2013. július 26., péntek

"Finom a citromos, még jobb a kókuszos...."

Már messziről halljuk, ha közeleg. Tavaly még a címben említett dalocska refrénjét "sugározta" egész nyáron, magyarul, szöveggel, idénre viszont áttért csupán "insztrumentális" dallamra, gondolom, azért, hogy nehogy elriasszon potenciális másajkú vásárlókat. Nyár elején még nem tudtuk, honnan jön a fülbemászó dallam, aztán rájöttünk: az fagylaltos rója köreit kis háromkerekű fagyiskocsiján. Mindez szuper lenne, hiszen házhoz jön a tikkasztó melegben a hűsítő finomság, és ugye, nyáron a fagylaltnál ideálisabb nyalánkságot el sem lehet képzelni, de van egy-két "kis" bibi is a dologban.

Kezdődik azzal, hogy egy gombóc ára 2 lej. Lehet ennél drágábbat is kapni benn, a városban, de van ennél olcsóbb is, itt helyben, nem messze tőlünk. No de, ha a négytagú család minden tagja szeretne fagyizni, és csak egy-egy gombócot is veszünk, az már, ugye, 8 lej, ennek az árával pedig a K......-ban 1 egész dobozzal veszek, és abban nem 4 gombócnyi van...

No, de persze, néha az a jó, ha ott hever valami a lábad előtt, mégha többet is fizetsz érte... És akkor jön a második "kis" bibi. Az íze. Nem tisztem azt firtatni, hogy hogyan és miből készül az a fagylalt, és semmiképpen sem kívánom az üzletét rombolni, mert úgyis sokan megveszik a terméket, de meg vagyok győződve róla, hogy az áfonyás fagylalt, amit én kóstoltam, sosem látott igazi áfonyát, de még a keserű csokis sem csokoládét, csak jó sok kakaót. Persze, tudom én, mi a dürgés, ez zajlik manapság mindenhol az élelmiszeriparban, minél olcsóbban előállítani mindent, függetlenül attól, hogy miből van, és mi a későbbi ára. Azaz a nem pénzben mért ára.

Említettem a helyben lévő olcsóbb fagyit. No, az iránt is vegyes érzelmekkel vagyok, mert ott nem tudom eldönteni, hogy mennyire természetesek vagy mennyire műek az aromák. Illetve nem jól mondom: ott vannak fagyik, amik szemmel láthatóan természetes ízesítőkkel készülnek, mint az erdei gyümölcsös vagy az Eszterházy, a diós, ami az én kedvencem, de pl. a citromosról, vagy a sárgadinnyésről, amelyek egyaránt nagy kedvencek, erről nem vagyok meggyőződve. Hátha mégis. Bízom benne. Vigasztal legalább az, hogy csak 1 lej 50 bani gombóca. De azért bizton állítom, hogy olyan diós fagyit, mint itt, a T...o-nál, még Olaszországban sem ettem...

Mint írtam, dobozosat is szoktam venni, mert jó, ha van itthon tartalékban, bármilyen eshetőségre. 2 üzletláncban is fedeztem fel finom sajátmárkás fagylaltokat egészen megfizethető áron. Hogy miből készültek, mi az alapjuk, megint kérdéseket vet fel, de a karamellizált diódarabokat, amiből minden kanálkába jut 2-3,  vagy a sok mazsolát gondolom, mégsem tudják hamisítani!

És a fentiek mellett még van egy nagyon jó fagylaltforrásom, ami igazán megbízható alapanyagokkal dolgozik, csakis természetes hozzávalókat használ, sőt, teljesen házi körülmények között készíti a jeges finomságot: jómagam konyhája és én. Ebben bízhatok, bár még ezesetben is ott lapulhat a kisördög: mivel vegyszerezték a gyümölcsöt (ha éppen nem otthoni, kerti), mit tartalmaz a tejszín, mivel etették a tyúkokat, amik a tojásokat tojták stb... Persze, most már legyünk reálisak, a mai világban az ilyesmi egyszerűen elkerülhetetlen...
Sokféle fagyit készíettem már. Nem mondom, hoyg mindig van itthon házi fagylalt, hiszen írtam is, hogy tartok boltit minden eshetőségre, de nyáron gyakran készül házi is. A másik blogon megtalálható minden eddigi fagylalt- vagy szorbet-receptem, és van közöttük olyan is, amit bárki, 5 perc alatt el tud készíteni mindenféle konyhai tapasztalat, tudomány híján is.

Ami a fenti sorok megírására késztetett az éppen az volt, hogy az imént elhaladt ablakunk alatt az említett fagylaltos. A lányok lenn játszanak a kertben, egy pokrócon. Hallják, amikor jön, esetleg meg is jegyzik, vagy énekelni kezdik az eperfagyi, eperfagyi hű, de finom-ot, sőt, az is megtörténhet, hogy - mint Pavlov kutyáinak megindult a nyálelválasztásuk - rögtön fagyizhatnékuk támad nekik is, de érdekes módon egész nyáron nem kérték, hogy ettől a fagyistól vásároljak nekik. Kérik, hogy tegyek a fagyasztóból, vagy nyafogósabb pillanataikban éppen pálcikásra fáj a foguk, de gombócosat csak a T...o-ból kérnek.

Szóval - és nem szeretném, hogy nagyképűnek tűnjön, de - példamutatással, következetességgel rá lehet szoktatni a gyerekeket a jóra, a minőségire, az igényességre. És ez nem jelenti azt, hogy néha nem szabad kirúgni a hámból ....

Családi fagyizás Bulgáriában:




2013. július 25., csütörtök

Breaking News - Mai képriport

Múlt héten tudtuk meg. Már két hónapla titkolják. Még kezdetleges ott minden, még - ahoyg mondanánk - "nincsenek körülmények"; még a földön eszünk, bár asztallapon, csak a lábakat nem szereltük fel rá, mert hozzáértőbb kezekre bízzuk :); és még kóceráj a diófa alatti tákolmány. De ... csend van, amit csak óránként szakít meg egy-egy autó elvonulása, de annál gyakrabban a szomszéd szamarának a bőgése; harsány a zöld  és tiszta a kék  - mindenféle árnyalatában; jónak ígérkezik a termés, rengeteg az ezerféle gyümölcs - van ami már elérett, és van, ami már érik; és harapni lehet a levegőt, olyan friss, dús, főleg a diófa alatt, ahol bárhogy is álljon a nap, mindig árnyék van. Még rengeteg munka kell ide, nagyon sok a tenni- és szépíteni való, de ahogy őket ismerem - és ha az Isten erőt, egészséget ad nekik - egy-két éven belül igazi paradicsommá változtatják. Nagyon jól érzik magukat itt, úgy érzik, hazajöttek. Mi is. :)

Fotózgatva erről-arról:

A pokrócon: játék, meseolvasás, gyümölcsevés

Ama bizonyos diófa alja, ama bizonyos tákolmánnyal

A bejárat és az utca felől

A kert végéből
Roskadoznak a fák a termés alatt:

Pónyik alma

Más alma (még nem tudjuk, milyen)

 És ismét más alma (még nem tudjuk, milyen) 

Őszi/téli körte
 A fák és a befektetett munka gyümölcse:

Ezek már érnek

Mama kínálgat, tata kóstolgat

Egyéb termés is jócskán van:

Boró és a krumpliszedés 1.

 Boró és a krumpliszedés 2.  

Jövőbeni tervek:

Kriszta azt magyarázza mamának, jövőre mit hogyan kellene csinálni, mit hova kellene vetni, ültetni. :) 

Itt már valami másról folyik a szó...

... köze van, azt hiszem, a karalábéhoz...

Aha, ez lett a vége, és jóízűen elfogyasztottuk. :)
 Egy kis mókára mindig kerül idő és körülmény:

Bújj, bújj, zöld ág... karalábésan 1. 

 Bújj, bújj, zöld ág... karalábésan 2.  
 A "földön" ettünk:
Munka után édes a pihenés, és jólesnek a finom falatok

Zsíros kenyér paprikával

Zsíros kenyér paradicsommal

2013. július 24., szerda

Bulgária 2013 (2) - Az út

Többféle útvonalat választhattunk volna az oda és hazautazásra, és mi így is tettünk. Az odaút romániai része egy bizonyos pontig már első pillanattól kötött volt, attól arrafelé azonban több lehetőség között vacilláltunk. Legrövidebb a Giurgiu/Ruse felé vezető út lett volna, amit végül ki is választottunk, ám a tenger felé is megérte volna menni, mert bár km-ben hosszabb lett volna, időben viszont jóval gazdaságosabb. A Silistra-i, komppal való átkelést csupán azért vetettük végül el, mert azt az útvonalat kevesebben választják, és nem tudtuk, hogy bolgár részen milyen útviszonyok várnak azon a szakaszon. Mert nálunk nem lett volna baj. No, de Giurgiu-nál mentünk a tengerpart felé jöttünk. A hazaútról nem sokat fogok írni, mert enyhén szólva nem az eredeti elképzelések szerint alakult. Az út jó volt, nagyon jó iramban haladtunk, szerencsésen megérkeztünk, de elég rossz hangulatban telt bizonyos okok miatt, és nem szívesen elevenítem fel.

Az odaút ellenben csodálatos volt. Nem a Brassó felé vezető utat választottuk, azt már mindketten ismerjük és unjuk, hanem a Transzfogarasi útra esett a választásunk annál is inkább, hogy én (és persze, a lányok sem) még sosem jártam arra, és végre látni szerettem volna. Kicsit fura is volt hogy a tengerparti nyaralásra vastag pulcsit és dzsekit is pakolok, de tudtam, hogy ott fenn, ahol kb. 2000 m-rel járunk a tenger szintje fölött, nem épp olyan az idő, mint a tengerparton. :) Be is bizonyosodott, hogy a hegyekben abszolút kiszámíthatatlan az időjárás, és egyik pillanatról a másikra teljesen ellenkezőbe válthat: míg a hegy északi lábánál ragyogó napsütés volt, majd az út egy részén továbbra is sütött a nap, fenn a tetőn, a Bâlea-tónál már erősen fújt a szél, és cseperegni kezdett az eső. Ettől arrafelé pedig, amíg le nem érkeztünk a hegyről, folyton versenyt futottunk az esővel, de szerencsére mindig mi voltunk a győztesek, azaz amit meg akartunk nézni, megnéztük, és csak utána zúdult a nyakunkba (már inkább az autóéba:)) a zuhatag.

A Transzfogarason:







A Bâlea-vízesésnél:




A Bâlea-tónál:






A Vidraru-gátnál és tónál:






A hegyeken átkelve tapasztalnunk kellett, amit mi, erdélyiek úgyis tudunk: Románia nem Erdély. A falvak nem annyira rendezettek, mint mifelénk, a porták szedett-vedettek, a rend és a tisztaság sem ugyanaz, mint nálunk, és tudja fene, miért, de az emberek bőre is másabb, pedig nem a "nem ma barnult" kategóriába tartoznak. Nos, miután ezen túltettük magunkat, és én még bóbiskoltam is néhány kilométeren át, egyszercsak megérkeztünk Pitesti-re, ott meg - hála annak, hogy István jól ismeri az ország szinte minden zeg-zugát gyakori kiszállásainak köszönhetően - nem teketóriáztunk, kikerülve a várost, felmentünk az autópályára. Igaz, már kissé megéheztünk, kávézhatnékom volt álmosságomat elűzendő, no meg egyéb fizikai szükségletek is ránk törtek, ezért az első Petromnál megálltunk, és több, mint félórás pihenés alatt feltöltöttük mindenféle energiakészletünket. No, de ezután már nem is volt semmiféle megállás egészen le a Dunáig, hacsak nem számítjuk azt, hogy a bukaresti körgyűrűt érintve kb. 45 perc alatt tettünk meg 10-12 km-t, tehát minduntalan meg-megálltunk, de annyira jó kedvünk volt, annyira nem siettünk, és annyira lenyűgözött (legalábbis engem) az a rendszámkavalkád, ami ott a körgyűrűn volt (Pl. egyszercsak jött szemből egy kamion, elbambulva nézem, és látom, hogy valami firkálmány van a rendszámtábláján. Felocsúdva és jobban szemügyre véve, látom, hogy arab írás. Iráni volt.), hogy eszünk ágába sem jutott bosszankodni, méltatlankodni. Láttunk egy-két extrém esetet is, amikor egy-egy lüke sofőr járműjét nem kímélve az aszfalt (már ahol volt :P) melletti poros sávon hajtott előre, csakhogy haladhasson, vagy egyszercsak ugyanazon a poros részen a mi jobb oldalunkon, de szemből érkezett a szirénázó mentő, csakhogy ő is kikerülje valahogy a dugót, és minél hamarabb célba érhessen.

Amint letértünk a Giurgiu-i útra, már jó dolgunk volt: jó minőségű, széles, négysávos úton haladtunk, leegyszerűsített, activity-szerű szóbeli játékot játszottunk (gondoltunk valamire, és körül kellett írni), gyönyörködtünk a napraforgótáblákban, és élveztük a majdnem lenyugvó nap langyos sugarait. A lányok már eléggé fészkelődtek a helyükön, már akár türelmetleneknek is lehetett őket nevezni, és a dunaparti városhoz mindinkább közeledve némi korgó gyomorról is tudósítottak, de már nem volt mit tenniük, muszáj volt kivárják a "vacsoraidőt". Gyors zuhanyozás, és "meleg égövhöz" passzoló ruházat felvétele után a  vacsorát a Duna-parton fogyasztottuk el egy hangulatos kis teraszon, ahol hárman nagyon finom halételeket rendeltünk magunknak, Kriszta pedig megmaradt a jól bevált csirke mellett. Már jócskán sötét volt, mire visszaérkeztünk a panzióba, és gyors pizsamaosztás után egy-kettőre lefeküdtünk azzal az eltökélt szándékkal, hogy reggel legkésőbb 9-kor elindulunk innen. Szállásunkat szerencsére már nem sokkal azután lefoglaltam, hogy elindultunk otthonról, úgyhogy ide biztosra mentünk, és olyan helyre, ahol István szintén megfordult már egyszer-kétszer. Nem volt nagy szám, de tiszta volt, hatalmas ággyal, amiben végül csak hárman aludtunk, mert István a kanapét választotta alvóhelyül. Hajnalban arra ébredtünk, hogy minduntalan repülőgépek meg helikopterek húznak el a fülünk mellett, és hiába csapkodtunk össze-vissza, száz közül csak egy-kettő, ha elpusztult. A recepciós hölgy hitetlenkedve nézett ránk: nem hiszem, hogy jártak a szúnyogok, ha bedugták a konnektorba a riasztót! Nos, mi nem dugtuk be... :P
Így történt aztán, hogy nem sokkal hajnali 5 után megébredtünk, és néhány perc múlva a lányok is magukhoz tértek a susputyolásunk meg az állandó vakarózás miatt. Áldottam eszemet, hogy bepakoltam a zselét, amit csípésekre szoktunk használni. Nagy hasznát vettük. Néhány perccel 6 után már az étkezőben voltunk, és útravalóul megettük azt a szerény kis reggelit, amit felszolgáltak, kinn a teraszon, amíg a lányok megejtették a reggeli tornaként szolgáló fogócskapartijukat, megittuk Istvánnal a kávéinkat, lehordtuk csomagjainkat (nem mindet, csak amit felvittünk), és fél 8-kor már útra is keltünk. Tankoltunk, és 8 körül már Bulgáriában róttuk a kilométereket Rusétől Várna felé. Az út eseménytelenül telt, és a GPS-rendszernek köszönhetően (amit csak Várnában kapcsolt be István) kedves férjecském egyetlen plusz vagy keringő méter nélkül 11 óra előtt nem sokkal leparkolt a Grand Hotel Varna Complex zárt, őrzött parkolójában. Én pedig - mert az ígéret szép szó, ugyebár - azzal kezdtem bulgáriai nyaralásomat, hogy a "sikeres landolásért" cserébe földhöz vágtam  a kalapomat.

A Duna-parton: - Hű, mekkora hajók!


Az ügyeletes "majomkodó":






Át a hídon, de még "itthon":


Útközben: