2018. december 28., péntek

Napi (nem is olyan) apró - Déjá vu

2018 decemberében végigmenni a kivilágítatlan, szinte koromsötét utcán, mondhatom, priceless. A szinte is csak azért, mert a tömbház mellett végighaladva a lakásokból rávetődött némi fény az aszfaltra, de a pocsolyákat, gödröket észrevenni már túl gyenge volt. De még szerencse, hogy a 21. században élünk, és mire hazafelé jöttem a boltból, már észbekaptam, és elővettem a mobilomat, amit elemlámpa gyanánt használhattam.

Önkéntelenül is a kommunizmus éveire gondoltam, amikor esténként mindig koromsötét volt az utcákon, talán egy-két oszlopon, ha éppen világított lámpa, az is csak a főbb épületek előtt. És hogy, hogy nem, ezen belül is egy bizonyos este jutott eszembe.

1987 volt, én meg már 7 éves múlt nagylány. Bizonyos napokon lehetett kenyeret venni a faluban: ha nem mentünk pont akkor, bizony, a következő kenyeres napig nem tudtunk kenyeret vásárolni. Már fogalmam sincs, miféle mozgatórugók álltak a háttérben - bizonyára az, hogy tovább lehettem kinn, és az utcabeli gyerekek társaságában -, de hosszas győzködés után rávettem édesanyámat, hogy a többi gyerekhez hasonlóan és velük együtt én is el tudom hozni a családunknak megengedett "kenyérlétszámot", ha jól emlékszem, mamáékat is beleszámítva, 4 kenyeret. Már szürkület volt, de én felvillanyozva indultam el betérve a szomszédokhoz, ahol gyerekek laktak, hogy lássam, ki az, akinek szintén menni kell kenyérért, vagy esetleg ki az, aki eljönne velem csak úgy. És hogy, hogy nem, aznap este senki sem ért rá, és senkinek sem kellett kenyérért mennie. Nagy kínban voltam. Most mégsem mehettem haza, hogy pü-pü nem járja, egyedül félek elmenni a falu másik felébe, és tisztán emlékszem az elhatározásra meg az elszántságra, ami csak úgy rámtört, és kemény léptekkel elindultam "lefelé", ahogy mondani szoktuk akkoriban. Hogy Varga János bácsi - az elmaradhatatlan khakizöld hátizsákjával - szintén éppen akkoriban indult a kenyérért, a Jóisten gondviselése lehetett; miután utolért, talán a megkönnyebbüléstől, hogy mégsem egyedül kell végigmennem az immár eléggé besötétedett falun, boldogan csacsogtam neki végig az úton, és még magamnak sem vallottam be, hogy azért nem féltem, mert ő is ott volt mellettem.

Mindenesetre, attól az estétől kezdve számítottam magamat már bátor nagylánynak, mert többé tényleg nem féltem akár este is elmenni a faluba. Még úgy sem, hogy egy-egy gyenge utcai lámpa csak a kollektív, a milícia és a szövetkezeti bolt előtt világította meg a sötét utcát.

2018. december 27., csütörtök

Karácsonyunk

Nem, végül nincs egy pihekönnyű időszak mögöttünk, de nem is a karácsonyra való készülődés tette "tough"-á. A legutóbbi bejegyzés óta sok minden a feje tetejére állt, és megviselt ez az időszak. Nem is éreztem szinte semmi karácsonyi hangulatot. Ott december elején valamikor elkezdtem karácsonyi filmeket nézegetni, és akkor még-még rámtört egy kis ünnepi fíling, de nem tartott ki. Túl hosszú, túl zűrös, túl munkás, túl stresszes, és mindennek tetejébe túl egyedül-ös időszak volt ez. És idén sem - bár már foglalásunk is volt, de le kellett mondanunk - jutottunk el a nagyszebeni karácsonyi vásárba, pedig már legalább 5 éve szeretném, hogy elmenjünk. Azt hiszem, egyelőre leteszek ebbéli óhajomról, és a konkrét tervezgetésről. Spontán módon hátha egyszerűbben összejön... Aztán hogy - hogy nem, mégis eljött az utolsó hétvége, amit már végre négyesben töltöttünk, megejtettük az utolsó bevásárlást (ajándékok és fontosabb dolgok már meg voltak véve), majd ténylegesen készültünk az ünnepre. És végre, tényleg nem volt hajnalba nyúló sütés, és szentestébe nyúló főzés sem. Azért volt dolgom, de lényegében egy napot töltöttem el sütéssel és főzéssel. Ez meg kibírható, főleg, hogy az elkövetkezendő napokban nem kell főznöm egy ideig. :)


Szóval, kezd közelíteni a dolog ahhoz, amit úgy ideálisnak képzelnék el....

Az ünnepünk maga nem sokban különbözött az azelőtti, vagy a még azelőtti és az azelőtti meg az azelőtti karácsonyunktól. :) Van egy forgatókönyv: általában szenteste itthon, de idén anyósoméknál voltunk vacsorázni, miután hazajöttünk, ajándékbontás itthon, majd későbe nyúlóan az ajándékok felfedezése volt. Próbáltam filmet is nézni, de háromszor is belealudtam, úgyhogy végül abbahagytam. :D

25-én, mint mindig, édesanyáméknál voltunk, de előtte az ünnepi istentiszteleten vettünk részt, ahol a lányok elmondták a verseiket is, amit kimondottan erre az alkalomra szoktak tanulni. A templomozás után édesanyáméknál ebédeltünk, majd már sötétben meglátogattuk Aniékat is, azaz együtt mentünk el édesanyáéktól hozzájuk. :) Ekkor már javában hullt a hó, és a lányok örvendeztek, hogy mégis-mégis némileg fehér ez a karácsony. :) Aniéktól jövet Melindáékat is meglátogattuk, ha már nem voltunk otthon délután, amikor ők látogathattak volna meg minket. Este 10 órára érkeztünk haza, amikor István hamarosan le is feküdt, a lányok olvastak/játszottak/fogalmamsincsmitcsináltak, én pedig ismét filmnézésbe kezdtem. Eredmény? Épp, mint előző este, bár egyszercsak magamhoz tértem, és végül a film végét mégiscsak láttam. :)


Ma, 26-án, szintén a szokásos volt a forgatókönyv. István napja lévén, ilyenkor mi szoktuk vendégül látni a családot, édesanyáék, Aniék és anyósomék voltak nálunk. Utána gyors pakolás és rendrakás után szabad foglalkozás van mindenkinek. A változatosság kedvéért Istvánnal filmeztünk, de a két kiválasztott film nem hozta a hozzájuk fűzött reményeket (Aloha és Ötcsillagos karácsony - ez utóbbi A miniszter félrelép-nek a szakasztott olasz mása).


Szóval így. A karácsony mindig ilyen - csupán néha módosl egy-egy kicsit, de nincs is ezzel semmi baj. Egyelőre szeretjük ezt így, ahogy van, aztán egyszer úgyis kipróbálom, milyen az, amikor csak bezárod az ajtót, és valahol messze földön töltöd az ünnepet. Azzal azonban még várunk egy kicsit.