2013. november 28., csütörtök

Na, ilyen vagyok én!

Ki az, aki szereti, ha nyáron - ha nem is hetekig, de - napokig esik az eső, a hőmérséklet esetleg alig üti meg a 20-at, és vastag ruhákat kell előszedni? Azt hiszem, senki...
És ki az, aki NEM szereti, ha novemberben 20 fok van, és csizma meg nagykabát helyett elegendő az őszeleji öltözet? Azt hiszem, szintén senki. Csak én.

Múlt héten, azt hiszem, csütörtökön változott meg az időjárás. Addig jó volt az idő, kellemes, reggel hűvösebb, de napközben kimondottan meleg, hétágra sütött a nap. Hazafelé jövet, délben Krisztával mindig levetettük a kabátokat, vagy egy-két reggeli réteget a karunkon cipeltünk. A ruhák kinn száradtak a spárgán, és a lányok egész délután még kinn játszottak. Aztán csütörtökön morcos reggelre ébredtünk, és mire beérkeztem az óvodába, már javában esett az eső. De valahogy nem éreztem nyomasztónak, frissnek, üdének éreztem magam is, és jókedvem volt. Amikor a gyerekekkel az aznapi időjárást beszéltük meg, szabályosan örültek neki. :O De tudjátok, miért? Mert végre, az időjárásnaptárba került egy kis változatosság is: megszakítottuk a mosolygós napocskák sorát egy esőcseppes felhővel. És akkor döbbentem rá, hogy tulajdonképpen én is ugyanígy örülök neki, ettől a frissesség, ettől a jókedvem. Mert végre a normális kerékvágásba került az időjárás is, összhangban van azzal, amit a naptár mutat: november. Igencsak a vége felé már, de akkor is november. Ködnevelő november, ahogy a gyerekekkel mondjuk minden nap. És mintha csak meg lettem volna kötözve addig, felszabadultam, az energiáim is felszabadultak, és "pillanatok alatt" végeztem olyan munkákkal, amiket ritkán van kedvem elkezdeni. A csinállással már nincs baj, de olyan nehéz, amíg ráveszem magam, hogy megcsináljam... Lejártak a hatalmas határidők és a hatalmas munkák az Erdélyi konyhánál, még van idénre ez-az, de az már csak halvány árnyéka annak, ami az ősz folyamán volt. Idejében leadtam minden anyagot, sőt, határidő előtt is dolgoztam. (Én, aki mindent mindig szinte az utolsó utáni pillanatra hagyok!) És biztos vagyok benne, hogy a többivel is idejében végzek. :) Az itthoni teendőkkel is jól haladok, csak úgy, magamtól, mindenféle ütemterv nélkül, sőt, a jövő heti óvodai munkatervemet már összeállítottam, és el is küldtem a kolléganőmnek. :) Nem ismerek magamra. Valami nagyon be- vagy kikattant nálam, nem tudom... :) :) :)

Amióta a lányok "beszorultak" a házba, kicsit nagyobb a zaj délutánonként, de ügyesen feltalálják magukat. Egy ideje (kb. 2 hete) kiiktattuk a tévézést, és nem, még este sem engedem meg nekik, hogy tévézzenek. Egy-két napig zúgolódtak, és van úgy, hogy amikor belépünk a házba, rohannak megnézni: van-e adás (így mondják:D), de mivel nincs (kikapcsoltuk:P), egy-kettőre találnak más elfoglaltságot. Néha az agyamra mennek a civakodásaikkal, máskor meg hatalmas egyetértésben cinkoskodnak. Legtöbbször leülnek és rajzolnak. Rajzolnak, rajzolnak, és megint csak rajzolnak: ajándékba, csak úgy, illetve pályázatokra. Nem tudom, kire ütöttek, mert rajzkészség szinte senkinek sincs a családban, de ők nagyon szeretnek rajzolni, és mindig elámulok, hogy egy-egy szituációt milyen szépen adnak vissza rajzban: jó térlátással, kreativitással, egyedi ötletekkel. Szeretnék írni bővebben is róluk, külön-külön mindkettőről, és nagyon remélem, hoyg az elkövetkező időben kerül is egy-két csendesebb óra, hogy majd megejtsem.  :)


2013. november 15., péntek

Fény az alagút végén (?????)

Hát nem, még nem látom azt a bizonyos fényt az alagút végén. Még nem lehet hátradőlni, még nem lehet lazsálni, nincs filmnézés, nincs szinte semmi. Még főzés is alig van. (Milyen jó, amikor hazajövök, Édesanyám kiteszi az ételt, és én csak lehuppanok enni! Ilyen luxus is ritkán adatik meg nekem, de annál jobb. :) ) De nemsokára lejár. Most még ráhúzok egy ideig - a különszámmal még 1-2 napig, a többivel még 2-3 hétig, de aztán lejár, és nyugi lesz. És "jutalom" is jár érte - bármennyire is prózai ez a része - mégis jóleső az érzés.
Rengeteg minden történik amúgy velünk, pörgünk-forgunk, hosszúvakációz(t)unk, és várjuk a telet. Ne nevessetek ki, és ne hurrogjatok le. Bármennyire is élveztem az utóbbi idők kellemes melegét, mintha már várnám a hideget, azt, hogy begubózzunk a meleg lakásba, és onnan csak akkor merészkedjünk ki, ha elhalaszthatatlan dolgaink akadnak. Már várom, hogy készülődhessünk. Fogadkozni nem szoktam, de nagyon szeretném, nagyon fogok igyekezni, hogy idén másképp legyen - kevesebb rohanás, kevesebb utolsó pillanati ez-az, több nyugalom, több csend és több magunkból. Hátha sikerül! :)

2013. november 5., kedd

Novemberi mosoly

Vehetitek úgy is, mint egy: Recept Novemberre. Az írás megjelent az Erdélyi konyha idei novemberi lapszámában is. Fogadjátok szeretettel tőlem itt is, ott is!



Novemberi mosoly

November. Már nem szép, kellemes ősz, de még nem is igazi tél. A fák lecsupaszodtak, a nappalok és éjszakák egyaránt hidegek, az eső állandóan esik, és köd van, ha kell, ha nem. Egyszóval: borzalom, ugye? El sem tudjuk képzelni, hogyan lehet túlélni. Pedig az élet novemberben is zajlik! Vastag ruhákba bújunk, ernyőt cipelünk magunk után, begyújtunk, hogy meleg legyen a lakásban, és megy tovább az életünk ugyanúgy mint addig, minden nap: munkába járunk, ügyeket intézünk, elvégezzük otthoni feladatainkat, tanulunk a gyerekekkel, és megannyi apró-cseprő egyéb dolgot művelünk, ami kitölti napjainkat. Mégis, novemberben – a tovább zajló élet ellenére – inkább csak úgy ... vagyunk. Mint amikor vendégek érkezését várjuk, mi meg elkészültünk mindennel a fogadásukra, és lehuppanunk egy fotelbe, csak úgy, szusszanásképpen, de nincs nyugtunk: fel-felugrunk, még elrendezünk ezt-azt, kinézünk az ablakon – nem jönnek-e, ismét visszaülünk, és továbbra sem találjuk helyünket. Nos, befejeztük a kerti munkálatokat, megfőztük a lekvárokat, zakuszkát, eltettük a savanyúságokat, a fagyasztóban is szépen sorakoznak a nyárról télre átmentett finomságok, sőt már a káposztát is elsóztuk a hordókba, úgyhogy leülhetünk, megszusszanhatunk, várhatunk. De mit is várunk? Hát az ünnepeket, persze; a Mikulást, a karácsonyt, a szilvesztert-újévet. Vagy egyszerűen csak a telet, a havat, netán a szabad napokat, amelyek az ünnepekkel járnak...

De bármit is várnánk, most álljunk meg egy kicsit. Úgy huppanjunk le abba a fotelbe, úgy szusszanjunk egyet, hogy közben nem gondolunk „a vendégekre”. Ne ugorjunk fel állandóan, ne kukucskáljunk ki az ablakon, ne igazítgassunk mindig valamit, hanem nézzünk körül, vegyük számba az elvégzett munkát, és örüljünk neki. Hogy elvégeztük, hogy minden a helyén van, hogy minden szép és pontos. Nos, így álljunk meg, és nézzünk körül novemberben is. Ne csak az esőt, a ködöt, a hideget és a hosszú, véget nem érő estéket lássuk meg, hanem nézzünk mögéjük is, sőt megkockáztatnám azt is: lássuk meg ezekben is a szépet. Nehéz, tudom, nagyon nehéz, mert hogyan is örülhetnénk egy fán ragadt, pompás színű falevélnek, amikor fejünk fölött ott lebeg – mint egy bármikor lecsapódható balta – a banki részlet? Mit ér a félnapos napsütés, amikor a fűtésszámlán az érték úgyis az egekig fog rúgni? Pedig attól, hogy nem látjuk meg a körülöttünk lévő apró szépségeket, és nem örülünk nekik, semmivel sem csökken sem a banki részlet, sem a fűtésszámla! Az optimizmusunk, az életkedvünk azonban annál inkább. És ez nem jó sem nekünk, sem a közvetlen családnak, sem másoknak, akikkel érintkezünk. Az örökös rosszkedv, a zsörtölődés, a mindenben hibát találás, a panaszáradat lehet, hogy nekünk pillanatnyilag segít, azt hisszük, kiadtuk magunkból, megkönnyebbültünk, de lehet, hogy éppen másnak a napját rontottuk el vele, átadtuk negatív energiáinkat. Azt mondják: azt kapod vissza, amit adsz, olyan a világ, amilyennek látni akarod. Ha rossznak, esősnek, ködösnek, sárosnak látod, esőt, ködöt és sárt kapsz vissza tőle. Pedig lehet, hogy meleg és napsütés is van benne, de nem látod meg, nem akarod meglátni...

A november arra is jó, hogy elmerengjünk ezeken a dolgokon. Ráérős, hosszú estéken számot vethetünk magunkkal és életünkkel, hogy minden olyan-e, mint ahogyan valaha elképzeltük, ahogyan szeretnénk? És ha nem olyan, akkor vajon, mi lehet az oka? Tehetünk valamit azért, hogy másmilyen legyen? Nem, nem bűnbakot kell keresni, nem másra kell hárítani a felelősségeket, önmagunkat kell megvizsgálni. Biztos ez a maximum, amit tehetünk, amit tenni tudunk saját magunkért, családunkért?
Nézzünk még egyszer körül, hárítsuk el visszahúzó gondolatainkat, nyugtázzuk mosolyogva eddigi haladásunkat, és lendüljünk ismét cselekvésre: vegyünk elő szép színes alapanyagokat, főzzünk finom vacsorát, készítsünk forralt bort vagy forró csokoládét, „üljünk össze” a családtagokkal, társasozzunk vagy csak beszélgessünk, és élvezzük a meleget és mindazt, ami megadatott nekünk. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan a belső melegség is átjárja nemcsak testünket, hanem a lelkünket is.