2013. szeptember 27., péntek

Bezzeg...

Termékeny időszakomat élem, legalábbis ami az írást illeti. Számtalan gondolat kavarog bennem, egyrészt "muszájból", mert adott a téma, és meg kell írni, másrészt minden apró töredék gondolatmenetté fejlődik bennem vagy azért, mert amúgyis foglalkoztat a téma, vagy azért mert valamilyen módon éppen aktuális.

Az utóbbi időben valahogy többször botlottam bele az emberek közötti viszonyok kuszaságába. Meg abba, hogy az emberi butaság, no meg az ebből adódó rosszindulat, rosszakarat és irigység mennyire határtalan tud lenni. Személyesen éltem meg egy ilyent úgy két héttel ezelőtt, s bár a dolog nem izgatott fel annyira, hogy ne tudjak továbblépni, sőt, azért értetlenül állok a jelenség előtt, amikor idegen emberek, anélkül, hogy bármit is tudnának egymásról, teljes erejükkel megtámadnak valakit, sértegetik, és olyasmit vágnak a fejéhez, amihez semmi köze. No, de minden ilyen eset tanulságos. Legalábbis számomra. A bejegyzésem címe azonban nem erre utal, bár ugyanúgy kapcsolódik a rosszindulat-rosszakarat-irigység triójához.

Szintén az utóbbi időben volt néhány beszélgetésem jó barátokkal, kedves ismerősökkel, és közösen rávilágítottunk arra, hogy a "mai világban" a boldogtalanság legfőbb oka az elégedetlenség. Meg az, hogy mindig azt hisszük, másnak jobb, mint nekünk. Természetesen, itt egy amolyan ördögi kör is közrejátszik, amibe ha valaki belecsöppent, nem, vagy csak hatalmas erőfeszítések árán tud kiszabadulni. Sok munka -kevés fizetés - anyagi nehézségek - viták, kommunikációhiány a házastárssal - megromlott testi és lelki kontaktus - fizikai és lelki fáradtság - kedvetlenség, örömhiány, és ismét ott vagyunk, hogy a munkánkat nem végezzük örömmel, jókedvvel, "nincs benne köszönet", ahogy mondják, és kezdődik minden elölről. És aki ebbe a csapdába beleesik, már nem sok örömet talál az életben, azt hiszi, hogy "joggal" irigykedhet másokra, akiknek látszólag minden jobban megy, jobban sikerül. Pedig lehet, hogy mások éppen ugyanazt gondolják a saját életükről, hogy nem sokat ér, és szebbnek látják a másét. Vagy esetleg tényleg jobb az életük, de akkor biztos, hogy keményen meg is dolgoznak azért, mert csak úgy, magától semmi sem pottyan az ember ölébe. Még a boldogság sem...

Nemegyszer hallani, bezzeg ... jó neki, mert...; könnyű neki, mert...; ha annyi pénzem/akkora házam/ olyan autóm/stb. lenne, mint neki..., ha ott dolgozhatnék, ahol ő..., ha otthon ülhetnék a gyerekekkel, mint ő..., ha olyan szüleim lennének, mint neki..., ha olyan iskolát végezhettem volna, mint ő..., és a sort szinte a végtelenségig lehetne folytatni... Szóval, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy másnak minden jobban megy, mint nekünk, és különféle kritériumokhoz, feltételekhez kötjük őket. Pl. az egyik "klasszikus" dolog, amiért minket sokan irigyelnek az az, hogy István zenélni jár, és az irigyek szavaival élve "bezzeg, más szinte egy hónapig gürcöl azért az összegért, amit ők egy éjszaka/nap alatt megkapnak". És igen, ez így igaz, sőt, még én is haragudhatnék emiatt, mert az én fizetésem sem sokkal nagyobb annál. De akik ezt mondják, egyszerűen nicnsenek tudatában annak, amit beszélnek. Mert fogalmuk sincs arról, hogy mielőtt a zenélés a konyhára is kezdett volna egy kicsi pénzt hozni, mekkora befektetések előzték meg, mennyit gürcöltünk (és nemcsak mi, hanem a többiek és családjaik, akik benne vannak), hogy meglegyen a profi felszerelés, ami bizony hatalmas összegekbe került. Évekig csak a befektetett összeg térült meg... Vagy menjünk még tovább. Az éveken át tartó zenetanulás, gyakorlás, amit (amúgy mindketten) más helységben végeztünk, mekkora anyagi befektetést jelentett a szüleinknek, hiszen nemcsak a tanárt kellett fizetni, hanem az ingázás költségeit is állni kellett, illetve a hangszereket is meg kellett venni. És nem utolsó sorban, azalatt, amíg mások mondjuk kinn fociztak vagy tekeregtek, addig István benn görnyedt a zongora fölött, és édesanyja szigorú felügyelete alatt gyakorolt. Szóval, most lehet irigykedni, de akkoriban, bezzeg, senki sem irigykedett rá, csak most, amikor a mindennemű befektetésnek van gyümölcse is... Nos, ez is csak egy kissé hosszúra sikeredett zárójel volt, pedig eredetileg nem is volt tervben, hogy írjak róla, de most csak úgy jött...

A fentebb említett egyik beszélgetés alkalmával, csak úgy, mindenféle panasz-vonzat nélkül elmondtunk egymásnak az illetővel olyan dolgokat is, amikről  az emberek általában hallgatnak, és akkor döbbentem rá arra, amit tulajdonképpen eddig is tudtam, de ennyire tudatosan még sosem gondoltam végig, hogy mindenkinek megvan a maga keresztje, amit magával cipel Az úton. Megvan a maga félni, aggódni, idegeskedni, gyógyítani valója, a maga takargatni, elhallgatni és szégyellni valója, a maga boldogsága vagy boldogtalansága, és mindaddig, amíg nem járunk az ő cipőjében, ne ítéljünk, ne ítélkezzünk. És ne irigykedjünk, mert ha alaposabban megvizsgáljuk az életét, biztos arra a következtetésre jutunk, hogy milyen jó nekünk, nem cserélnénk senkivel az égvilágon. Persze, terveink, céljaink, álmaink kell, hogy legyenek, hiszen azok visznek előre, de a sajátjaink legyenek... És természetesen, néha a telítődég, a kifulladás, a megelégelés, a zsörtölődés vagy a veszekedés is belefér, de az is "a miénk legyen", ne a másé...

Nekem mindenesetre így jó az életem, ahogy van. Igaz, megdolgozom érte. És nem egyedül.

2013. szeptember 22., vasárnap

Esti gondolatok

Meglepetések néha onnan érnek, ahonnan a legkevésbé számítunk rá. Nem rossz vagy jó kategóriáról van szó, inkább a csodálkozós, elképedős fajtáról.

Néha a legegyszerűbbnek kinéző dolgok lesznek a legbonyolultabbak, vagy éppen fordítva, amit nehéznek gondolunk, bizonyul végül egyszerűnek.

Van úgy is, hogy amihez eleinte nincs kedvünk, végül a legjobb választásnak bizonyul, esetleg remekül szórakozunk közben.

Néha éppen le kell küzdenünk félelmeinket, gátlásainkat, és bíznunk kell abban, hogy meg tudjuk tenni, és úgy van jól, ahogy csináljuk, mégha  arról is van szó, hogy  sok ember előtt kell mikrofonba beszélni.

Annak is eljön az ideje, amikor hosszabb távot tesz meg az ember egyedül az autóval. Csak egyszer kell átesni rajta, utána megy magától, mint a karikacsapás. Olyankor meg az a jó, hogy ha azt akarod, egyedül maradhatsz a gondolataiddal, vagy éppen társaloghatsz - akár hangosan is - magaddal.

Néha rájövünk, mennyire relatív az idő: egy kellemes nap elröpül, mintha nem is lett volna, az a néhány másodperc pedig, amíg becsörög a telefon, és a hívott fél felveszi, hogy megnyugtasson, minden a legnagyobb rendben - egy örökkévalóságnak tűnhet.

Az pedig , hogy ember tervez, Isten végez, annyira nyilvánvaló, hogy nem igényel semmiféle plusz kommentárt.




2013. szeptember 19., csütörtök

Már megint ...

Átcsapnak a hullámok a fejem fölött, kezdek elvesztődni... Túl sok munka, túl sok megfelelés, túl sok vállalás, túl sok minden, túl kevés óra, túl kevés kéz, szem, fej, túl kevés én. Túl sok mosni és hajtogatni való, túl kevés főzés, túl sok kávé, túl kevés alvás... Valamiről le kellene mondani, de sajnos nem vagyok abban a helyzetben, hogy választhatnék. Csak így együtt "van rendben" számomra minden. Pedig előbb-utóbb kénytelen leszek választani.

2013. szeptember 18., szerda

Jól megaszonta!

Boróka István mellé feküdt, megegyeztek, hogy ott alszik el, én majd átviszem az ágyába. Az imént bemegyek, és így találtam őket:



A fotózás hangjára azonban Boró felkapta a fejét, és vigyorogva mondta, még nem alszik, de a saját ágyába szeretne menni. Útközben viszont hozzátette:
 - Jaj, de jólesett ez az apukálás! :)

2013. szeptember 15., vasárnap

Gasztrobloggergyerek a 21. században

Kicsi (!!!) 5 és fél évesem elhatározta, hogy gyümölcssalátát készít. Élete első önnállóan elkészített "fogása". Ez lett belőle.


Segítségem benne annyi, hogy bevagdostam a narancs héját, hogy könnyebben hámozhassa, illetve levágtam a sárgadinnye héját. Ő darabolt, ő facsart rá citromlevet. Majd hozta:
- Anyu, kérlek fényképezd le, majd tedd fel az internetre, és írd oda, hogy a kislányom készítette. :)


2013. szeptember 3., kedd

Telefon

Az utóbbi időben megtapasztaltam (azaz nemcsak most, inkább most tudatosult igazából a dolog), mekkora hatással van az életünkre, és milyen fontos helyet foglal el benne napjainkban a telefon.

Valamikor hatalmas dolognak számított, és nem volt akárkinek. Persze, városon inkább volt nálunk is, de falun eleinte csupán 1-2 készülék volt a fontosabb helyeken, majd szép lassan terjedt, nőtt a készülékek száma, de inkább az ún. nagygazdák élvezhették csak. Nekünk, azaz mamáéknak (mert akkor még együtt laktunk velük), korán lett telefonunk, alig néhány éves voltam. Emlékszem, egyszer, vagy 5-6 évesen, amikor mindenki a kertben volt, én felhívtam Édesanyámat a kórházban, pedig akkor nem tárcsázós telefonok voltak, hanem a központban vették fel, bemondtad, milyen településen melyik számmal szeretnél beszélni, majd 10-30 perc után ők felhívtak, mire meglett a kapcsolat. És beszéltél. Ha akarták, kihallgatták. Ha akarták, egy idő után egyszerűen kikapcsolták.

Akkoriban még kétjegyű számok voltak, meg A-val ellátott párjaik, azaz minden sima számnak volt egy A-s párja. A mamáéké 77 volt, most is emlékszem, s miután mi elköltöztünk, illetve a szomszédban lemondták az előfizetést, a miénk lett a 77-A. Amikor Istvánt megismertem, még így kommunikáltunk egymással. Nem is olyan rövid ideig. Aztán elkezdődött a modernizáció, először háromszámjegyes félautomata módon, azaz ha a faluban akartunk beszélni valakivel, azt direktben tárcsázhattuk, ha viszont "kifelé" telefonáltunk, tárcsáztuk a központot, és ugyanúgy, mint addig, ők kapcsolták a számot. A másik mamámékkal nem tudtunk beszélni telefonon, ilyen szempontból ők teljesen el voltak zárva a külvilágtól. De végül, az utóbbi tíz évben aztán nagyon felcgyorsultak az események, és a legeldugottabb falucska hegytetején is van már vezetékes telefon.

A mobiltelefonok nálunk abban az időben kezdtek megjelenni, úgy '97-'98-ban, de még istentelen luxusnak számított, és ugyanúgy, mint anno a vezetékes telefonokkal, akkoriban még csak cégvezetők, magyarán pénzes emberek engedhették meg maguknak. Istvánom '99-ben vette meg az első "tégláját", azaz az 5110-es Nokiát. Persze, csak kártyával, nem bérlettel, és mindig nagyon beosztotta az összeget, ami rajta volt (akkoriban, ugyebár nem voltak még a mostani promóciók, nem voltak "ingyen" percek, sms-ek). Nem is emlékszem, mikor váltott végül bérletre, de mindenképpen csak azután, hogy munkahelye, azaz állandó jövedelme lett. Az első mobilomat 2000 karácsonyakor kaptam tőle, és szinte hihetetlen volt számomra. Én is vigyáztam rá, mint a szemem világára, a szüleim pedig szinte már-már féltek tőle. Aztán a következő évben, amikor Svájcba mentem 4 hónapra, megbarátkoztak vele, mert itthon hagytam, hogy hívhassam őket.

Akkor simán nem használtam 4 hónapig, annyira nem volt hozzám nőve, hogy ne tudjam nélkülözni. Azóta viszont nagyot változott minden: azóta minden családban van legalább egy mobiltelefon, bár ez talán ritka, mint a fehér holló, mert most inkább minden családtagnak van telefonja. Persze, pénzbe kerül, de a telefonszolgáltatók is egymást licitálják túl az ajánlatokkal, tehát most elég kis összegért lehet "jót" beszélni. Öregek, fiatalok, mindenki használja. Ma már szinte elképzelhetetlen az élet nélküle. Hozzánk van nőve, és igazából szükségünk is van rá. Vagy legalábbis azt hisszük. ... Mert pillanatok alatt el tudunk intézni dolgokat általa, megspórolunk egy csomó időt, pénzt és energiát, ha előzőleg felhívunk valakit, mintsem vaktában elinduljunk hozzá, és ne legyen otthon, illetve a távol lévő szeretteinket is bármikor elérhetjük, hallhatjuk a hangjukat.  De néha nagyon jó, ha nincs telefonunk. Előfordul, hogy itthon felejtem a készüléket, és bár eleinte ideges vagyok miatta, végül teljes nyugalommá változik ez, hiszen nincs, aki stresszeljen.

Illyében pl. nincs térerő, hiába is visszük, nem vagyunk elérhetőek. Múltkor, este 10 felé hívtam Édesanyámat, mert azelőtt indultunk haza. Kétségbe volt esve, hogy egész nap hívogatott, és egyikünk sem (Ani is velünk volt) jelentkezett. És hiába érveltem azzal, hogy de könyörgöm, 10 évvel ezelőtt lehet hetekig nem beszéltek egymással a családtagok, csak ha találkoztak. És megvoltak, nem feltételeztek egymásról semmiféle históriákat, hogy vajon, mi történhetett velük. Most azonban hívogatják az emberek egymást, ha kell, ha nem. Volt, hogy délután, hullafáradtan azt mondtam, pihenek egy félórácskát. És legalább ketten hívtak azalatt... Volt, hogy dugába dőltek a betervezett munkáim, mert helyette telefonálgatnom kellett ezerfelé. ...

Szóval, a telefon szintén egy olyan dolog, ami luxuscikkből tömegeszközzé vált, és az eredeti hasznosságát - amit azonban mégis megtartott, kissé felülírta a megszokás is. Meg tudunk lenni nélküle időszakosan, de szükség is van rá. És itt most csak és kizárólag a kommunikációs funkciójára gondolok, az "okosságokkal", amiket az utóbbi években aggattak rá a telefonokra nem igazán tudok mit kezdeni. Még szokom az ilyesmit, még fel kell nőnöm a dologhoz. :)



2013. szeptember 2., hétfő

Összegzés - egy kirándulás képekben

Amikor pénteken "összetereltük" a lányokat, hogy indulhassunk, Kriszta bosszúsan mondta: - Már megint kirándulás. Én már unom ezt a sok kirándulást!!!
Ma, amikor indultunk hazafelé, így nyilatkozott: - Hát, ez a kirándulás éppen most, nagyon jólesett! :)

Megsúgom - nekünk is.:) Most már kezdődhetnek a dolgos hétköznapk, bánja a mókus! Kiéltük magunkat... :)

Jó emberekkel, jókor, jó és szép helyen. :) Hegyek, fenyők, kék ég, hűvös reggelek, forró nappalok, jó levegő, séta, gomba, függőágy, finom ételek, römi, játék stb. Kell-e ennél több?

Maroshévíz (Mogyorós), 2013. aug. 30 - szept.1. - időrendi sorrendben... :

Puliszkafőzés - hárman kavartuk...

Bócuj, csamó, avagy juhtúróval töltött puliszkagombóc

Ébredés

Reggeli

Szieszta



Mókuslesen

Szieszta 2.

Látkép

Séta




Vízkészlet feltöltése a csorgónál

Lovacskázás

Gyí, te!!!! 

Vacsora

Römizés