2020. március 31., kedd

Karantén

Be vagyunk zárva. Önszántunkból, a lakásba. Persze, csak megelőzésképpen. Iskolába-óvodába nem járunk már március 11-e óta, lassan 3 hete itthon "rostokolunk". Az első időszakban még gyakran mentünk ki a kertbe, hiszen szép idő volt, és inkább kinn töltöttük a friss levegőn, mint bent, a négy fal között. No meg amúgy is veteményezni kellett, meg krumplit eltenni. No, de lejárt a jó idő, megszigorították a szabályokat, és azóta csak kétszer hagytam el a lakást: egyszer édesanyáékat látogattam meg, csak úgy kutyafuttában, messziről beszélgetve velük, és egy másik napon kimentünk mindannyian a kertbe. Szigorúan papírral, megadva benne a címet, ahová megyünk, és az "utazásunk" célját: mezőgazdasági munkálatok. Azóta megint csak itthon vagyunk.

Amúgy jól vagyunk. Jó a hangulat itthon; néha még fel-fel csattan egy-egy veszekedés, hangos szó, de lényegében mintha csendesebbek volnánk, mint normál esetben. A híreket István nézi, onnan elcsípek én is egy-egy információt. Amúgy nem igazán olvasok a járványról, megelégszem azzal, hogy megnézem, merre haladnak a számok bizonyos országokban. Bőven elég ez is szörnyűlködni. De nem félek, nem pánikolok. Persze, félek, ha arra gondolok, hogy a szüleinknek, akik idősek és/vagy betegek, baja eshet, de úgy vagyok vele, hogy ha ez van rendelve, szánva nekünk, akkor úgysem tudunk tenni ellene semmit. Persze, ők is többnyire otthon ülnek, fokozottan mosnak kezet stb., de ennél többet jelen esetben, nincs mit tenni. Egyelőre hárítom hogy arra gondoljak, mi lesz, amikor több száz vagy több ezer beteg lesz itt is naponta? Az utcák kiürültek, az óriási kilátásba helyezett büntetéseknek végre-valahára meglett a hatása, reméljük, hogy azért mégis sikerült időben lépni annak érdekében, hogy mégse legyen itt is olyan helyzet, mint pl. Olaszországban.
Lelkileg is jól vagyok, vagyunk. A lányok nem érzékelik a helyzet súlyosságát, de nem is tisztük ezt érzékelni. Persze, beszélünk róla, és hallják a híreket is, de gyermekfejjel, szerencsére, nem fogják fel hogy milyen komoly a dolog. Néha kiborulnak, főleg Boró amiatt, hogy nem mehetnek ki, de sikerül megnyugtatni. Én alkalmazkodtam. Nekem annyira nem furcsa, hogy nem megyünk ki. Időben bevásároltam, mindenünk van most itthon, még a friss zöldségek is csak most kezdenek kifogyni itthonról, úgyhogy holnap azt hiszem, beiktatok egy röpke bevásárlást. Annál is inkább, mert tortát kell sütnöm... ;) Néha eszembe jut, hogy ezt vagy azt csinálnék, ide vagy oda mennék, de aztán - mint amikor áramszünet van, vagy szünetel valamiért a vízszolgáltatás, és tutti, hogy olyankor szeretnék fürdeni vagy főzni valamit - eszembe jut, hogy nem, ezt most nem lehet. De még nem szokott letörni a dolog. Egyelőre még hálás vagyok, hogy itthon lehetek a lányokkal, hogy olyan a munkám, hogy most ezt megtehetem, de sokszor beszélgetünk a lányokkal arról, hogy mennyire hálásak kell lennünk azokért is, akiknek még most is dolgozni kell járniuk, mint apuka is.

A lányok online iskoláznak meg telesuliznak, én hetente egyszer-kétszer küldök az ovisoknak feladatokat, tennivalót. Ezenkívül egyszerűen csak itthon vagyunk, takarítunk, főzünk (igen, már ezt is többes számban :) ), mosok, ruhát pakolok, telefonálunk egy csomót, olvasunk, filmet nézünk, kütyüzünk (telefon, tablet, laptop), én javítok meg fordítok... Nem túl változatos, de eddig csak Borónak sikerült unatkozni, Kriszta és én mindig van, amivel lefoglaljuk magunkat. De Boró, igaz, nagyon szorgalmasan odaáll tanulni, becsületesen elvégzi a kiadott feladatokat. István meg munkába jár. Legalábbis még.

Az este Krisztának eszébe jutott a lovas puzzle. Amit 3 éve kapott karácsonyra, elkezdtük kirakni, de még a feléig sem jutottunk el. Előszedte, és elkezdtük a kirakását. A darabok szétválogatása is iszonyú munka volt, hát még a kirakása. "Csak" 1000 darabos, de akkor is jócskán ad fejtörést. Kíváncsi vagyok, mikor sikerül befejezni. Vagy megint félbemarad? :P :D

Majd lesznek képek is. :)

2020. március 20., péntek

Pofon

Az ember folyamatosan kap pofonokat az élettől, ilyen-olyan személyektől, vagy akár helyzetektől. Most a világot felbolygatja ez a járvány és a folyományaként kialakult körülmények, az én világomat pedig egy "apróság" állította a feje tetejére. Bár jobban mondva, nincs a feje tetején, csak fordult velem egyet. Amikor ismerőstől, közeli embertől, szerettedtől kapsz "pofonokat", valahogy tényleg úgy érzed, hogy megfordul a világ. Milyen jó lenne, ha az emberek őszinték lennének egymással szemben, és nem álszentek, milyen jó lenne, ha bízni lehetne - legalább a családtagokban - ha már a közhely szerint úgy amúgy nem lehet bízni az emberekben.