Egészséges életmód? (2) - Mosódió

Nem gondoltam, hogy éppolyan hosszú lesz a bevezető, mint amekkora lett az előző bejegyzés, de szó szót hozott, gondolat gondolatot követett és az kerekedett belőle, amit leírtam.
Viszont fontosnak tartottam mindezeket leírni, mert kitűnik belőlük, hogy bár távol állunk az igazán egészséges életmódtól, de megvan az akarat, az állandó javítani, jobbítani akarás. És amikor kicsit belefáradunk, akkor egyszerűen kirúgunk a hámból, majd megy minden tovább.

Hasonló törekvéseim nemcsak a táplálkozás terén vannak, hanem más területeken is, pl. a tisztálkodásban. Nem mondom, hogy mindig természetes dolgokat használunk, főleg, mert pl. egy folyékony szappan hozzávalóiból én nem tudok rájönni, hogy mi természetes és mi nem, de igyekszem itt is. Viszont, amikor tudomást szereztem arról, hogy lehet vegyszermentesen is mosni, nagyon kezdett érdekelni a dolog. Akkor lepődtem meg igazán, amikor a mosódióról információkat gyűjtögetve román oldalakon is keresgéltem és felfedeztem, hogy itthonról is lehet rendelni, méghozzá olcsóbban, mint Magyarországon. Mert addig az volt a tapasztalatom, hogy bármi jó létezik, az itt vagy nincs, vagy megfizethetetlen. A leírásokból kitűnt, hogy nagyon gazdaságos, ezért az egyszeri nagyobb befektetés időben többszörösen megtérül.

Annyi előzménye még volt a dolognak, hogy Magyarországról küldött nekem valaki egy adagnyi mosódióhéjat kipróbálásra. Először direkt fehéreket mostam és kíváncsi voltam, mennyire tisztulnak meg a ruhák. Semmi mást nem használtam, mint ecetet az öblítéshez. Az eredmény: jó volt, én meg nagyon lelkes lettem. Igaz, hogy minden foltot nem tüntetett el, de igazából a mosópor sem szokott mindent tisztára mosni. Ezzel pedig meg is rendeltem a kilós csomagolású mosódióhéjat, amit Anyuval grammra pontosan elosztottunk. Mert persze, hogy Anyuval és még pár szomszédasszonnyal megosztottam a felfedezésemet! Én is adtam kipróbálásra egy-egy adagnyit, amivel tulajdonképpen háromszor lehet mosni.
Hogy biztosra menjek, még rendeltem a dióhéj mellé 1 kg fehérítősó nevű, szintén természetes szert, amit tulajdonképpen nemcsak a fehér ruháknál lehet használni, hanem a tarkáknál is, valami folttisztító-féleség.

És aztán mostam és mostam. Egyszer István azt mondja, ni, milyen szürke a pólója. Hát nem látod, hogy az a régebbi fajta? - válaszoltam neki! És igazam volt. De egy idő után nekem is úgy tűnt, mintha szürkébbek lennének a fehér pólók, még az újabbak is. És nem beszélve arról, hogy a foltok mindig megmaradtak. Pl. nagyon kicsi a valószínűsége annak, hogy Boróka ruhái pecsétmentesek legyenek. És bár mosópor mellett is néha kellett Vanishezni, klórozni, azért mégsem annyira gyakran. Aztán azt is megfigyeltem, hogy a színes ruhák sem tisztulnak meg rendesen. Sok mindent megpróbáltam: növeltem a dióhéj-adagot, pedig az ajánlotthoz képest már eleve egy-két héjjal többet tettem. Fehéreket csak akkor mostam vele, amikor cseréltem, tehát még használatlanok voltak és max. 60 fokon. Tarkákat is csupán egyszer utána, 40 fokon. A leírások szerint azonban simán lehet háromszor mosni és még utána sem szabad őket eldobni, mert lehet hajmosó, edénymosó, univerzális használatú főzetet készíteni belőle. Ehhez képest én kipróbáltam vadiújakból és a főzet nem ért semmit. Pedig a leírás alapján adagoltam!

Nem tudom mi van. Még mindig úgy gondolom, hogy a hiba bennem van, mert nem létezik, hogy annyian használják, mindenkinek beválik, csak nálam nem. Nem is tudtam, írjak-e róla (ezért akartam írni a bevezetőt, amolyan magyarázkodás-féleként), merjem-e a "mítoszt" megtörni. Aztán úgy gondoltam, megírom, hiszen hátha kapok válaszokat, segítséget és tudom továbbra is használni. Nem azért írtam meg, hogy bárki, aki nem ismeri, eleve (rossz) véleményt alkosson róla, mondom, másnál nyugodtan beválhat, mert rengetegen használják itt is és amikor az infókat gyüjtögettem, csak jókat olvastam róla.

Pedig én akartam!
Fotó innen.

Egészséges életmód? (1) - Táplálkozás

Az utóbbi években nagyot változtak étkezési szokásaink. Nem állítom, hogy reformkonyhát vezetek, de sok mindenre figyelek és állandóan javítani szeretnék berögzött rossz szokásokon.

Fiatal házas-korunkban még rendszeresen vettük a különféle felvágottakat (párizsit, szalámit), használtam a delikátot, a szénsavas üdítőitalokról nem is beszélve: szinte szégyelltük, ha nem volt ilyesmi állandóan a háznál. Akkori életmódunkból kifolyólag gyakrabban megfordultunk gyorséttermekben, illetve az üzletekben kapható gyorsfagyasztott félkész ételeknek is nagyobb keletje volt.

Hogy pontosan mikor állt be változás és hogy pontosan mi váltotta ki, már nem tudom, csak emlékszem, hogy lassan kimaradoztak az üdítők és helyükbe rendszeresen az ásványvíz költözött. Igaz, hogy a szénsavas fajtája, no, de csak nem adtunk "csapvízért" pénzt! Aztán meguntuk a párizsikat, no meg az áruk is akkora lett, hogy sokszor a tiszta sonka olcsóbb volt. Aztán meguntam az ételízesítők egyenízét is; elegem lett abból, hogy bárhogy is készítem el azt a húst, mindig ugyanazt eszem. És még sorolhatnám. Mindez még a pocakosságom előtt történt. Krisztával való terhességem alatt tudom, hogy már tudatosan kezdtem figyelni erre-arra. Előszöris házi tejet kezdtünk venni, mert nagyon szerettem, nagyon jólesett és az üzletire ráment a vagynunk. Anyu valahonnan kefírgombát szerzett, én pedig rendszeresen otthon állítottam elő a savanyított tejterméket, ami az utolsó harmadban nagy hasznomra vált a székletem rendben tartásában. Ha ásványvizet vettünk, már kétfajta került a kosárba, mert képtelen voltam a szénsavasat meginni a rettentő gyomorsavam miatt. Nem mondom, hogy diétáztam, dehogy. Ha éppen a zsíros kenyeret kívántam meg vagy a pástétomosat, netán éppen fagyoskolbász-ehetnékem volt, hát azt ettem!

Aztán megszületett Kriszta és 4 hónaposan elkezdtük a hozzátáplálást. Igazából a szemem ekkortájt kezdett felnyílni, tulajdonképpen már egy picivel hamarabb, amikor elkezdtem olvasgatni, kutakodni a témában. Kriszta tápszeres étkezései elkerülhetetlenné tették a székrekedést és a háziorvosunk javaslatára két és fél hónaposan majdnem elkezdtem alma- és meggylével “segíteni”. Aztán egy fórumon, ahová akkoriban írtam, megemlítettem a dolgot, és egy anyuka annyira kategórikusan kijelentette, hogy az én dolgom, hogy mit teszek, de ő biztos, hogy 4 hónap előtt nem adna más ételt a babájának, hogy megijedtem. Csomó kérdés vetődött fel bennem, addig fogalmam sem volt arról, hogy van egy bizonyos kor, ami előtt a babáknak nem tanácsos szilárd ételt adni, vagy egyáltalán vannak dolgok, amikkel nem szabad őket idejekorán táplálni (az itteni szokáshoz híven a danonino szerintem az első babaételek között szerepelt volna, ha idejében fel nem nyílik a szemem). És akkoriban találkoztam először a nagyon allergén dolgokkal, a teljes kiörlésű gabonákkal, később pedig a homeopátiával. Persze, a babatáplálással kapcsolatban is sokszor homlokegyenest ellenkező dolgokat olvastam a neten, de azért már kezdett kialakulni bennem egy kép arról, hogy mit és hogyan kellene tenni. Voltak dolgok, amik közösek voltak mindenhol, pl. a tehéntejről, a mézről szinte egyforma volt a felfogás bármelyik oldalon.

Ahogy Kriszta áttért a felnőttes táplálékra, nagyon visszafogottan kezdtem fűszerezni a saját ételeinket is, sőt, volt egy időszak, amikor már azt ette, amit mi, de kivettem belőle még mielőtt véglegesen megsóztam volna. Mert eleinte semmit sem sóztam, már majdnem egyéves volt, amikor kezdtem bevezetni. Cukrot is keveset használtam, szerencsére idejében rászoktattam a vízre, így ma is, ha szomjas, csakis vizet hajlandó meginni. Fűszerezésnél előtérbe kerültek a zöldfűszerek és az addigi kevésnél is kevesebb borsot kezdtem használni. Tehéntejet 15 hónaposan kezdett inni, amit akkor is, azóta is nagyon szeret.

Borókával picit másként alakultak a dolgok. Mivel szoptattam, csak 6 hónaposan kezdtük a hozzátáplálást és bár szintén nagyon vigyáztam a rizikós ételekkel, mindent csak idejében, fokozatosan vezettem be, azért nála mégis hamarabb történtek a dolgok. Pl. az alma és a krumpli után már rögtön megkóstoltattam a húst. Érettebb volt korban, már amúgyis ehette, ezért adtam is. De pl. a tejtermékeket sokkal később vezettem be, mint Krisztának, hiszen neki ott volt állandó tejtermékként az anyatej, hál’istennek jó hosszú ideig. Végül az történt, hogy ő hamarabb kezdte enni a mi ételeinket. Kb. 11 hónaposan már javában a család ételeivel táplálkozott ő is, de ekkor is érvényes volt a visszafogott fűszerezés és zsírosság. És azóta is igyekszem ezt betartani. Pl. anyósomnak szinte mindig sótlanok a mi ételeink, nekünk pedig sósak az övéi.

Azóta szintén vannak törekvéseim. Szerencsére, István mindenben támogat, erről nagyon megegyezik a véleményünk, felfogásunk. A disznóhúsevést minimálisra csökkentettük, helyette több csirkét, halat eszünk. Mostanában gyakrabban használok teljes kiörlésű liszteket, ha valamit sütök, vagy csak egyszerűen egy kicsi korpával vegyítem össze a fehér lisztet. Szénsavas üdítőket nagyon ritkán veszünk, tényleg csak akkor, ha vendég jön a házhoz, bár mostanában olyankor is inkább valamilyen 100%-os gyümölcslevet vásárolunk. De még a gyümölcslevek sem mindennaposak, a szénsavmentes vagy a max. csökkentett szénsavtartalmú ásványvizeket isszuk. És az is meg szokott történni, hogy elfogy a palackos víz, és csapvizet iszunk. Rosszízű sokszor, valóban, de van, amikor egyszerűen azt kívánom. Üzleti lekvárt, kompótot a lányok még nem kóstoltak; ha cukrot és tartósítószert is használok egy keveset, akkor is házi, tudom, hogy mi van benne, tudom, mit eszünk meg, bár tavaly már cukor- és tartósítómentes befőttet is tettem el, idéntől pedig bővíteni is fogom a palettát. Az ételízesítőm is házi, bár még így is sokszor elfelejtem használni. Csokoládét, cukorkát (ez max. Dunakavics, azaz bárányka, ahogy ők hívják, illeve Apuéknél Negro) néha kapnak, nem mondom, de teljesen sosem akartam eltiltani őket az ilyesmitől. Sőt, családi összejöveteleken Kriszta már kb. egy-egy ujjnyi szénsavas üdítőt is megkóstolhat, de mindig örömmel tölt el, hogy pár perccel azután, hogy megissza, vizet kér, mert szomjas. Boró még nem kaphat üdítőt, ebből senkinek sem engedek. És akkor végül, de nem utolsó sorban, nagyon sok friss zöldséget, gyümölcsöt eszünk. Örülök, hogy lányaink örökölték ezt a "mániát", irdatlan mennyiségű alma, narancs, mandarin fogyott ezen a télen is. Néha persze, feldobva a választékot banánnal, kivivel, körtével, és persze, pomelóval. Zöldségek terén ilyenkor az aktuális dolgok fogynak: répa, fekete- vagy jégcsapretek, cékla, petrezselyem, paszternák, zeller (gumó és szár), javarészt inkább frissen, nyersen, egyszerűen ropogtatva vagy salátának. Mostanában kaptak rá a lilahagymára (nálunk vöröshagyma), amit eddig azért nem ettek, mert csípett.:) Ilyenkor télen szinte sosem veszek nyári zöldséget, gyümölcsöt. Néha egy-egy uborkát még talán, kaliforniai paprikát inkább (ez nagyon finom most is), de paradicsomot soha, legfeljebb szilveszterkor, díszítéshez, bár a paprika akkor is használatosabb, gyümölcsből pedig szintén sosem veszek barackot, epret, dinnyét vagy hasonlókat, amik most már egész télen kaphatóak, de nemcsak, hogy megfizethetetlenek, hanem nem is kívánjuk őket.

A leírtakból szerintem ki-ki mást szűrhet le attól függően, hogy ki milyen életmódot folytat. Ha valaki reformosan táplálkozik (utálom a lét-tudatos kifejezést, amúgy) annak mi nagyon átlagosnak tűnhetünk, esetleg az eredmények is nevetségesek lehetnek, de ha valaki ennél is kevésbé figyel/het a táplálkozásra, már „irigyelhet“ minket. Mindenesetre, itt a környezetünkben abszolút csodabogaraknak számítunk törekvéseinkkel: kevés kenyeret fogyasztunk, a húst „képesek vagyunk“ csak valamilyen salátával megenni, ritkán eszünk cukrászdai tortákat, igyekszünk kevesebb húst fogyasztani, illetve minél kevesebb zsírosat, a bolti műtej helyett házit használni, ami igaz, hogy zírosabb, de legalább a tejszín- és tejfölszükségletet is fedezi, stb.

Érdekes módon, abszolút nem erről akartam ma írni, de ez a „bevezető“ szükséges volt hozzá. Csak kicsit túl hosszú bevezető lenne ahhoz a pár sorhoz, amennyit írnék, úgyhogy inkább meghagyom így és arról a másik témáról a következő bejegyzésben lesz szó.

Finomvegyes

Sok mindenben volt részünk az elmúlt napokban.
Először is betegségben. Szerencsére, egyik lány sem betegeskedett, ezúttal mi, a szülők robbantunk le. Az is szerencse, hogy idejét sem tudjuk, mikor voltunk utoljára ennyire betegek. Nem kell semmi komolyra gondolni még (mérhető) lázunk sem volt, csak folyt az orrunk, bedugult kegyetlenül, fájt a fejünk, gyengék voltunk, minden testrészünk fájt, Istvánnak a torka is, de szerencsére a tüdő, hörgők tiszták voltak. És nem is köhögtünk. A két beteg közül István volt rosszabbul, antibiotikumot kellett szednie, de ennek köszönhetően és az itthon töltött plusz két napnak, rohamos volt a javulása. Ma már ment dolgozni. Nálam hosszasabb volt a menet, mert nem kaptam AB-t, de nem is bánom. Nálam hétfőn (amikor a legtöbb munkám volt) tetőzött a tüsszentek-taknyom-nyálam-összefolyik-kór, amikor rengeteget fújtam az orrom, csepegtettem bele, mégis állandóan meg kellett ismételnem. Mára már meglehetősen jól vagyok, remélem, ennyi is volt.
Csoda, de örülök, hogy a lányokra - legalábbis eddig- nem ragasztottunk semmit, remélem, meg is ússzák!

Szombaton, még mielőtt annyira kiütött volna a betegség a ringből, voltunk Beresztelkén Zoli szülinapját megünnepelni. Semmi extra, a szokásos menet. A csajok élvezték nagyon, mert találkoztak a fiúkkal. Alig akartak eljönni, már majdnem 10 óra volt, de még nagyban játszottak volna. Hazafelé az autóban aztán mindketten kiájultak. :)

Hétfőn kellemes meglepetés ért. Illetve annyira nem volt meglepi, mert tudtam róla, de hogy mi lesz az, már nem tudtam. Egy csomagot kaptunk, Annától. Anna már eleve felcsigázta a kíváncsiságomat és bármennyire is törtem a fejem, hogy mit tartalmazhat majd a doboz, nem jöttem rá. Anynit tudtam, hogy saját kezűleg varrta őket és van közöttük két piros-fehér, ami a lányoké, és egy tiszta fehér, ami az enyém. Jaj, és hogy viselhető. Bevallom, kötényre tippeltem:) de végül nem köténykék bújtak elő, hanem gyönyörű sálak. MAjd lefotózom őket és megmutatom. Tényleg gyönyörűek, csodálatosak. A lányok nagyon örültek nekik! És fognak örülni azoknak is, amiket Anna a sálak mellé csomagolt (ejnye-bejnye, Anna!;)), nevezetesen a színes és a grafitceruzáknak, de bevallom, még nem mutattam meg azokat nekik, mert éppen új színes ceruzák vannak pillanatnyilag használatban. És a szappan is olyan jóillatú, amit én kaptam a sál mellé! De tudjátok mi a legcsodálatosabb az egészben? Maga a tény, hogy egy idegen ajándékot küld egy másik idegennek. Egy olyan valakinek, akivel interneten váltott néhány szót, és nincs két hónapja, hogy "ismerik" egymást. Ez a csodálatos. Hogy még létezik bizalom, hogy létezik emberség. Ebben az elfajult, elromlott, elanyagiasodott világban, amelyben a rosszat sokkal, de sokkal hamarabb képesek vagyunk felfedezni. Hál'istennek a sok gaz között mégis nyílik néha virág! Köszönjük, Anna!

Nagyszerű anya

Amióta anya vagyok, a gyerekek irányítják az életünket. Ők döntik el, hogy elmehetünk-e valahová akár együtt, akár kettesben; ők döntik el, mire van szükségünk, mit kell vásárolni; ők döntik el, mikor eszünk, mikor alszunk és ők döntenek sok más fontos vagy kevésbé fontos dolog fölött. Természetesen, mindenki érti, hogy ezt hogy értettem.

Amióta anya vagyok álladóan félek. Félek, hogy valami végzetes baleset történhet a gyerekeimmel; félek, hogy súlyosan vagy csak enyhén, de megbetegednek; félek, hogy rosszul neveljük őket; félek, hogy valamikor kicsúsznak a kezeink közül; félek, hogy amit át szeretnénk adni, azt nem jól tesszük és épp az ellenkezőjét érjük el...
Amióta anya vagyok, állandóan bizonytalankodom. Sosem vagyok biztos benne, hogy jól cselekszem-e, ha megszidom vagy utánahagyok, ha rácsapok a fenekére vagy hagyom hisztizni, ha elviszem orvoshoz vagy sem, ha nem engedem, hogy több csokit egyenek, stb.

És akkor jön Andici, aki azt mondja: Nagyszerű Anya vagyok. Sosem szerettem a rossza anya-jó anya kifejezéseket, hiszen minden anya ember is egyben, a maga erősségeivel és gyengéivel. A maga jó és rossz napjaival, pillanataival. Szerintem nincs jó és rossz anya. (Most nem gondolok olyan extrém esetekre, amikor valaki a szülészeten hagyja gyermekét...) Csak olyan anya van, aki szereti a gyerekét és cselekedeteit ez határozza meg; aki tisztességes felnőttet szeretne nevelni csemetéjéből és ezt az általa legjobbnak vélt módon próbálja elérni; aki sokszor téved és visszavonulásra, újabb körök megtételére kényszerül; aki néha kiabál, mégis állandóan azon agyal, hogyan lehetne ezt kikerülni, hogyan lehetne úgy fegyelmezni, hogy a hangját se emelje fel, fenékre csapnia se kelljen, sarokba se állítson, mégis hatásos legyen; aki a gyereke cselekedeteiből, viselkedéséből, magatartásából tanulni próbál és állandóan kutatja az ok-okozati összefüggéseket, a mit-miérteket, a mozgatórugókat és főleg, aki hagy csapot-papot és leül játszani, festeni, gyurmázni, mesét olvasni, kirakózni a gyerekével, vállalva azt, hogy ha vendég érkezik véletlenül, csak egy helyiség van, ahová nyugodt szívvel beviheti, leültetheti, egyszóval - vagyis hárommal: fut a ház. És még sorolhatnám.

Nekem most tovább kellene adnom ezt a díjat. De őszintén, nem tudok és nem is akarok sem 5, sem 10, sem 15 anyát kiválasztani, megnevezni és Nagyszerű Anyának titulálni. Az én szememben mindannyian, akiket olvasok és akik olvasnak engem, Nagyszerű Anyák, akiktől mindig lehet valamit tanulni; mindegyik megérdemelné, hogy ezt a díjat átadjam, ezért meg is teszem. Fogadjátok szeretettel! És ne restelljétek kitenni a blogotokba a bejegyzést és a fotót (mint ahogyan általában lenni szokott, amikor nem nevezünk meg embereket), mert nem azért nem nevesítek, hogy minél hamarabb letudjam a dolgot, hanem tényleg azért nem, mert mindenkinek szánom!



Ezt pedig, gondolom, mindannyian ismeritek, én is olvastam már többször, de a díj velejárója, tehát, ezt is idemásolom.:

Mielőtt Anya voltam,
Soha nem botlottam meg játékokban
vagy felejtettem el egy altatódal szavait.
Nem aggódtam azon, hogy a növényeim vajon mérgezőek-e.
Soha nem gondolkodtam védőoltásokon.

Mielőtt Anya voltam,
Soha nem hánytak rám.
Kakiltak rám.
Ettek le.
Pisiltek rám.
Teljes kontrollom volt az elmém felett és a gondolataim felett.
Egész éjjel aludtam.

Mielőtt Anya voltam,
Soha nem fogtam le egy ordító gyereket, hogy az orvosok meg tudják vizsgálni.
Vagy beadják az oltásokat.
Soha nem néztem könnyes szemekbe és sírtam.
Soha nem váltam tündöklően boldoggá egy egyszerű vigyor felett.
Soha nem ültem késő éjszaka, hogy nézzek egy alvó babát.

Mielőtt Anya voltam,
Soha nem tartottam egy alvó babát csak azért, mert nem akartam letenni.
Soha nem éreztem, ahogy a szívem millió darabokra törik, mikor nem tudtam a fájdalmat megállítani.
Soha nem tudtam, hogy valami annyira pici olyannyira befolyásolni tudja az életem.
Soha nem tudtam, hogy valakit ennyire tudnék szeretni.
Soha nem tudtam, hogy ennyire imádnék anyának lenni.

Mielőtt Anya voltam,
Nem ismertem az érzést, milyen a szívemnek a testemen kívül járnia.
Nem tudtam, mennyire különleges érzés lehet etetni egy éhes babát.
Nem ismertem azt a kötődést anya és gyermeke között.
Nem tudtam, hogy valami annyira pici annyira fontossá és boldoggá tudna tenni.

Mielőtt Anya voltam,
Soha nem keltem fel az éjszaka közepén minden 10 percben, hogy megbizonyosodjam, minden rendben.
Soha nem ismertem azt a melegséget, az örömöt, a szeretetet, a szívfájdalmat,
a csodálkozást vagy a sikerét, milyen Anyának lenni.
Nem tudtam, hogy képes vagyok annyi mindent érezni, mielőtt Anya voltam.

A farsangról

Azt is írhatnám róla, hogy szuper volt, hiszen az is volt. Édes, aranyos gyerekek, sok szép kreatív jelmezbe bújva, a tipikus nagyszájú gyerekekkel, akik nem félnek, mondják a versüket, örömmel szerepelnek, az átlagosakkal, akik félénken, szégyenlősen, de bemutatkoznak és a szokások 1-2-vel, akik semmiért sem bújnak a jelmezükbe vagy ha fel is veszik, nem hajlandóak kiállni, bemutatkozni. Ez mindig így volt és így is lesz. Az óvónők ötletes jelmezekbe (bohóc és boszorkány:) bújtak, próbálták valamilyen keretbe foglalni az egészet, viccesen, játékosan, de elképzelhető, hogy 20-25, 2-4 éves gyereket milyen jól kordában lehet tartani, főleg a szülők jelenlétében,a mikor amúgyis kicsit bátrabbak szoktak lenni, kezelhetetlenebbek. Mi is megtárgyaltuk a hazaúton Anyuékkal, és gondolom, sokan mások is így tették, hogy ezt a munkát végezni tényleg sok türelemre van szükség és talán nem nevetséges, ha azt mondom, hogy némi hivatástudat sem árt.
Volt mutogatós együtténeklés, mondókázás, csoportjátszás, volt bemutatkozás, volt tánctanulás szülőkkel (gólyatánc:)) volt seprűs tánc (párcserés, és aki anélkül maradt, a seprűvel táncolt), tombola, evés-ivás, beszélgetés és nevetés.
Ami engem nagyon zavart, viszont az, hogy két anyuka kivételével minden szülő - hogy úgy mondjam - méltóságán alulinak érezte, hogy beöltözzön bárminek is, vagy egyáltalán, hogy egy nyamvadt szemmaszkot feltegyen. A másik anyuka gyakorló óvónő, tehát érthető, hogy nem szégyellte, és persze, nekem is van közöm a mesterséghez. De én amúgysem szégyelltem volna. Kissé megijedtem az elején, hogy mit fognak szólni, de azt mondtam: még azért is magamra veszem a cuccokat, ha már elvittem őket. Nem bántam meg, nekem jól esett. :)

No, de most a lányaimról egy kicsit...
Kriszta Katicabogár volt: fekete jégernadrágban, majdnem fekete blúzban és zokniban, drótcsápokkal és az egyik piros tálamból gyártott (filccel festett) katicaháttal. Úgy viselkedett, ahogy számítottam és reméltem. Minden feszélyezettség nélkül, bátran felállt, hangosan, érthetően elmondta a versét - nem kis büszkeségemre. Igaz, segítettem neki mutogatással (már otthon, tanulása közben kialakítottuk az egyezményes jeleinket:)), de így legalább folyékonyan mondta. Remélem, Gryllus bácsi nem haragszik meg, amiért kissé átköltöttem a Katica-dalát, hogy ne legyen túl hosszú sem és mégis minden benne legyen.
Így szólt:
Domború hátam/ Pöttyös a szárnyam,
Baktat a fűben/ Hat pici lábam.

Nap süt a réten/ Szállok az égen,
Hét pici pöttyöm/ Csillan a fényben.

Borókámra is nagyon-nagyon büszke vagyok. Mint írtam, itthon Kriszta jelmeze kellett volna neki is. De tegnap minden ellenkezés nélkül engedte magára adni Kriszta ruháját, a kis kendőt és büszkén sétálgatott a kosarával. Nagymamának virágot, zsemlét és vizet vitt a kosárkában. A kis flakonos víz nagyon érdekes volt, mire megkezdődött az ünnepség, felénél több el is fogyott.:) Aztán valami miatt megbántódott (már műsor közben) és azzal vigasztalódott meg, hogy magához vette a nagy zsemlét és enni kezdte. :) Azzal sétált fel-alá, kínálta Krisztát és más gyerekeket is, szóval, utána már egy szikra baj sem volt vele. Sőt, a zsemle sem volt elég, ilyenkor szépen odasétált valamelyik asztalhoz és kiszolgálta magát a kiszemelt finomsággal, általános derültséget keltve. Nemhogy nem szégyenlősködött, hanem amikor rákerült a sor szépen megmondta, hogy ki ő: Pijos-ka. Még az is nagy szó, hogy ennyire hajlandó volt. Szerintem, mire akkora lesz, mint most Kriszta ő is olyan kis kofáné lesz. :)

A fotókat általában úgy vágtam, hogy más gyerek arca, főleg közelről, ne igazán kerüljön rá.

A, a, a...

... ma van a farsang napja.
Kicsit lejárt már a farsang, de ez szerintem nem számít. Fő, hogy lesz buli, és örülök, hogy mindkét manóm ott lehet (remélem, nem szóltam el magam és délutánig egyikük sem robban le az oviban).

Jelmezek:
Boróka - Piroska (remélem, felveszi, mert tegnap, mikor meglátta Kriszta jelmezét, neki is az kellett. :D)
Kriszta - Katicabogár - magam fabrikációiban
Én - eredetileg orvos, de végül nem kaptam köpenyt és olyan sapkát (egyszerűen nem tudtam elmenni, hogy elhozzam), most meg valamilyen arabus öltözet felé hajlok, emrt két lepedőből gyorsan összedobom. :)
István - 9 órai vezetésnyi távolban lesz a farsang időpontjakor. Galacra kellett ma utaznia.:(

Most ezerrel indul a sütőgyár. :)

24 plusz majdnem 4

Ennyi órája nem aludtam.
Előző bejegyzésemhez eredetileg akartam fűzni egy kis magyarázatot is az elúszásommal, elhavazódásommal (nem hittem volna, hogy valaha is használom ezeket a kifejezéseket, de tényleg nem találok találóbbakat) kapcsolatban, aztán nem akartam húzni az időt, no meg minek is kellene mindent túlmagyarázni?

De most már leírom. Tegnap "reggel" 4-kor keltem, mert nem fejeztem be a hétfő estére ígért cikket. Igaz, már rögtön a lányok után, 9-kor én is lefeküdtem, mert muszáj volt, ugyanis előző éjjel szintén cikk (másik) miatt ugyancsak 4-kor keltem (fél 10-es lefekvéssel előtte), szombaton éjjel pedig fél 3-kor feküdtem a torta miatt és 7-ig, amikor véglegesen felkeltem, összvissz másfél órát aludtam. Tehát, 3 éjszaka alatt összesen 15 órát hunytam le a szemem. Sok. Valóban sok, mert az elmúlt éjjel egy pillanatnyit sem aludtam. Nem, nem cikk miatt. Magam is alig hiszem el: bálban voltam. A hagyományos húshagyókeddi farsangzáró bálban, Beresztelkén. Istvánék zenéltek, így potyautasként mentem velük. És nagyon jól telt. Bizony, jól megráztam a rongyom, elégettem jónéhány kalóriát!;) István régi barátaival, családi ismerősökkel táncoltam, no meg egyedül, amikor mindenki "magának" járja. Az utolsó zeneszámok alatt pedig Istvánnal is táncoltam. Alig vártam a reggelt, mert ilyenkor mindig így szokott lenni, hogy mi is táncikálunk egy kicsit. Ilyenkor általában andalgós, lassú számokat játszanak, amikor jól hozzá lehet simulni a kedveshez, át lehet ölelni a nyakát, esetleg a szemébe nézve énekelni, mintha neki szánnád a dal sorait.

Most pedig itt vagyok. 8 óra van, István és Kriszta "dolgozóba", én meg várom Boró ébredését. Nem mertem az ágy közelébe menni, mert akkor úgy járnék én is, mint Énekes Ferenc a Rendes feltámadásban: "Nekem aztán trombitálhatnak!"

További fejlemények:
9:20 - Boróka csendben játszadozott, végigdőltem az ágyon;
9:27 - a tejesasszony hozta a tejet;
9:31 - jött egy sms;
9:42 - István hívott
10:00-ra állítottam be a telefont, hogy csörögjön, ha túlságosan elaludnék. Már nem fekszem vissza, mindjárt csörög.

Lapsus

Szokott-e veletek megtörténni, hogy amikor millióegy teendő felhalmozódik, azt sem tudjátok, mihez kezdjetek és ahelyett, hogy valamibe ténylegesen is belevágnátok, csak álltok a lakás közepén vagy járkáltok elé-s-hátra céltalanul, netán mindenféle apró hülyeség eszetekbe jut, amit szintén meg kellene tenni, de korántsem annyira fontosak, hogy éppen akkor kellene, pedig az idő is szorít? Mert velem most ez van. Mint vizsgán, amikor minden "tudomány" kimegy a fejedből vagy amikor nagy nézőközönség előtt kell fellépni, megszólalni, úgy vagyok én most. De aztán jön egy szikra és beindulnak a dolgok. Azért is ültem inkább ide, mert remélem, hogy az, hogy kiírtam magamból, elég löketet ad az ezutáni turbómunkához.

Édesapám és az ő születésnapja

Édesapámmal, hogy úgy mondjam, érdekes a viszonyom.
Sosem tudtam túl közel kerülni hozzá és nem is tudtam kimutatni, hogy hogyan érzek igazából iránta. Vagy sosem ragaszkodtam annyira hozzá, mint pl. a húgom, aki kicsi korától élt-halt érte. De csendesen, a háttérből mindig aggódtam, ha valami baj volt, és vártam haza; mindig jólesett, ha tudtam, hogy otthon van. Tulajdonképpen azt mondhatom, hogy jó viszonyban voltunk/vagyunk, szinte sosem veszekedtünk, de ez lehet annak is köszönhető, hogy "direktben" ritkán tárgyaltunk. Mindig Édesanyám volt a közvetítő. A végső szó szért az övé volt, pl., ha arról volt szó, hogy elengedjenek valahová. Hogy ilyen lett a kapcsolatunk, biztos ő is felelős, illetve sok más körülmény befolyásolta, pl., hogy neki nincs testvére, a kommunikáció pedig szülei és közte kimerült a parancsolgatásban, netán az, hogy lány vagyok és első gyerekként nem tudott mit kezdeni velem.
De azért emlékszem, hogy amikor kicsi voltam, mennyit szoktunk "kardozni" a kis gombás billiárd ütőivel, vagy birkóztunk, illetve sokszor elvitt biciklizni. Az pedig hab volt a tortán, amikor a Marosra mentünk és máig emlékszem, hogy a bokáig érő vízű "kicsi Marosban" (valami holtág vagy csak magas vízállás után visszamaradt nagyobb pocsolya) hogyan szaladgáltunk keresztül-kasul, és Édesanyám hogy kapta a frászt mellettünk. És nem beszélve arról, amikor bevitt magával a "nagyvízbe" (akkor nekem kb. derékig ért), hogy úszni tanítson. De emlékszem sok-sok kirándulásra is, amikor autóval mentünk valahová (Gyilkos-tó, Borszék, Szováta), illetve a piknikekre, amit a "Fürdőn", a Kolonél-kertjében vagy a Maros-parton ejtettünk meg más családokkal közösen. Ilyenkor Édesapám mindig főszakácskodott, nagyon szerette maga sütni a miccset, flekkent. És a focimeccsek, amikre mindig magával vitt: egy életre megszerettette velem fuballt! Arra is emlékszem, hogy ritkán szidott meg és még ritkábban kapott vesszőhöz a fegyelmezésemre. Ezt mindigis nagyon értékeltem nála. :D
Amikor megismertem Istvánt, nem szólt bele a kapcsolatunkba. Annyi észrevétele volt vele kapcsolatban, aminél nagyobb dicséretet én nem is kaphattam:D, hogy "amilyen szép Edith, egy kicsit szebb fiút kaphatott volna" (mondjuk, igaz, fogpiszkáló alakjával István akkor kicsit "másképp" nézett ki, mint most), bár ahogy kezdte jobban megismerni, rájött, hogy a külső nem is olyan fontos.

Amióta férjhez mentem és eljöttem otthonról, sok minden átértékelődött. Így Édesapám iránt is inkább kimutatom a szeretetemet. Mostanában, hogy kórházban volt, sokszor hívtam, sokat beszélgettünk mindenféléről, olyasmikról is, amikről általában nem szoktunk, illetve nem is gondoltam, hogy valaha is beszélünk majd hasonlóakról. Nagyon aggódtam érte karácsony óta, és akkor, amikor senki sem látta (főleg nem Ani vagy Édesanyám) sokszor sírtam félelmemben és imádkoztam érte, a műtét sikeréért. Valahogy el sem tudtam képzelni, hogy bármi rossz történhet. Ani nagyon félt, mint ahogyan én is, de előtte szinte sosem sírtam, nem akartam lovat adni a kétségbeesése alá. Nehéz is volt lelket önteni belé és néha Édesanyámba is (bár ő egy fokkal erősebb volt), tartani magamat előttük vállalva azt, hogy talán azt hiszik, nem is érdekel az egész dolog. De csak én tudom, mennyire fájt.

Ezen az első műtéten sikeresen túl van, bár még mindig fáj a lába, és valószínű, hogy lesz másik műtét is egy idő múlva. Hál'istennek megünnepelhettük az idei születésnapját is, összegyűlve a nagycsalád: ők, Aniék, Tündiék és mi. Kriszta és Boróka nagyon szeretik őt, ragaszkodnak hozzá és ő is imádja az unokáit. Reméljük, még sok-sok évig velünk lesz, sok-sok évig büszkélkedhet az unokáival!






Csipet-csapat és a hóember:

Szamár a juhok között.:P


A tortája, amit hajnali fél 3-ig készítettem. Leszámítva a múltkor Csabának készített tortát, ez az első fondantos kísérletem. Ennek fényében elégedett si avgyok magammal. :P

Egy férfi és egy nő élete

Nem erről akartam írni ma este, sőt, legszívesebben nem is írnék egyáltalán, de nem akarom futni hagyni a gondolatot. A gondolatot, ami akkor villant az eszembe és fogalmazódott meg egy sóhaj formájában, amikor hazajöttünk Idecsről és István lefeküdni készült. Azóta még volt egy kis feladatom-tennivalóm, azalatt pedig tovább-, sőt végiggondoltam az egészet.

A sóhajom az volt, hogy: miért nem lehet olyan egyszerű az életem, mint egy férfié? A többi pedig jött magától...

Egy férfinak (általában, de a sját esetünkre levetítve):
- muszáj munkába mennie/bármit dolgoznia
- muszáj hazajönnie
- muszáj ennie
- muszáj zenélni mennie (másnál talán másodállás)
Ezenkívül:
- zenélHET/gyakorolHAT, amikor akar
- lefekHET/felkelHET, amikor akar
- porszívózHAT, port törölHET, ha akar
- sétálHAT a gyerekekkel, ha akar (nálunk szinte sosem megy István egyedül velük)
- játszHAT itthon velük, ha akar (na, erre nincs panasz)
... és hirtelen nem jut eszembe több olyan fontos dolog, amiben van választási lehetősége.

Ezzel szemben egy nőnek:
- muszáj munkába mennie/valahogy pénzt szereznie
- muszáj takarítania, mosnia, teregetnie, ruhákat elpakolnia, mosogatnia (különben a gép sem pakolódik be magától), főznie, vásárolnia, kétszóval: háztartást vezetnie
- muszáj felkelnie, ha bárki a családból bárilyen okból, akár éjjel, akár nappal (pl. egy kis délutáni szieszta) igényli
- muszáj fennmaradnia, míg minden dolgát elvégzi (konyha se szaladjon, mert másnap rosszulesik úgy találni, játékokban, ledobott szennyes ruhákban se lenne jó éjszaka elbotlani, a cikkek is naprakészek legyenek, a naplót is illik frissen dokumentálni, stb.)
- muszáj ottlennie este a fektetésnél
- muszáj előkészítenie reggelre a gyerekek ruháit, hogy reggel ne legyen kapkodás
- muszáj elmennie a gyerekekkel az óvodába (István csak fuvaroz addig, onnan megy tovább), főleg most, hogy ennyi ruha van rajtuk, mert apukának, igaz, sem ideje, de sem türelme nem lenne ehhez
- muszáj leülnie a gyerekekkel játszani, olvasni, festeni, illetve muszáj mindig valamin törnie a fejét, hogy mivel foglalhatná le őket, hogy minél érdekesebb, tartalmasabb legyen az a pár óra, amit együtt töltenek
- muszáj kedvesnek, mosolygósnak lennie, mert már így szokta meg mindenki, és ha mégsem így történik, akkor van nagy csodálkozás.

És szerencsére, nagyon elálmosodtam (hajnali fél 3-kor feküdtem, majd Boró szórakoztatott kb. egy órát hajnali 5-ig, aztán 6 körül Kriszta jött át, mert pisilnie kellett, de ott is ragadt mellettem, mire elaludtam volna pedig István jött meg a bálból, ekkor Kriszta kelt és már nekem is MUSZÁJ volt felkelnem), különben még találnék jócskán muszájokat. Jaj, azért a sok muszáj közé belevegyült egy luxuscikk is, ami többynire a nők kiváltsága, és végülis ebben van választási lehetőségük: a naplóírás. Hogy írnak egy nap vagy sem, szerintem a muszájok függvénye.

Még annyit, hogy a fenti soroknak pillanatnyilag semmiféle szándékos célzatuk nincs: nem haragszom a férjemre, nem hánytorgatom a dolgokat, nem mártírkodni akartam, csupán elkpzeltem, mennyivel egyszerűbb lenne az életem, ha férfi lennék!

Ma...

... egy fokkal jobb volt minden, pedig fél 7-től már egyedül vagyok velük, közben tortával is foglalkozom, és a fektetésnél is magamra voltam utalva.

... délelőtt szinte végig csorgott az eső, mintha désából öntötték volna. Aztán lassan áltváltott havasesőre, majd féltenyérnyi kapcákban hullt a hó. Estére iszonyú hóvihar lett, most is havazik, bár gyengébben, mint nappal. Mindenesetre, újra tél van. A kedvem is jobb tőle, mert minden fehér, ha kinézek és nem piszkos.

... van Édesapámnak a születésnapja. 54 éves lett. Isten éltessen sokáig, Édesapám!

... 13-a van. És 13 évvel ezelőttől tart a kapcsolatom Istvánnal. Érdekes megismerkedésünk volt, még kalandosabb "összejövésünk" és későre házasodtunk össze. 5 és fél év után, szintén egy 13-ai napon. :)

Akkor nem sejtettem, hogy ma is együtt leszünk, hogy ma is nagyon fogjuk szeretni egymást, hogy eddigre két Tündérkét kapunk ajándékba. És még sok mindent nem sejtettem, de az életet nincs honnan előre tudni!

Elegem van!

Zúg a fejem, mint egy méhkas, fáj a torkom és még a levegőt is nehezen veszem. Ó, dehogyis vagyok beteg, semmi bajom, csupán van nekem egy ügyes kis családom, aki estére így kikészít.

Amióta hazahoztuk a lányokat az óvodából mást sem csináltak, mint nyafogtak, civakodtak, sírtak, ordítottak, én meg szidtam, simogattam, kiabáltam, dédelgettem, fenyegetőztem, puszilgattam hol egyiket, hol másikat. A játékaik nem jók, csak arravalók, hogy elővegyék és szétszórják. A mese nem jó, csak 10-15 percig. Mármint Borónak nem jó. Kriszta nézné, de Boró ordít, hogy mást kér. Anna és Peti anyu tolmácsolásában max. 10 percig érdekes, építőkockázásról hallani sem akarnak, babázásról még annyira se. Festeni, színezni, rajzolni, semmi kedvük. Evésnél: én nem kérek salátáááát!!! (lencsesaláta volt és nagyon finom volt), a másik ránéz és közli: kaka. Vacsoránál már csúszott a házi keksz, de a melléje adott tej nem a pocakban úszott, hanem a konyha úszott benne. A fürdőszoba meg pisiben fürdött: kicsi lánykám nem szólt, csak bement a fürdőbe, megállt a bili mellett és eresztette.

Kriszta állandóan kutyát, osroszlánt játszik, a földet nem is kell felmosnom, mert elvégzi ő: naphosszat mászkál. És ugyanezt teszi az oviban is, mert a nadrágja bizonyítja! Ha azt mondom, hogy álljon fel,a füle botját sem mozdítja. Ha megszidom, akkora krokodilkönnyeket ejt, hogy még én sajnálom őt.
Boróka pedig olyan hisztis, hogy eldobom az agyam. Mindenért csak nyafog, ha valami nem úgy van, ahogy ő szeretné, akkor nagy mérgesen ellenszegül: NEM - mondja és akár egy öszvér, meg nem mozdul. Vagy mérgében elhajítja ami a kezében van. Vagy a földhöz vágja saját magát. Vagy kiborítja a tányért, belecsap a tenyerével a fokhagymás szószba (mint tegnapelőtt), hogy moshatom a bútort,a földet és a ruháinkat. És, főleg az kerget az őrületbe, hogy ha komolyan elmondom neki, hogy nem szabad, illetve mit miért nem szabad: szemberöhög. Ha kiabálok: szemberöhög. Ha azt kérdezem, hogy csapjak-e a fenekére: igent int és szintén röhög.

És míg mindezek "szépen" zajlanak és telnek-múlnak valahogy az órák, egyik fáradtabb, zsémbesebb, akaratosabb lesz, mint a másik, István gyönyörűen ordíttatja hol a zenét, hol az orgonát, mert csak nagy hangerőnél lehet felfedezni-meghallani az árnyalatnyi különbségeket és a számokat tökéletesen kell kidolgozni. Mire lefektetjük őket, teljesen kiégek: kapar a torkom, fáj a fejem és kapkodom a levegőt. Jaj, mindennek tetejébe pedig ma istenesen bevertem a fejemet is a felső ágyba, úgy éreztem, mintha a koponyám szétmenne.

Nem tudom, mi volt ma velük, ennyire katasztrofális napjaink nem szoktak lenni. Mindenesetre, már most érzem, hogy jól jönne egy-két teljesen gyerekmentes nap, különben begolyózom. És mégis az utóbbi a valószínűbb, mert most nincs lehetőség kikapcsolódásra.

Farsang

Végre nyilatkoztak az óvónők: jövő csütörtökön lesz a farsangi "bál".
Tegnap, amikor érdeklődtem, még azt mondta az egyik, hogy hát, talán jövő péntekre ütemezik be és megtartják magukban, de mára - úgy látszik - döntés született. Biztos, csalódott arcom miatt döntöttek másképp! :D Amúgy meg nem, hanem az elmaradt karácsonyi ünnepséget is némiképp pótolni szeretnék a mostani összejövetellel. Egyelőre csak lélekben készülök rá, no meg fejben a jelmezötleteken, de nem élem túlságosan bele magam, nehogy valami miatt ne vehessünk részt. Pedig már nagyon várnám!
Azt is kitalálták az óvónők (pedig, amikor Ágnesnél olvastam hasonlókat tavaly-tavalyelőtt, azt hittem, nekem sosem lesz részem benne), hogy a szülők is beöltözhetnek. Persze, nem kötelező, éppen ezért kíváncsi is leszek, hány szülő fog beöltözni, de én nagyon jó ötletnek tartom és én számítok is beöltözni:P. A magam "jelmezéről" már van némi elképzelésem, még csak a kellékek beszerzése szükséges. Hogy Kriszta mi lesz, azt rábízom, Borónak viszont ki kell találnom valamit, mert szegénykémnek fogalma sincs, mi fán terem az ilyesmi!

Kép innen.

Újra ovi

Tegnaptól újra óvodások a csajok. Kriszta nagyon várta, már szombaton elkezdte kérdezgetni, hogy már hétfő van? Mikor lesz hétfő? És végül hétfőn még nem mentek. Szinte sírt.:) Tegnap már nem volt mit tenni, muszáj volt vinnem őket, pedig Borónak még mindig nedvesedett az orra töve, de igaz, hogy semmi más baja nincs, úgyhogy nem fog azzal megfertőzni senkit.
Boróka eleinte hallani sem akart az oviról, ő inkább: mama, tata menni (ezt mondogatta még itthon), de amint meglátta a szánkót (mert azzal vittem őket), már megjött a kedve. Átöltözés után pedig úgy rohant befele a csoportszobába, hogy utána kellett kiáltanom pusziért. :)
Alig hittem el: két hét kimaradás után úgy ment be, mintha azelőtt egy órával jöttünk volna el. És persze, örültem is ennek. Ma már volt egy kis nyafoghatnékja, de a színes lufikkal (szülinapja volt ma valakinek) hamar elterelte az óvónő a figyelmét.

Amit még muszáj megemlítenem az az, hogy elkészült az óvoda manzárdja, most már az új csoportszobában vannak a gyerekek. Igaz, hogy ismét ömlesztve, a legkisebbtől a legnagyobbig, de most már csak addig, amíg a két alsó szinten is befejezik a munkálatokat, utána majd különválnak a csoportok. Végre, megtörtént az, amit annyira és olyan régóta várunk: kibővítették az óvodát és 21. századi körülményeket biztosítottak. A munkálatok most is zajlanak, illetve egy következő lépésben egy újabb épületszárny is épül, lehetőleg még az idén.

Ő ki, ő ki, ő ki, ő ki, ő ki?

Egymilliószor elhangzik naponta ez a kérdés Boróka szájából, legyen szó akár a tejesasszonyról, akár egy mesefiguráról, akár egy pókról a falon. De a tányéron a zöldség vagy egy könyvben a lepke sem ússza meg az igazoltatást!:D Úgyhogy nálunk nem a miez?-időszak jött el, hanem az őki-időszak.
Ezzel párhozamosan csak mond és mond és mond és én sokszor elcsodálkozom, hogy jé, hát ezt is tudja? Vagy hogy "már" ezt is tudja? Holott nem kellene csodálkoznom, hiszen tudtam, biztos voltam benne, hogy többet tud, mint amennyit mi gondolunk róla, csak mivel nem tudta kifejezni magát szóban, hát nem mondta. No, most pótolja.
Ügyesen szerkeszti a mondatokat, továbbra is többnyire ragok nélkül, illetve sokszor nyakatekerten, de mondja őket rendületlenül. Sőt, azt mondhatom, hogy mesél is. Ha valaki érti a szavait, akkor megérti a "történetet" is.

Kiejtése sajátságos. Nem úgy mondja a szavakat, ahogy "logikusan" elképzelnénk, mint pl. kolbász - kobá (jó szót választottam, de éppen tegnap került szóba:D), hanem azt mondja rá: pokász. A káposzta is páko - felcseréli a szótagokat. A szóeleji s, sz, zs, f, hangokat nem tudja kiejteni, helyettük a h játszik: Hebi baba (Zsebi baba), hoga (foga), hépen (szépen), de pl. a róka is hoka vagy a labda habda. Amikor nem drrrrr-nek nevezi.:D Utánoz, bármit mondunk neki. Az este aranyos volt: mondtam nekik, gyertek, hamar öltözzünk át pizsamába, szerezzünk meglepetést Apunak, örüljön, hogy nem kell besegítenie. Boró elkészült és odament Istvánhoz: Apu, hepete vagy hepetö, valami ilyesmit mondott. Persze, hogy István nem értette, csak nézett, hogy mit akar!:)
Alakulgat az énképe. Még sokszor mondja valamire, hogy Bojokáé (újabban: Bijkáé), de már az sem ritka, ha azt mondja: enyém. Vagy ha ő szeretne valamit csinálni, legtöbbször az én, én, én kiáltással jelzi.
Ha szeretne valamit, általában szépen kéri. Az este már félálomban mondta: An(u)ka, hépen dí! Vagyis kérek szépen vizet. :) Azért Krisztától leginkább parancsolóan "kér": idead, idead. :D
És aztán nagyon jól ismeri, tudja és használja a "nem"-et. Kerül is sarokba miatta! Amikor eldobja az almacsutkát és határozottan kijelenti: NEM!, azaz nem viszi a kukába. Vagy meglöki, megüti Krisztát és NEM kér bocsánatot. Vagy NEM akar enni. (Mondjuk, ezért nem megy sarokba.)

Folytathatnám még, de illusztrálásképpen, hogy hol tart 2 éves-1 hónaposan, ez is elég. Jól esik majd visszaolvasgatni nemcsak 10 év múlva hanem 1-2 múlva is, amikor már elfelejtjük, hogy milyenek voltak a kezdetek: :)

Ma is itthon vannak. Krisztát már vittem volna oviba, de István nagyon korán elment, nem volt szívünk 6-kor ébreszteni őt (is), és ebbe a reggeli hidegbe nem szívesen vinném őket ki, hogy gyalog menjünk el. De holnap már nem lesz pardon, muszáj lesz vinnem, mert fél 10-re fogorvoshoz kell mennem. Hátha, Apu kisegít mégis, meg kell beszélnem vele.

Elmélyült alkotás:

Az elmúlt hét

Kicsit hosszúra sikeredett a szünet az utolsó bejegyzésem óta. Nem gondoltam, hogy így lesz. Vázlatos leszek most is, mert kicsit "korán" fekszem...

1. Megműtötték Édesapámat. Kedden volt a műtét és hál'istennek, úgy néz ki, sikerült. Kb. 25-30 centis vágása van a bal lágyéknál, ahová műeret "építettek" be az eldugult igazi eret kisegítendő. Tegnap már felkelt, ma már rendesen járkált is, úgyhogy hétvégén már htha hazaengedik!:) A jobb lábán kb. 1 hónap múlva végzik a műtétet.

2. Hivatalosan is munkanélküli vagyok, január 7-ei kezdettel. Volt némi járnivalóm, de azért gördülékenyen, akadálymentesen ment minden. Csak a finánc (azt hiszem az Apeh megfelelője) járatott üresben egyik nap, amikor ki kellett vennem tőlük egy papírt és még nem volt készen. Végülis jogosan, mert igaza volt az úrnak, aki felvilágosított: este fél hétig tart a nap, addig valamikor készen lesz. Köszönöm. Másnap reggel nyitáskor már ottvoltam és tényleg, a papír már készen volt. Ezután már egy órán belül kezemben volt a végzés. 6 hónapot kaptam és 460 lejt havonta. Ezenkívül beiratkozhatok (tulajdonképpen szinte köteles vagyok beiratkozni)ingyenes tanfolyamokra, amiket akkor is befejezhetek, ha közben találok munkát. Úgy néz ki, hogy a régóta óhajtott szakácskurzust mégiscsak megcsinálom!:)

3. Kicsi drágáim ezen a héten is itthon voltak. Iskolákban-óvodákban amúgyis vakáció volt, de Borónak még mindig folyik az orra. Egyszerűen, fogalmam sincs, mi lehet. Orvoshoz, igaz, nem vittem, de konzultáltam vele. Különben semmi baja, csak éppen folyik az orra. Hol jobban, hol kevésbé, vannak napok, hogy kell szívni, máskor meg nem, szóval, nem vagyok elég okos. Mára az én torkom, sőt, inkább a gégém kezdett vacakolni, minden nyelésnél egy jókora gombócot kellett legyűrnöm. Egyelőre én is a klasszikus, természetes módszereknél tartok, bár néha bekapok egy-egy Paracetamolt, Algocalmint.