől kezdve számítottam magamat már bátor nagylánynak, mert többé tényleg nem féltem akár este is elmenni a faluba. Még úgy sem, hogy egy-egy gyenge utcai lámpa csak a kollektív, a milícia és a szövetkezeti bolt előtt világította meg a sötét utcát.

Karácsonyunk

Nem, végül nincs egy pihekönnyű időszak mögöttünk, de nem is a karácsonyra való készülődés tette "tough"-á. A legutóbbi bejegyzés óta sok minden a feje tetejére állt, és megviselt ez az időszak. Nem is éreztem szinte semmi karácsonyi hangulatot. Ott december elején valamikor elkezdtem karácsonyi filmeket nézegetni, és akkor még-még rámtört egy kis ünnepi fíling, de nem tartott ki. Túl hosszú, túl zűrös, túl munkás, túl stresszes, és mindennek tetejébe túl egyedül-ös időszak volt ez. És idén sem - bár már foglalásunk is volt, de le kellett mondanunk - jutottunk el a nagyszebeni karácsonyi vásárba, pedig már legalább 5 éve szeretném, hogy elmenjünk. Azt hiszem, egyelőre leteszek ebbéli óhajomról, és a konkrét tervezgetésről. Spontán módon hátha egyszerűbben összejön... Aztán hogy - hogy nem, mégis eljött az utolsó hétvége, amit már végre négyesben töltöttünk, megejtettük az utolsó bevásárlást (ajándékok és fontosabb dolgok már meg voltak véve), majd ténylegesen készültünk az ünnepre. És végre, tényleg nem volt hajnalba nyúló sütés, és szentestébe nyúló főzés sem. Azért volt dolgom, de lényegében egy napot töltöttem el sütéssel és főzéssel. Ez meg kibírható, főleg, hogy az elkövetkezendő napokban nem kell főznöm egy ideig. :)

Szóval, kezd közelíteni a dolog ahhoz, amit úgy ideálisnak képzelnék el....

Az ünnepünk maga nem sokban különbözött az azelőtti, vagy a még azelőtti és az azelőtti meg az azelőtti karácsonyunktól. :) Van egy forgatókönyv: általában szenteste itthon, de idén anyósoméknál voltunk vacsorázni, miután hazajöttünk, ajándékbontás itthon, majd későbe nyúlóan az ajándékok felfedezése volt. Próbáltam filmet is nézni, de háromszor is belealudtam, úgyhogy végül abbahagytam. :D

25-én, mint mindig, édesanyáméknál voltunk, de előtte az ünnepi istentiszteleten vettünk részt, ahol a lányok elmondták a verseiket is, amit kimondottan erre az alkalomra szoktak tanulni. A templomozás után édesanyáméknál ebédeltünk, majd már sötétben meglátogattuk Aniékat is, azaz együtt mentünk el édesanyáéktól hozzájuk. :) Ekkor már javában hullt a hó, és a lányok örvendeztek, hogy mégis-mégis némileg fehér ez a karácsony. :) Aniéktól jövet Melindáékat is meglátogattuk, ha már nem voltunk otthon délután, amikor ők látogathattak volna meg minket. Este 10 órára érkeztünk haza, amikor István hamarosan le is feküdt, a lányok olvastak/játszottak/fogalmamsincsmitcsináltak, én pedig ismét filmnézésbe kezdtem. Eredmény? Épp, mint előző este, bár egyszercsak magamhoz tértem, és végül a film végét mégiscsak láttam. :)

Ma, 26-án, szintén a szokásos volt a forgatókönyv. István napja lévén, ilyenkor mi szoktuk vendégül látni a családot, édesanyáék, Aniék és anyósomék voltak nálunk. Utána gyors pakolás és rendrakás után szabad foglalkozás van mindenkinek. A változatosság kedvéért Istvánnal filmeztünk, de a két kiválasztott film nem hozta a hozzájuk fűzött reményeket (Aloha és Ötcsillagos karácsony - ez utóbbi A miniszter félrelép-nek a szakasztott olasz mása).

Szóval így. A karácsony mindig ilyen - csupán néha módosl egy-egy kicsit, de nincs is ezzel semmi baj. Egyelőre szeretjük ezt így, ahogy van, aztán egyszer úgyis kipróbálom, milyen az, amikor csak bezárod az ajtót, és valahol messze földön töltöd az ünnepet. Azzal azonban még várunk egy kicsit.

Csak úgy...

Szinte alig hiszem el, hogy több, mint 3 hónapja nem írtam már. Lejárt a nyaralás, lejárt a "jólét", utána azonnal vissza kellett rázódni az itthoni létbe, és elvégezni mindazt, amit még kellett a nyáron, aztán meg elkezdődött a munka, és így tovább.

Néha nagy késztetést érzek az írásra, de szinte mindig a legrosszabb pillanatokban. Aztán meg elfelejtem a témát, ami abban a pillanatban olyan jónak, olyan megírandónak tűnt. Aztán meg legyintek, és megy tovább az élet. Anélkül, hogy bármit is írtam volna, írnék a naplóba. Durva, nem? És szomorú. Nincs mentség. De ez van. Közhely. De akkor is ez van.

Most örülök a novembernek. Igen, ennek a morcos-nyákos-ködös-hideg novembernek. Végre, úgy érzem, a helyére került az élet a rendes kerékvágásba. Mert bár jólesett néha rövidujjú pólóban leugrani valamiért, azért mégiscsak pusztultam meg, hogy novemberben huszonannyi fokok vannak. De elmúltak. És olyan jólesik kifelé bámulni a melegből. És nem, nem vagyok depis miatta - de biztos én vagyok fordítva kódolva az emberek nagy többségéhez képest...

Elkezdtem a nagytakarítást. Megcsináltam egy részét annak, amit meg lehet ennyivel korábban is csinálni. Idén feltett szándékom, hogy nem lesz rohanás, nem lesz hajnalig sütés és szentestébe nyúlóan főzés. Helyette kellemesen, nyugiban töltjük az időt. Legszívesebben egyszer azt is kipróbálnám, milyen bezárni magad mögött az ajtót, és valahol a nagyvilágban karácsonyozni. Az viszont nem most lesz. De ami késik, nem múlik...

Jól vagyunk. Éljük a hol rohanósabb, hol nyugisabb hétköznapokat. Iskola, munka. Itthon, máshol. Együtt, és néha messze egymástól. Békésen, néha meg kiabálva. Fáradtan, máskor meg kipihenten. Jól vagyunk. Élünk: :)

Jól megaszonta

Kriszta:
Kinn a kertben a családnak mutatom a nyaraláson készült fotókat, Kriszta mondja, hogy keresett Ani telefonon. Mire így fejezi be mondandóját:
- Anyu, amikor befejezed a képmutatást, hívd vissza Anit! :)

Montenegró 4. - Kotor, Perast

Huhh, eljött a nyaralás itt töltött utolsó napja is, holnap hajnalban indulunk, nemsokára vár a szabadságolás legundorítóbb dolga, a hazapakolás. Mármint most, az írás pillanatában van az utolsó napunk itt, a beszámolóval még csak a nyaralás közepénél tartok... :)

Ulcinji kiruccanásunk utáni napon hosszú, egynapos körutat terveztünk. Azt hiszem, aki járt Montenegróban és főleg, aki látta a kotori öblöt, egyetért velem, hogy az kihagyhatatlan. Úgy érzem, nem nagyképűség, és nem is bántás kijelenteni, hogy aki nem látta Kotort, az nem is látta Montenegrót. Tényleg egy gyöngyszem, pontosan úgy, ahogy az útikönyvek és minden egyéb Montenegróról szóló cikk írja.

5-kor akartunk indulni, mert el akartuk kerülni az akadozó forgalmat, és főleg, azt szerettük volna, ha a kétórás út után még emberi hőmérsékletnél is meg tudjuk nézni a városkát. Sikerült is, szerencsére, ám a hőséget mégsem tudtuk elkerülni.

István előző nap hallani sem akart arról, hogy lépcsőket másszon fölfelé, amikor a napi programot állítottuk össze, de amikor meglátta a hegyoldalban kanyargó lépcsőt, a kis kápolnát meg fönn a csúcson lévő erődöt, beadta a derekát, azt mondta, ha már itt vagyunk, nem lehet kihagyni.

Végül fél 6-kor sikerült elindulni, de a forgalom hiányának köszönhetően jobban haladtunk, ezért 7-kor már ki is szálltunk a kocsiból Kotor egyik parkolójában, éppen egy óóóóriási (huhh, ez nem is kifejezése annak) óceánjáró tövében. Amikor Kriszta kinyitotta a szemét, tátva maradt a szája a csodálkozástól, és azt kérdezte: ezzel megyünk a szigetre? :D :D :D

Útközben megálltunk Sveti Stefannál, Montenegró ikonikus szigetecskéjénél, ami  a nagyközönség ma már nem  látogathat, hiszen luxusszállodaként funkcionál. Beszéltük, hogy ha úgy lesz időnk, hazafelé menet lemegyünk a strandjára, de végül nem lett belőle semmi. Igaz, már nem is hiányzott. :)

De térjek vissza Kotorhoz. A főkapunál lévő információs központnál várostérképet lehetett kapni, és azzal felszerelkezve már neki lehetett vágni a szűk sikátoroknak, amelyek az óváros "labirintusát" alkották. Korán lévén, az élet még csak akkor indulgatott, a lokálok nagyrésze még nem volt nyitva, csak akkor készülődtek egy-egy helyen... Könnyen megtaláltuk a "város" másik végében lévő feljárót, és még szerencsénk is volt, mert csak 8-tól kellett fizetni. Több helyen olvastam, hogy 2 euró a belépő, ami nem is lett volna sok, és boldogan ki is fizettük volna, ha ott a jegyszedő, de amikor visszeérkeztünk a kapuhoz, döbbenten láttuk, hogy bizony nem kettő, hanem 8 euró egy személynek a belépő. Nos, azért ezt már szintén túlzásnak tartottuk, és bevallom, örültem, hogy idejében érkeztünk. Ágnesnek ezúton is köszönöm a sok információt, amit aznap jócskán igénybe vettünk, és nemcsak Kotorral kapcsolatban! ;)

Millióegy macska volt a városban, Boró azt hiszem, az összes utunkba kerülő cirmost megsimogatta. 

Eleinte jól haladtunk, még frissek, pihentek voltunk, a levegő is kellemes volt - szerencsére a nap a hegy mögött volt még, és mire a fejünkre tűzött volna, már le is érkeztünk. Végül nem mentünk egészen fel a Szent Iván erődig, a lányok már a kis kápolnánál erősen zúgolódtak, hogy nem szeretnének tovább menni, valóban lélegzetelállító a kilátás az öbölre, de hagyjuk békén őket, megvárnak lenn. Aztán még jöttek néhány fordulót, de Istvánnal egyetemben leültek, s azt mondták, ha akarok, menjek fel, ők megvárnak. Elindultam, egy-két fordulót még mentem én is, de egyedül már nem volt érdekes, ha nem volt akivel osztoznom az örömben, ígyhát visszafordultam, és lejöttünk. Éppen jókor, mert a hasunk már jelezte, hogy valamit befogadna, ám végül csak fagyit vettünk. Két-két gombóc i-s-t-e-n-i fagylalt került mindannyiunk pocakjába, és még magam is alig hiszem el, az egyik gombócom nekem csokis volt. De milyen csokis? Krémes, kesernyés, full csokoládés, szóval ilyen csokoládéfagyit én még életemben nem ettem. A többieké is mind egy szálig finom volt, Boró gránátalmás fagyija különösen.

Ezután, rövid taktikai megbeszélés és jónéhány hajótúra visszautasítása után megegyeztünk, hogy autóval megyünk el Perastig, a gyönyörű kis falucskáig, ahonnan a legkönnyebben elérhető a kis sziget az Our Lady of the Rock nevű templomkával. Négyünket 15 euróért vittek át úgy, hogy letettek, majd kb. fél óra múlva utánunk jöttek, és visszavittek. A fél óra szinte még sok is, hiszen a templomkát megnézni nem telik sok időbe, és a falatnyi szigetecskét bejárni sem túl időigényes. Gyönyörű kilátás nyílik az öböl minden részére, és a mellette lévő, a nagyközönség számára nem látogatható Szent György szigetet is meg lehet csodálni. A szigetre tartóknak fontos tudni, hogy decens ruházatban illik odamenni, hölgyeket túl rövid nadrágban vagy bárkit fürdőruhában nem engednek kiszállni.

Our Lady of the Rock templom

A kihagyhatatlan asztaltámasztós kép. Borónak nem volt kedve akkor fényképezkedni. 

Háttérben a Szent György sziget

Miután visszaértünk a szárazföldre sétáltunk egyet Perastban, felszerelkeztünk hideg vízzel, és csak azért nem ebédeltünk meg, mert feltett szándékunk volt, hogy az Ágnes által ajálott Tanjga bisztróban fogunk enni, Kotorban. Visszaautókáztunk, nagy nehezen leparkoltunk, és a 41!!! fokos hőségben elsétáltunk a bisztróig, ahol azonban sajnos nem tudtunk enni, hiszen a 3-4 benti asztaluk foglalt volt már. Kinn csak egy asztal volt, a tűző napon, és nem láttuk, hoyg kerthelyisége vagy más terasza lett volna. De már nagyon éhesek voltunk, az otthonról hozott falatozni valók elfogytak, így muszáj volt beülni valahová. A közelben találtunk egy hangulatos kis vendéglőt, ahol nagyon fnom hallevest, disznó és csirkesültet ettünk, no meg bivalyerős kávét ittunk. Kb. másfél óra múlva jóllakottan indultunk tovább az egyik legfélelmetesebb és legérdekesebb kalandunk felé. De erről egy következő posztban írok, mert ma még ebédelni is kell... :D

Montenegró 3. - Ada Bojana, Ulcinj - Velika Plaza

Bizonyára mindenki hallott már Montenegró 12 km hosszú, igazi beach-hangulatú homokos strandjáról! Nos, mi is, és mivel oylan közel voltunk hozzá (10-12 km), úgy döntöttünk, hoyg egy napon mindenképpen elmegyünk oda.

Nos, ez a nap szerdán volt, amikor az előző két nap "semmittevése" után már éreztük, hogy muszáj egy picit váltani, valami mást is csinálni. Csak délutánra terveztük az indulást, bízva abban, hogy egy kicsit alábbhagy a hőguta, de nem volt szerencsénk. Az autóban a klíma mellett még oké volt, de ahogy kiszálltunk... Nos, azért, amikor ide foglaltunk, tudtuk, hogy nem az Északi-sarkra készülünk... :)

Az eredeti elképzelés az volt, hogy mielőtt még a hosszú strandot útba ejtenénk, lemegyünk Ada Bojanára, az albán határ azonnali szomszédságában lévő kis ék alakú szigetecskére, ami kettészeli a Buna folyót, és ott is fürdünk egyet a strandon. Nos, el is mentünk, meg is csodáltuk a gyönyörű kilátást a hídról, a folyóra épült kis hajóvendéglőket, és néhány fotó után vissza is fordultunk. A szigetre csak úgy lehet bemenni, ha fizetsz. Autónként 6 eurót, vagy gyalogosan, személyenként 2-t. Őszintén? Nem akartunk fizetni csak azért, hogy egy partra mehessünk.

Helyette visszafordultunk, és letértünk az egyik útra, ami a főutcát összeköti a stranddal. Ugyanis millióegy ilyen kis bekötőút van, mindegyik végében reklámozzák, hogy milyen nevű strand/beach bar van azon a helyen, és hangzatosnál hangzatosabbak ezek a nevek: Copacabana, Tampico, Miami, Florida, Safari stb. Mi a Pearl Beach nevű strandra mentünk, mert ... egyszerű: oda vezényelt a gps. :P. Gondolom, nem volt sem jobb, sem rosszabb a többinél.

Iszonyatosan finom homokja volt a strandnak, ilyen finom homokot, azt hiszem, nem is találtunk a 2011-es mamaiai nyaralásunk óta! Napernyők és napozóágyak, beach bar, kukorica- és fánkárusok, volt itt minden, ami az igazi strandokon lenni szokott. Kicsit érdekes volt, hogy 30-50 méterre a parttól is nagyon sekély volt a víz, és csak ahol a limitet húzták meg, na, ott ért nekem kb. a nyakamig, de azért jóleső érzés volt "két lábbal állni a földön".

Kb. egy órácskányi fürdőzés után vettünk egy lazító homokpakolást ;) :P, a lányok még hancúroztak a sekélyesben, majd letusoltunk, és felkerekedtünk. Megálltunk a "turistasoron", ahol egymást érik a különféle vendéglők, bárok, boltok stb. Már arreflé menet is kinéztünk egy kirakatot, ami megfogta a szemünket, és mivel parkolóhely is volt az udvarukon, hát be is mentünk. Véletlen-e vagy sem, egy albán vendéglő volt, ahol az egyik pincért jól kifaggattam minden étellel kapcsolatban, amelyik iránt valamelyikünk érdeklődést mutatott, majd még elbeszélgettünk egy kicsit úgy mindenről. Kriszta meg is jegyezte végül, hogy már éppencsak a telefonszámát nem kértem el. :P

Az ételeket rendre kaptuk meg, gondolom, az elkészülési sorrendben. Mindenesetre, Boró csirkesültje tulajdonképpen egy fél sült csirkét jelentett, ami mellé pici rizs, krumplisaláta, saláta és paradicsom is járt, abszolút kár volt egy adag szalmakrumplit is rendelni melléje. Kriszta húsos gombócai voltak talán a legkevésbé látványosak, de mindenesetre, a 10-ből csak 6-at tudott megenni. Az én krumplis muszakám is óriási adag volt, egy kb. 20 cm hosszú ovális tálkában hozták, a mellé kért sültpaprika-saláta tökéletesen kiegészítette. István hala is isteni volt, tengeri sügért rendelt, és amellé is adtak krumplisalátát, friss salátakeveréket és friss zöldségeket.
Nos, mindezeket csak azért írtam le, hogy figyelmeztessek bárkit, ha Ulcinjban az albán étterembe megy, vigyázzon, mit rendel, mert óriási adagokat adnak. Az ára pedig több, mint elfogadható. Még nekünk, "csóró erdélyienek" is. :) A többiek úgy döntöttek, hogy a megevett étel, illetve a felpakolt maradék után az egészet elnyomtatják még egy finom fagyival. Nos, fagyi lett belőle, de finom, bizony, nem volt. Szóval, az albán étteremben ételt nagyon érdemes, fagyit viszont egyáltalán nem (egyenízű, aromával ízesített, színezett semmi).

Nagyon szerettem volna, ha Ulcinjban sétálunk egyet az óvárosban is, de sajnos, mindenki lebeszélt róla. Mármint hárman voltak 1 ellen, nem volt mit tenni, muszáj volt alkalmazkodni annál is inkább, mert István és Boró hajnalban keltek, hogy együtt horgásszanak a parton, illetve másnap hajnalban terveztük a felkelést, és hosszú fárasztó nap elé néztünk... De erről majd holnap... :)

Az ulcinji kiruccanás szintén megerősített abban, hogy miért választottunk jó helyen szállást (ezt még sokszor le fogom írni, azt hiszem, a mi szempontjaink szerint tökéletes volt a lokáció), hiszen itt pl. nagyon messze voltak a kiadó apartmanok, szállodák, kimondottan a parton nem is tudunk róla, hogy lett volna, vagy ha mégis, kevés van. Az út mentén itt nagyon sok volt az olajfaültetvény, és amit még soha életemben nem láttam, nagyon sok lime-ültetvényt is láttunk. Le akartam fotózni, de mire észbe kaptam, már nem volt mit. Szintén itt láttuk ezeket az érdekes hálókat, amelyeknek látványa valahogy azt sugallta, mintha egy távolkeleti szigeten lennénk. :)