Tatám 4 osztályt végzett, egyszerű falusi ember volt. Gyerekkoromban, igaz, valami apró vezető funkciót töltött be a kollektívben, brigádos volt (brigádér, ahogy akkoriban mondták eltorzítva, kissé magyarosan ejtve a román szót), de nekem mai napig fogalmam sincs, hogy az mit jelentett, és milyen munkát feltételezett. Tudom, hogy felnéztek rá a falubeliek, járt ki földeket mérni, közgyűlésekre járt, sőt, egy alkalommal, amikor az év végi bilánc nevezetű "találkozójuk" volt, jócskán be is csiccsentett, és mamával kuncogva figyeltük, ahogy eltévesztette a kaput, és az adventista szomszédokhoz tért be véletlenül. Csak akkor kapott észbe, amikor észrevette a kacskaringós járdát - náluk egyenesen ment a járda a ház mellett. Akkor azt mondtuk mamával, továbbra is nevetve, hogy Viktória néninek ment éjjelizenét adni.... :D
Nos, ez a 4 osztályt végzett tatám, akinek nem volt lehetősége a továbbtanulásra, és világéletében falusi - földműves és állattartó - munkát végzett, annyit olvasott, hogy így, 23 évvel a halála után is az az érzésem, hogy több könyvet kiolvasott, mint én. Pedig jómagam is faltam a könyveket, mégis úgy érzem, hogy nem értem még a nyomába.
Hajnalban kelt, télen-nyáron. Télen legelőször tüzet gyújtott a kályhába (sparhelt fajtájúba), csak utána ment ki az istállóba ellátni az állatokat. Az állatoknak kétszer adtunk enni kb. 1-1,5 óra különbséggel a két etetés között, majd újabb órára-másfél órára rá jött az itatás. A közbeeső időben pedig tata olvasott. Mire végzett az első etetéssel, és visszament a házba, már jó meleg volt, és hogy ne zavarja mamát a villanyfény, kinyitotta a kályha ajtaját, és annak elég gyér fényénél olvasta könyveit. Érdekesen olvasott; sokszor utánoztam őt, majmolva, grimaszolva, amit - a vége felé, amikor már nem hallott a legjobban - nem vett észre azonnal, de sosem vette rossz néven, mindig humorosan fogta fel. :) Félhangosan olvasott, de úgy, hogy végülis nem lehetett érteni, mit mond, csak az s-eket meg az sz-eket lehetett kihallani, és mivel ő már nem hallott jól, sokszor észre sem vette, hogy mi is halljuk, ahogy olvas. Az utolsó könyvek egyike, amit kiolvasott, A funtineli boszorkány volt, amit nekem is ajánlott, és még akkor, 17 éves fejjel elolvastam. Arra már nem emlékszem, hogy sikerült-e megdumálni vele a könyvet vagy sem, igazából csak az maradt meg nagyon élesen bennem, hogy szülőfalum is benne van a könyvben, mégha oly morbid is az esemény, ami által említették: ott halt meg, ott esett ki a vonatból a "boszorkány" fia.
Belépője volt a könyvtárba - akkoriban még szülőfalumnak is volt egy nagyon szép könyvtára, amelyben jó számmal voltak magyar nyelvű könyvek is. Mamám legkisebb húga, a sógornője pedig szintén sokat olvasó nő volt, ő is gyakran segített tatámnak a könyvek beszerzésében (tinikoromban épp ez a nagynénim, aki nekem keresztanyám is, lett a könyvtáros). Sok olyan könyvhöz is hozzájutott, amit csak titokban volt szabad akkoriban olvasni, illetve örököltem tőle egy nagyon régi történelemkönyvet is... A falu vegyesboltjában pedig könyves részleg is működött, néhány lejért, aprópénzekért jó kis köteteket, regényeket lehetett venni akkoriban. Meg egyszer, emlékszem, a földrajzi atlaszt is kikunyeráltam édesanyámtól, amit aztán éveken át rongyosra tanulmányoztam...
És valahogy belém is beivódott az olvasás szeretete. Volt alkalom, amikor mindketten ültünk a konyhában a kisszéken, és olvastunk. És én milyen büszke voltam, hogy már tudok én is olvasni! Megvoltak a magam könyvei is, hiszen néha vettünk egyet-egyet, és évzárókkor mindig legalább 3 jutalomkönyvet kaptam. És emlékszem, egyszer a szomszédasszonnyal Régenben bementünk a nagy könyvesboltba, és a nálam lévő pénzen vettem magamnak egy meséskönyvet, a Zöldike királyfit.
Aztán rengeteget olvastam. Mindenevő voltam: a kis verses könyvektől kezdve a Szilviákon-Romanákon át a Kőszívű ember fiai-ig és Rebreanu Ion-jáig meg Akasztottak erdejéig mindent elolvastam. A romantikus ponyvák miatt nagyon sok dorgálást kaptam az említett keresztanyámtól, Jolántól, de alkut kötöttünk: minden ponyváért "cserébe" elolvastam egy igazi művet is. :) Mindenki jól járt. :) Akkoriban kezdtem megismerkedni a krimikkel is, és azokat is nagyon szerettem. Egyedül a sci-fi volt az, ami akkor sem vonzott, és most sem. Ámbár most már beadtam a derekamat, és már olvastam bizonyos fantasy-szerű regényeket a lányom javaslatára. És nem bántam meg.
Mindenesetre, tinikorom meghatározó olvasmánya Radu Tudoran Dagadó vitorlákkal című regénye volt. Kalandregény a javából vitorlással, bennszülöttekkel, csomó olyan érdekes hellyel, ami akkoriban még olyan távolinak és elérhetetlennek tűnt számomra, és amit elhatároztam, hogy mindenáron fel fogok fedezni magamnak. Persze, akkoriban még arról ábrándoztam, hogy vitorlással fogom körbejárni a világot.... :) A lényeg, hogy a több, mint 800 oldalas könyvet, ami akkoriban rengetegnek számított, kétszer is kiolvastam, egyszer magyarul, majd utána kiolvastam eredeti nyelven, románul is, és mindkétszer óriási, leírhatatlan élmény volt. Sőt, a filmet is láttam - nem is egyszer - amit készítettek belőle...
Volt egy érdekes sztori, ami még szintén tinikoromban történt. Én nagyon sokszor mamáéknál aludtam, nagyon szerettem náluk lenni, szerettem őket, és szerettem a házukat is, hiszen az első éveimet ott töltöttem, az volt nekem sokáig az "otthon", és ezt miután elköltöztünk sem tudtam levetkőzni. Nagyszüleim még úgy voltak viszont a dolgokkal, úgy szokták meg a régi rezsimben, hogy spórolni kell, és a villanyhasználat is ebbe a kategóriába esett. Így aztán, ahogy eljött a fél 11-11 óra (nyárról beszélek), tata már jött és szólt, hogy na, ennyi elég volt mára, ideje lekapcsolni a villanyt, holnap is lehet még olvasni. Én pedig jó kislány módjára azonnal le is kapcsoltam a villanyt, de amit tata kiment, a sötétben átmentem az ún. "elsőszobába", az ajtóra terítettem egy vastag pokrócot, és csak miután ezzel a művelettel végeztem, azután kapcsoltam villanyt. A kicsi házból, ahol tatáék aludtak, nem lehetett látni semmiképpen, hogy ott ég a villany, s így aztán sokszor hajnali 2-3-ig olvastam még ... :D
A hagyomány pedig tovább él a családban. Nagy lányom, Kriszta, ő a következő generáció olvasóbolondja. Tavaly június 13-án, amikor véget ért a tanév, elkezdte számolni/lejegyezni a könyveket, amiket kiolvas, és idén június 13-áig 104 gyűlt össze. S bár én ilyen statisztikát sosem csináltam, de bármennyire is faltam én akkoriban a könyveket, erre a szintre sosem jutottam még. Igaz, akkoriban a lehetőségek is mások voltak; most az e-könyvek világában könnyűszerrel hozzá lehet jutni sok könyvhöz. De az a legjobb, hogy lánykám mindamellett, hogy modern csajszi (épp nemrég kapta meg első Kindle-jét - és én is ;) ), és nagyon sok e-könyvet olvas, saját bevallása szerint is, képtelen lenne valaha is lemondani a papír alapú könyvekről, hiszen az teljesen más, annak más az illata, a hangulata, és szinte remeg, amikor egy jó könyvet magához tud szorítani. :) Így aztán neki nincs szülinap vagy ünnepi alkalom könyv nélkül.... Amiért az én szívem borzasztóan örül és hálás. :)
