2013. október 29., kedd
A természet ereje
Nemrég olvastam egy cikket, amiben arról írtak, hogy egyetlen kempingezéssel töltött hét alatt a kísérletalanyok összhangba kerültek a természettel, alvási szokásaik (álmosodás, ébredés) igazodtak a nappalok és éjszakák váltakozásához: magyarán, ahogy esteledett, elálmosodtak és lefeküdtek, és a napfelkelte körül volt az ébredésük időpontja.
Nos, abszolút alá tudom támasztani a cikkben foglaltakat. Annyi módosítással, hogy nekem egy-két nap is a természetben bőven elegendő ahhoz, hogy kitisztuljak, kisimuljak, és a nappal együtt feküdjek vagy keljek. Az, hogy napközben kipihent vagyok, már nem is kérdés. Nem tör rám már délelőtt az álmosság, hogy el se tudjam képzelni, hogyan telik el a nap hátralevő része, nem akarok délben lefeküdni, este pedig nincs kedvem sokáig fennülni. Ahogy visszatérek a lakásunkba, és ezzel együtt természetesen, a mindennapos élethez, minden megváltozik: késői fekvés, korai kelés, kötelezettségek, határidők, mulasztások, időhiány - és nem kell tovább sorolnom.
Szóval, érzem és tudom, hogy az, amit ma az életünknek nevezünk, messze van attól, amit eredetileg szántak nekünk. Megfordítani, visszafordítani a dolgokat nem tudjuk, lehet nem is akarjuk teljesen. Annyit azonban tehetünk, hogy a lehető legtöbb időt töltjük a természetben sétálva, kerékpározva, vagy éppen munkálkodva, megcsodáljuk szépségeit, beszívjuk friss levegőjét, meghallgatjuk, mit mond minden rezzenése, egyszóval feltöltekezünk erejével, energiáival. Így mindenképpen jobban bírjuk az egyéb hétköznapokat. :)
Nos, abszolút alá tudom támasztani a cikkben foglaltakat. Annyi módosítással, hogy nekem egy-két nap is a természetben bőven elegendő ahhoz, hogy kitisztuljak, kisimuljak, és a nappal együtt feküdjek vagy keljek. Az, hogy napközben kipihent vagyok, már nem is kérdés. Nem tör rám már délelőtt az álmosság, hogy el se tudjam képzelni, hogyan telik el a nap hátralevő része, nem akarok délben lefeküdni, este pedig nincs kedvem sokáig fennülni. Ahogy visszatérek a lakásunkba, és ezzel együtt természetesen, a mindennapos élethez, minden megváltozik: késői fekvés, korai kelés, kötelezettségek, határidők, mulasztások, időhiány - és nem kell tovább sorolnom.
Szóval, érzem és tudom, hogy az, amit ma az életünknek nevezünk, messze van attól, amit eredetileg szántak nekünk. Megfordítani, visszafordítani a dolgokat nem tudjuk, lehet nem is akarjuk teljesen. Annyit azonban tehetünk, hogy a lehető legtöbb időt töltjük a természetben sétálva, kerékpározva, vagy éppen munkálkodva, megcsodáljuk szépségeit, beszívjuk friss levegőjét, meghallgatjuk, mit mond minden rezzenése, egyszóval feltöltekezünk erejével, energiáival. Így mindenképpen jobban bírjuk az egyéb hétköznapokat. :)
2013. október 23., szerda
Már megint dönteni kell
Az eszem egyik fele tudja, hogy nincs értelme. Fölösleges idő- és energiapocsékolás, és végső soron még pénzpocsékolás is. Azt is tudom, hogy nem akarom. Egyetlen porcikám sem kívánja, hogy alávessem magam a több évig tartó tortúrának.
Az eszem másik fele viszont azt is tudja, hogy aki benne van a rendszerben, annak haladnia kell. Az idő telik, jobb lehetőség abszolút nincs kilátásban, fejlődni muszáj. Magyarán, ha elkezdted a táncot, járod kifulladásig.
És eddig végülis rendben is van minden. Az bosszant, hogy egyszerűen elvárják az embertől, hogy olyasmikat tegyen, amit nem akar. Azaz olyasmit is, amit nem akar, és amiből túl sok haszna sincs. Nem konkrét személy várja el, csak úgy általában, a társadalom. Mert hát miért ne tennéd, hát muszáj!!! Meg aztán lehet még magad is bedőlsz ezeknek az elvárásoknak, és lehet arra gondolsz: ha nem teszem meg, azt hiszik félek, vagy nem vagyok képes rá. Leépítéskor kiraknak, ha nincs elég pontszámom, ehh, az idő úgyis telik, ne teljen fölöslegesen... És ott találod magad valami olyasmiben, amit igazából nem is akarsz, amihez nincs kedved, amit nem szeretnél, mert nem törsz ranglétrabeli babérokra, nem törsz semmilyen vezető funkció felé, nem kellenek plusz feladatok és megbizatások, és nem utolsó sorban, amiből nincs még hasznod sem. Mert 40-50 lej pluszban, az nem reális haszon, valljuk be. És nem tudod, mit tegyél: hogy hallgass a saját eszedre, a józanabbikra, a reálisabbikra, szembepisilve ezáltal a széllel, vagy tedd azt, amit elvárnak tőled, mert, ugyebár: muszáj.
*****************************************************************
És döntöttem. Nem csakazértis, de most szembepisilek a széllel. Egy év múlva azonban dönthetek másképp is. Addig még van idő gondolkodni.
Az eszem másik fele viszont azt is tudja, hogy aki benne van a rendszerben, annak haladnia kell. Az idő telik, jobb lehetőség abszolút nincs kilátásban, fejlődni muszáj. Magyarán, ha elkezdted a táncot, járod kifulladásig.
És eddig végülis rendben is van minden. Az bosszant, hogy egyszerűen elvárják az embertől, hogy olyasmikat tegyen, amit nem akar. Azaz olyasmit is, amit nem akar, és amiből túl sok haszna sincs. Nem konkrét személy várja el, csak úgy általában, a társadalom. Mert hát miért ne tennéd, hát muszáj!!! Meg aztán lehet még magad is bedőlsz ezeknek az elvárásoknak, és lehet arra gondolsz: ha nem teszem meg, azt hiszik félek, vagy nem vagyok képes rá. Leépítéskor kiraknak, ha nincs elég pontszámom, ehh, az idő úgyis telik, ne teljen fölöslegesen... És ott találod magad valami olyasmiben, amit igazából nem is akarsz, amihez nincs kedved, amit nem szeretnél, mert nem törsz ranglétrabeli babérokra, nem törsz semmilyen vezető funkció felé, nem kellenek plusz feladatok és megbizatások, és nem utolsó sorban, amiből nincs még hasznod sem. Mert 40-50 lej pluszban, az nem reális haszon, valljuk be. És nem tudod, mit tegyél: hogy hallgass a saját eszedre, a józanabbikra, a reálisabbikra, szembepisilve ezáltal a széllel, vagy tedd azt, amit elvárnak tőled, mert, ugyebár: muszáj.
*****************************************************************
És döntöttem. Nem csakazértis, de most szembepisilek a széllel. Egy év múlva azonban dönthetek másképp is. Addig még van idő gondolkodni.
2013. szeptember 27., péntek
Bezzeg...
Termékeny időszakomat élem, legalábbis ami az írást illeti. Számtalan gondolat kavarog bennem, egyrészt "muszájból", mert adott a téma, és meg kell írni, másrészt minden apró töredék gondolatmenetté fejlődik bennem vagy azért, mert amúgyis foglalkoztat a téma, vagy azért mert valamilyen módon éppen aktuális.
Az utóbbi időben valahogy többször botlottam bele az emberek közötti viszonyok kuszaságába. Meg abba, hogy az emberi butaság, no meg az ebből adódó rosszindulat, rosszakarat és irigység mennyire határtalan tud lenni. Személyesen éltem meg egy ilyent úgy két héttel ezelőtt, s bár a dolog nem izgatott fel annyira, hogy ne tudjak továbblépni, sőt, azért értetlenül állok a jelenség előtt, amikor idegen emberek, anélkül, hogy bármit is tudnának egymásról, teljes erejükkel megtámadnak valakit, sértegetik, és olyasmit vágnak a fejéhez, amihez semmi köze. No, de minden ilyen eset tanulságos. Legalábbis számomra. A bejegyzésem címe azonban nem erre utal, bár ugyanúgy kapcsolódik a rosszindulat-rosszakarat-irigység triójához.
Szintén az utóbbi időben volt néhány beszélgetésem jó barátokkal, kedves ismerősökkel, és közösen rávilágítottunk arra, hogy a "mai világban" a boldogtalanság legfőbb oka az elégedetlenség. Meg az, hogy mindig azt hisszük, másnak jobb, mint nekünk. Természetesen, itt egy amolyan ördögi kör is közrejátszik, amibe ha valaki belecsöppent, nem, vagy csak hatalmas erőfeszítések árán tud kiszabadulni. Sok munka -kevés fizetés - anyagi nehézségek - viták, kommunikációhiány a házastárssal - megromlott testi és lelki kontaktus - fizikai és lelki fáradtság - kedvetlenség, örömhiány, és ismét ott vagyunk, hogy a munkánkat nem végezzük örömmel, jókedvvel, "nincs benne köszönet", ahogy mondják, és kezdődik minden elölről. És aki ebbe a csapdába beleesik, már nem sok örömet talál az életben, azt hiszi, hogy "joggal" irigykedhet másokra, akiknek látszólag minden jobban megy, jobban sikerül. Pedig lehet, hogy mások éppen ugyanazt gondolják a saját életükről, hogy nem sokat ér, és szebbnek látják a másét. Vagy esetleg tényleg jobb az életük, de akkor biztos, hogy keményen meg is dolgoznak azért, mert csak úgy, magától semmi sem pottyan az ember ölébe. Még a boldogság sem...
Nemegyszer hallani, bezzeg ... jó neki, mert...; könnyű neki, mert...; ha annyi pénzem/akkora házam/ olyan autóm/stb. lenne, mint neki..., ha ott dolgozhatnék, ahol ő..., ha otthon ülhetnék a gyerekekkel, mint ő..., ha olyan szüleim lennének, mint neki..., ha olyan iskolát végezhettem volna, mint ő..., és a sort szinte a végtelenségig lehetne folytatni... Szóval, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy másnak minden jobban megy, mint nekünk, és különféle kritériumokhoz, feltételekhez kötjük őket. Pl. az egyik "klasszikus" dolog, amiért minket sokan irigyelnek az az, hogy István zenélni jár, és az irigyek szavaival élve "bezzeg, más szinte egy hónapig gürcöl azért az összegért, amit ők egy éjszaka/nap alatt megkapnak". És igen, ez így igaz, sőt, még én is haragudhatnék emiatt, mert az én fizetésem sem sokkal nagyobb annál. De akik ezt mondják, egyszerűen nicnsenek tudatában annak, amit beszélnek. Mert fogalmuk sincs arról, hogy mielőtt a zenélés a konyhára is kezdett volna egy kicsi pénzt hozni, mekkora befektetések előzték meg, mennyit gürcöltünk (és nemcsak mi, hanem a többiek és családjaik, akik benne vannak), hogy meglegyen a profi felszerelés, ami bizony hatalmas összegekbe került. Évekig csak a befektetett összeg térült meg... Vagy menjünk még tovább. Az éveken át tartó zenetanulás, gyakorlás, amit (amúgy mindketten) más helységben végeztünk, mekkora anyagi befektetést jelentett a szüleinknek, hiszen nemcsak a tanárt kellett fizetni, hanem az ingázás költségeit is állni kellett, illetve a hangszereket is meg kellett venni. És nem utolsó sorban, azalatt, amíg mások mondjuk kinn fociztak vagy tekeregtek, addig István benn görnyedt a zongora fölött, és édesanyja szigorú felügyelete alatt gyakorolt. Szóval, most lehet irigykedni, de akkoriban, bezzeg, senki sem irigykedett rá, csak most, amikor a mindennemű befektetésnek van gyümölcse is... Nos, ez is csak egy kissé hosszúra sikeredett zárójel volt, pedig eredetileg nem is volt tervben, hogy írjak róla, de most csak úgy jött...
A fentebb említett egyik beszélgetés alkalmával, csak úgy, mindenféle panasz-vonzat nélkül elmondtunk egymásnak az illetővel olyan dolgokat is, amikről az emberek általában hallgatnak, és akkor döbbentem rá arra, amit tulajdonképpen eddig is tudtam, de ennyire tudatosan még sosem gondoltam végig, hogy mindenkinek megvan a maga keresztje, amit magával cipel Az úton. Megvan a maga félni, aggódni, idegeskedni, gyógyítani valója, a maga takargatni, elhallgatni és szégyellni valója, a maga boldogsága vagy boldogtalansága, és mindaddig, amíg nem járunk az ő cipőjében, ne ítéljünk, ne ítélkezzünk. És ne irigykedjünk, mert ha alaposabban megvizsgáljuk az életét, biztos arra a következtetésre jutunk, hogy milyen jó nekünk, nem cserélnénk senkivel az égvilágon. Persze, terveink, céljaink, álmaink kell, hogy legyenek, hiszen azok visznek előre, de a sajátjaink legyenek... És természetesen, néha a telítődég, a kifulladás, a megelégelés, a zsörtölődés vagy a veszekedés is belefér, de az is "a miénk legyen", ne a másé...
Nekem mindenesetre így jó az életem, ahogy van. Igaz, megdolgozom érte. És nem egyedül.
Az utóbbi időben valahogy többször botlottam bele az emberek közötti viszonyok kuszaságába. Meg abba, hogy az emberi butaság, no meg az ebből adódó rosszindulat, rosszakarat és irigység mennyire határtalan tud lenni. Személyesen éltem meg egy ilyent úgy két héttel ezelőtt, s bár a dolog nem izgatott fel annyira, hogy ne tudjak továbblépni, sőt, azért értetlenül állok a jelenség előtt, amikor idegen emberek, anélkül, hogy bármit is tudnának egymásról, teljes erejükkel megtámadnak valakit, sértegetik, és olyasmit vágnak a fejéhez, amihez semmi köze. No, de minden ilyen eset tanulságos. Legalábbis számomra. A bejegyzésem címe azonban nem erre utal, bár ugyanúgy kapcsolódik a rosszindulat-rosszakarat-irigység triójához.
Szintén az utóbbi időben volt néhány beszélgetésem jó barátokkal, kedves ismerősökkel, és közösen rávilágítottunk arra, hogy a "mai világban" a boldogtalanság legfőbb oka az elégedetlenség. Meg az, hogy mindig azt hisszük, másnak jobb, mint nekünk. Természetesen, itt egy amolyan ördögi kör is közrejátszik, amibe ha valaki belecsöppent, nem, vagy csak hatalmas erőfeszítések árán tud kiszabadulni. Sok munka -kevés fizetés - anyagi nehézségek - viták, kommunikációhiány a házastárssal - megromlott testi és lelki kontaktus - fizikai és lelki fáradtság - kedvetlenség, örömhiány, és ismét ott vagyunk, hogy a munkánkat nem végezzük örömmel, jókedvvel, "nincs benne köszönet", ahogy mondják, és kezdődik minden elölről. És aki ebbe a csapdába beleesik, már nem sok örömet talál az életben, azt hiszi, hogy "joggal" irigykedhet másokra, akiknek látszólag minden jobban megy, jobban sikerül. Pedig lehet, hogy mások éppen ugyanazt gondolják a saját életükről, hogy nem sokat ér, és szebbnek látják a másét. Vagy esetleg tényleg jobb az életük, de akkor biztos, hogy keményen meg is dolgoznak azért, mert csak úgy, magától semmi sem pottyan az ember ölébe. Még a boldogság sem...
Nemegyszer hallani, bezzeg ... jó neki, mert...; könnyű neki, mert...; ha annyi pénzem/akkora házam/ olyan autóm/stb. lenne, mint neki..., ha ott dolgozhatnék, ahol ő..., ha otthon ülhetnék a gyerekekkel, mint ő..., ha olyan szüleim lennének, mint neki..., ha olyan iskolát végezhettem volna, mint ő..., és a sort szinte a végtelenségig lehetne folytatni... Szóval, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy másnak minden jobban megy, mint nekünk, és különféle kritériumokhoz, feltételekhez kötjük őket. Pl. az egyik "klasszikus" dolog, amiért minket sokan irigyelnek az az, hogy István zenélni jár, és az irigyek szavaival élve "bezzeg, más szinte egy hónapig gürcöl azért az összegért, amit ők egy éjszaka/nap alatt megkapnak". És igen, ez így igaz, sőt, még én is haragudhatnék emiatt, mert az én fizetésem sem sokkal nagyobb annál. De akik ezt mondják, egyszerűen nicnsenek tudatában annak, amit beszélnek. Mert fogalmuk sincs arról, hogy mielőtt a zenélés a konyhára is kezdett volna egy kicsi pénzt hozni, mekkora befektetések előzték meg, mennyit gürcöltünk (és nemcsak mi, hanem a többiek és családjaik, akik benne vannak), hogy meglegyen a profi felszerelés, ami bizony hatalmas összegekbe került. Évekig csak a befektetett összeg térült meg... Vagy menjünk még tovább. Az éveken át tartó zenetanulás, gyakorlás, amit (amúgy mindketten) más helységben végeztünk, mekkora anyagi befektetést jelentett a szüleinknek, hiszen nemcsak a tanárt kellett fizetni, hanem az ingázás költségeit is állni kellett, illetve a hangszereket is meg kellett venni. És nem utolsó sorban, azalatt, amíg mások mondjuk kinn fociztak vagy tekeregtek, addig István benn görnyedt a zongora fölött, és édesanyja szigorú felügyelete alatt gyakorolt. Szóval, most lehet irigykedni, de akkoriban, bezzeg, senki sem irigykedett rá, csak most, amikor a mindennemű befektetésnek van gyümölcse is... Nos, ez is csak egy kissé hosszúra sikeredett zárójel volt, pedig eredetileg nem is volt tervben, hogy írjak róla, de most csak úgy jött...
A fentebb említett egyik beszélgetés alkalmával, csak úgy, mindenféle panasz-vonzat nélkül elmondtunk egymásnak az illetővel olyan dolgokat is, amikről az emberek általában hallgatnak, és akkor döbbentem rá arra, amit tulajdonképpen eddig is tudtam, de ennyire tudatosan még sosem gondoltam végig, hogy mindenkinek megvan a maga keresztje, amit magával cipel Az úton. Megvan a maga félni, aggódni, idegeskedni, gyógyítani valója, a maga takargatni, elhallgatni és szégyellni valója, a maga boldogsága vagy boldogtalansága, és mindaddig, amíg nem járunk az ő cipőjében, ne ítéljünk, ne ítélkezzünk. És ne irigykedjünk, mert ha alaposabban megvizsgáljuk az életét, biztos arra a következtetésre jutunk, hogy milyen jó nekünk, nem cserélnénk senkivel az égvilágon. Persze, terveink, céljaink, álmaink kell, hogy legyenek, hiszen azok visznek előre, de a sajátjaink legyenek... És természetesen, néha a telítődég, a kifulladás, a megelégelés, a zsörtölődés vagy a veszekedés is belefér, de az is "a miénk legyen", ne a másé...
Nekem mindenesetre így jó az életem, ahogy van. Igaz, megdolgozom érte. És nem egyedül.
2013. szeptember 22., vasárnap
Esti gondolatok
Meglepetések néha onnan érnek, ahonnan a legkevésbé számítunk rá. Nem rossz vagy jó kategóriáról van szó, inkább a csodálkozós, elképedős fajtáról.
Néha a legegyszerűbbnek kinéző dolgok lesznek a legbonyolultabbak, vagy éppen fordítva, amit nehéznek gondolunk, bizonyul végül egyszerűnek.
Van úgy is, hogy amihez eleinte nincs kedvünk, végül a legjobb választásnak bizonyul, esetleg remekül szórakozunk közben.
Néha éppen le kell küzdenünk félelmeinket, gátlásainkat, és bíznunk kell abban, hogy meg tudjuk tenni, és úgy van jól, ahogy csináljuk, mégha arról is van szó, hogy sok ember előtt kell mikrofonba beszélni.
Annak is eljön az ideje, amikor hosszabb távot tesz meg az ember egyedül az autóval. Csak egyszer kell átesni rajta, utána megy magától, mint a karikacsapás. Olyankor meg az a jó, hogy ha azt akarod, egyedül maradhatsz a gondolataiddal, vagy éppen társaloghatsz - akár hangosan is - magaddal.
Néha rájövünk, mennyire relatív az idő: egy kellemes nap elröpül, mintha nem is lett volna, az a néhány másodperc pedig, amíg becsörög a telefon, és a hívott fél felveszi, hogy megnyugtasson, minden a legnagyobb rendben - egy örökkévalóságnak tűnhet.
Az pedig , hogy ember tervez, Isten végez, annyira nyilvánvaló, hogy nem igényel semmiféle plusz kommentárt.
Néha a legegyszerűbbnek kinéző dolgok lesznek a legbonyolultabbak, vagy éppen fordítva, amit nehéznek gondolunk, bizonyul végül egyszerűnek.
Van úgy is, hogy amihez eleinte nincs kedvünk, végül a legjobb választásnak bizonyul, esetleg remekül szórakozunk közben.
Néha éppen le kell küzdenünk félelmeinket, gátlásainkat, és bíznunk kell abban, hogy meg tudjuk tenni, és úgy van jól, ahogy csináljuk, mégha arról is van szó, hogy sok ember előtt kell mikrofonba beszélni.
Annak is eljön az ideje, amikor hosszabb távot tesz meg az ember egyedül az autóval. Csak egyszer kell átesni rajta, utána megy magától, mint a karikacsapás. Olyankor meg az a jó, hogy ha azt akarod, egyedül maradhatsz a gondolataiddal, vagy éppen társaloghatsz - akár hangosan is - magaddal.
Néha rájövünk, mennyire relatív az idő: egy kellemes nap elröpül, mintha nem is lett volna, az a néhány másodperc pedig, amíg becsörög a telefon, és a hívott fél felveszi, hogy megnyugtasson, minden a legnagyobb rendben - egy örökkévalóságnak tűnhet.
Az pedig , hogy ember tervez, Isten végez, annyira nyilvánvaló, hogy nem igényel semmiféle plusz kommentárt.
2013. szeptember 19., csütörtök
Már megint ...
Átcsapnak a hullámok a fejem fölött, kezdek elvesztődni... Túl sok munka, túl sok megfelelés, túl sok vállalás, túl sok minden, túl kevés óra, túl kevés kéz, szem, fej, túl kevés én. Túl sok mosni és hajtogatni való, túl kevés főzés, túl sok kávé, túl kevés alvás... Valamiről le kellene mondani, de sajnos nem vagyok abban a helyzetben, hogy választhatnék. Csak így együtt "van rendben" számomra minden. Pedig előbb-utóbb kénytelen leszek választani.
2013. szeptember 18., szerda
Jól megaszonta!
Boróka István mellé feküdt, megegyeztek, hogy ott alszik el, én majd átviszem az ágyába. Az imént bemegyek, és így találtam őket:
A fotózás hangjára azonban Boró felkapta a fejét, és vigyorogva mondta, még nem alszik, de a saját ágyába szeretne menni. Útközben viszont hozzátette:
- Jaj, de jólesett ez az apukálás! :)
A fotózás hangjára azonban Boró felkapta a fejét, és vigyorogva mondta, még nem alszik, de a saját ágyába szeretne menni. Útközben viszont hozzátette:
- Jaj, de jólesett ez az apukálás! :)
2013. szeptember 15., vasárnap
Gasztrobloggergyerek a 21. században
Kicsi (!!!) 5 és fél évesem elhatározta, hogy gyümölcssalátát készít. Élete első önnállóan elkészített "fogása". Ez lett belőle.
Segítségem benne annyi, hogy bevagdostam a narancs héját, hogy könnyebben hámozhassa, illetve levágtam a sárgadinnye héját. Ő darabolt, ő facsart rá citromlevet. Majd hozta:
- Anyu, kérlek fényképezd le, majd tedd fel az internetre, és írd oda, hogy a kislányom készítette. :)
Segítségem benne annyi, hogy bevagdostam a narancs héját, hogy könnyebben hámozhassa, illetve levágtam a sárgadinnye héját. Ő darabolt, ő facsart rá citromlevet. Majd hozta:
- Anyu, kérlek fényképezd le, majd tedd fel az internetre, és írd oda, hogy a kislányom készítette. :)
2013. szeptember 3., kedd
Telefon
Az utóbbi időben megtapasztaltam (azaz nemcsak most, inkább most tudatosult igazából a dolog), mekkora hatással van az életünkre, és milyen fontos helyet foglal el benne napjainkban a telefon.
Valamikor hatalmas dolognak számított, és nem volt akárkinek. Persze, városon inkább volt nálunk is, de falun eleinte csupán 1-2 készülék volt a fontosabb helyeken, majd szép lassan terjedt, nőtt a készülékek száma, de inkább az ún. nagygazdák élvezhették csak. Nekünk, azaz mamáéknak (mert akkor még együtt laktunk velük), korán lett telefonunk, alig néhány éves voltam. Emlékszem, egyszer, vagy 5-6 évesen, amikor mindenki a kertben volt, én felhívtam Édesanyámat a kórházban, pedig akkor nem tárcsázós telefonok voltak, hanem a központban vették fel, bemondtad, milyen településen melyik számmal szeretnél beszélni, majd 10-30 perc után ők felhívtak, mire meglett a kapcsolat. És beszéltél. Ha akarták, kihallgatták. Ha akarták, egy idő után egyszerűen kikapcsolták.
Akkoriban még kétjegyű számok voltak, meg A-val ellátott párjaik, azaz minden sima számnak volt egy A-s párja. A mamáéké 77 volt, most is emlékszem, s miután mi elköltöztünk, illetve a szomszédban lemondták az előfizetést, a miénk lett a 77-A. Amikor Istvánt megismertem, még így kommunikáltunk egymással. Nem is olyan rövid ideig. Aztán elkezdődött a modernizáció, először háromszámjegyes félautomata módon, azaz ha a faluban akartunk beszélni valakivel, azt direktben tárcsázhattuk, ha viszont "kifelé" telefonáltunk, tárcsáztuk a központot, és ugyanúgy, mint addig, ők kapcsolták a számot. A másik mamámékkal nem tudtunk beszélni telefonon, ilyen szempontból ők teljesen el voltak zárva a külvilágtól. De végül, az utóbbi tíz évben aztán nagyon felcgyorsultak az események, és a legeldugottabb falucska hegytetején is van már vezetékes telefon.
A mobiltelefonok nálunk abban az időben kezdtek megjelenni, úgy '97-'98-ban, de még istentelen luxusnak számított, és ugyanúgy, mint anno a vezetékes telefonokkal, akkoriban még csak cégvezetők, magyarán pénzes emberek engedhették meg maguknak. Istvánom '99-ben vette meg az első "tégláját", azaz az 5110-es Nokiát. Persze, csak kártyával, nem bérlettel, és mindig nagyon beosztotta az összeget, ami rajta volt (akkoriban, ugyebár nem voltak még a mostani promóciók, nem voltak "ingyen" percek, sms-ek). Nem is emlékszem, mikor váltott végül bérletre, de mindenképpen csak azután, hogy munkahelye, azaz állandó jövedelme lett. Az első mobilomat 2000 karácsonyakor kaptam tőle, és szinte hihetetlen volt számomra. Én is vigyáztam rá, mint a szemem világára, a szüleim pedig szinte már-már féltek tőle. Aztán a következő évben, amikor Svájcba mentem 4 hónapra, megbarátkoztak vele, mert itthon hagytam, hogy hívhassam őket.
Akkor simán nem használtam 4 hónapig, annyira nem volt hozzám nőve, hogy ne tudjam nélkülözni. Azóta viszont nagyot változott minden: azóta minden családban van legalább egy mobiltelefon, bár ez talán ritka, mint a fehér holló, mert most inkább minden családtagnak van telefonja. Persze, pénzbe kerül, de a telefonszolgáltatók is egymást licitálják túl az ajánlatokkal, tehát most elég kis összegért lehet "jót" beszélni. Öregek, fiatalok, mindenki használja. Ma már szinte elképzelhetetlen az élet nélküle. Hozzánk van nőve, és igazából szükségünk is van rá. Vagy legalábbis azt hisszük. ... Mert pillanatok alatt el tudunk intézni dolgokat általa, megspórolunk egy csomó időt, pénzt és energiát, ha előzőleg felhívunk valakit, mintsem vaktában elinduljunk hozzá, és ne legyen otthon, illetve a távol lévő szeretteinket is bármikor elérhetjük, hallhatjuk a hangjukat. De néha nagyon jó, ha nincs telefonunk. Előfordul, hogy itthon felejtem a készüléket, és bár eleinte ideges vagyok miatta, végül teljes nyugalommá változik ez, hiszen nincs, aki stresszeljen.
Illyében pl. nincs térerő, hiába is visszük, nem vagyunk elérhetőek. Múltkor, este 10 felé hívtam Édesanyámat, mert azelőtt indultunk haza. Kétségbe volt esve, hogy egész nap hívogatott, és egyikünk sem (Ani is velünk volt) jelentkezett. És hiába érveltem azzal, hogy de könyörgöm, 10 évvel ezelőtt lehet hetekig nem beszéltek egymással a családtagok, csak ha találkoztak. És megvoltak, nem feltételeztek egymásról semmiféle históriákat, hogy vajon, mi történhetett velük. Most azonban hívogatják az emberek egymást, ha kell, ha nem. Volt, hogy délután, hullafáradtan azt mondtam, pihenek egy félórácskát. És legalább ketten hívtak azalatt... Volt, hogy dugába dőltek a betervezett munkáim, mert helyette telefonálgatnom kellett ezerfelé. ...
Szóval, a telefon szintén egy olyan dolog, ami luxuscikkből tömegeszközzé vált, és az eredeti hasznosságát - amit azonban mégis megtartott, kissé felülírta a megszokás is. Meg tudunk lenni nélküle időszakosan, de szükség is van rá. És itt most csak és kizárólag a kommunikációs funkciójára gondolok, az "okosságokkal", amiket az utóbbi években aggattak rá a telefonokra nem igazán tudok mit kezdeni. Még szokom az ilyesmit, még fel kell nőnöm a dologhoz. :)
Valamikor hatalmas dolognak számított, és nem volt akárkinek. Persze, városon inkább volt nálunk is, de falun eleinte csupán 1-2 készülék volt a fontosabb helyeken, majd szép lassan terjedt, nőtt a készülékek száma, de inkább az ún. nagygazdák élvezhették csak. Nekünk, azaz mamáéknak (mert akkor még együtt laktunk velük), korán lett telefonunk, alig néhány éves voltam. Emlékszem, egyszer, vagy 5-6 évesen, amikor mindenki a kertben volt, én felhívtam Édesanyámat a kórházban, pedig akkor nem tárcsázós telefonok voltak, hanem a központban vették fel, bemondtad, milyen településen melyik számmal szeretnél beszélni, majd 10-30 perc után ők felhívtak, mire meglett a kapcsolat. És beszéltél. Ha akarták, kihallgatták. Ha akarták, egy idő után egyszerűen kikapcsolták.
Akkoriban még kétjegyű számok voltak, meg A-val ellátott párjaik, azaz minden sima számnak volt egy A-s párja. A mamáéké 77 volt, most is emlékszem, s miután mi elköltöztünk, illetve a szomszédban lemondták az előfizetést, a miénk lett a 77-A. Amikor Istvánt megismertem, még így kommunikáltunk egymással. Nem is olyan rövid ideig. Aztán elkezdődött a modernizáció, először háromszámjegyes félautomata módon, azaz ha a faluban akartunk beszélni valakivel, azt direktben tárcsázhattuk, ha viszont "kifelé" telefonáltunk, tárcsáztuk a központot, és ugyanúgy, mint addig, ők kapcsolták a számot. A másik mamámékkal nem tudtunk beszélni telefonon, ilyen szempontból ők teljesen el voltak zárva a külvilágtól. De végül, az utóbbi tíz évben aztán nagyon felcgyorsultak az események, és a legeldugottabb falucska hegytetején is van már vezetékes telefon.
A mobiltelefonok nálunk abban az időben kezdtek megjelenni, úgy '97-'98-ban, de még istentelen luxusnak számított, és ugyanúgy, mint anno a vezetékes telefonokkal, akkoriban még csak cégvezetők, magyarán pénzes emberek engedhették meg maguknak. Istvánom '99-ben vette meg az első "tégláját", azaz az 5110-es Nokiát. Persze, csak kártyával, nem bérlettel, és mindig nagyon beosztotta az összeget, ami rajta volt (akkoriban, ugyebár nem voltak még a mostani promóciók, nem voltak "ingyen" percek, sms-ek). Nem is emlékszem, mikor váltott végül bérletre, de mindenképpen csak azután, hogy munkahelye, azaz állandó jövedelme lett. Az első mobilomat 2000 karácsonyakor kaptam tőle, és szinte hihetetlen volt számomra. Én is vigyáztam rá, mint a szemem világára, a szüleim pedig szinte már-már féltek tőle. Aztán a következő évben, amikor Svájcba mentem 4 hónapra, megbarátkoztak vele, mert itthon hagytam, hogy hívhassam őket.
Akkor simán nem használtam 4 hónapig, annyira nem volt hozzám nőve, hogy ne tudjam nélkülözni. Azóta viszont nagyot változott minden: azóta minden családban van legalább egy mobiltelefon, bár ez talán ritka, mint a fehér holló, mert most inkább minden családtagnak van telefonja. Persze, pénzbe kerül, de a telefonszolgáltatók is egymást licitálják túl az ajánlatokkal, tehát most elég kis összegért lehet "jót" beszélni. Öregek, fiatalok, mindenki használja. Ma már szinte elképzelhetetlen az élet nélküle. Hozzánk van nőve, és igazából szükségünk is van rá. Vagy legalábbis azt hisszük. ... Mert pillanatok alatt el tudunk intézni dolgokat általa, megspórolunk egy csomó időt, pénzt és energiát, ha előzőleg felhívunk valakit, mintsem vaktában elinduljunk hozzá, és ne legyen otthon, illetve a távol lévő szeretteinket is bármikor elérhetjük, hallhatjuk a hangjukat. De néha nagyon jó, ha nincs telefonunk. Előfordul, hogy itthon felejtem a készüléket, és bár eleinte ideges vagyok miatta, végül teljes nyugalommá változik ez, hiszen nincs, aki stresszeljen.
Illyében pl. nincs térerő, hiába is visszük, nem vagyunk elérhetőek. Múltkor, este 10 felé hívtam Édesanyámat, mert azelőtt indultunk haza. Kétségbe volt esve, hogy egész nap hívogatott, és egyikünk sem (Ani is velünk volt) jelentkezett. És hiába érveltem azzal, hogy de könyörgöm, 10 évvel ezelőtt lehet hetekig nem beszéltek egymással a családtagok, csak ha találkoztak. És megvoltak, nem feltételeztek egymásról semmiféle históriákat, hogy vajon, mi történhetett velük. Most azonban hívogatják az emberek egymást, ha kell, ha nem. Volt, hogy délután, hullafáradtan azt mondtam, pihenek egy félórácskát. És legalább ketten hívtak azalatt... Volt, hogy dugába dőltek a betervezett munkáim, mert helyette telefonálgatnom kellett ezerfelé. ...
Szóval, a telefon szintén egy olyan dolog, ami luxuscikkből tömegeszközzé vált, és az eredeti hasznosságát - amit azonban mégis megtartott, kissé felülírta a megszokás is. Meg tudunk lenni nélküle időszakosan, de szükség is van rá. És itt most csak és kizárólag a kommunikációs funkciójára gondolok, az "okosságokkal", amiket az utóbbi években aggattak rá a telefonokra nem igazán tudok mit kezdeni. Még szokom az ilyesmit, még fel kell nőnöm a dologhoz. :)
2013. szeptember 2., hétfő
Összegzés - egy kirándulás képekben
Amikor pénteken "összetereltük" a lányokat, hogy indulhassunk, Kriszta bosszúsan mondta: - Már megint kirándulás. Én már unom ezt a sok kirándulást!!!
Ma, amikor indultunk hazafelé, így nyilatkozott: - Hát, ez a kirándulás éppen most, nagyon jólesett! :)
Megsúgom - nekünk is.:) Most már kezdődhetnek a dolgos hétköznapk, bánja a mókus! Kiéltük magunkat... :)
Jó emberekkel, jókor, jó és szép helyen. :) Hegyek, fenyők, kék ég, hűvös reggelek, forró nappalok, jó levegő, séta, gomba, függőágy, finom ételek, römi, játék stb. Kell-e ennél több?
Maroshévíz (Mogyorós), 2013. aug. 30 - szept.1. - időrendi sorrendben... :
Ma, amikor indultunk hazafelé, így nyilatkozott: - Hát, ez a kirándulás éppen most, nagyon jólesett! :)
Megsúgom - nekünk is.:) Most már kezdődhetnek a dolgos hétköznapk, bánja a mókus! Kiéltük magunkat... :)
Jó emberekkel, jókor, jó és szép helyen. :) Hegyek, fenyők, kék ég, hűvös reggelek, forró nappalok, jó levegő, séta, gomba, függőágy, finom ételek, römi, játék stb. Kell-e ennél több?
Maroshévíz (Mogyorós), 2013. aug. 30 - szept.1. - időrendi sorrendben... :
 |
| Puliszkafőzés - hárman kavartuk... |
 |
| Bócuj, csamó, avagy juhtúróval töltött puliszkagombóc |
 |
| Ébredés |
 |
| Reggeli |
 |
| Szieszta |
 |
| Mókuslesen |
 |
| Szieszta 2. |
 |
| Látkép |
 |
| Séta |
 |
| Vízkészlet feltöltése a csorgónál |
 |
| Lovacskázás |
 |
| Gyí, te!!!! |
 |
| Vacsora |
 |
| Römizés |
2013. augusztus 29., csütörtök
A közösségi háló
Igen, bizonyára sokan tudjátok, hogy van egy ilyen című film, ami bemutatja, hogyan is született a Nagyhatalmú Facebook, egyéb neve szerint a Fosbúk. (Mert, hogy ugye, mindenki mindent "elfos" a FB-on.) Nos, én az este szereztem tudomást erről a filmről, és belenéztem online, de mivel nem ment jól, abbahagytam, és letöltöttem. Most már itt van a gépen, és várja, hogy megnézzem... Ma azonban 62 kg padlizsánt sütöttünk le Anyuval, holnap meg ketchupot főzünk, majd elutazunk, úgyhogy egyhamar nem lesz az megnézve...
De visszatérve magához a közösségi hálóhoz... Sokáig ellenálltam, és nem regisztráltam. Nem heccből, nem csakazértis. Egyszerűen, mert nem hiányzott, nem volt szükségem rá, és főleg nem láttam értelmét. Aztán egy idő után kezdtek furcsán nézni rám, amikor mondtam, hogy halványlilám nincs, mi is az, és eszik-e vagy isszák. Persze, nem emiatt regisztráltam végül, egyszerűen csak így adódott. Sokáig nem használtam utána sem, és bizonyos értelemben ma sem használom.
Mert nem értem, hogy miért kell mindent ott "elfosni". Szabályosan, egyesek, ahogy fordulnak egyet, már rögtön "ki is teszik". Hogy fotó, vagy esemény, vagy gondolat - egyre megy. Ahogy elutaznak valahová, rögtön megváltoztatják a tartózkodási helyüket (megsúgom, kb. 2 hónapja szereztem tudomást arról, hogy ilyen is van, azaz hogy van, akinek ez fontos), hogy A Világ lássa, tudja, hogy ő éppen hol van. Minden kiruccanás dokumentálódik, szóval mindenről mindenki tud. Vagy legalábbis én ezt látom, így érzem. Persze, én is szeretem nézegetni mások fotóit, örülök, amikor egy-egy régi osztálytársról, rég nem látott ismerős felől hallok, és örülök, amikor valaki valamilyen hasznos, közérdekű vagy éppen vicces valamit oszt meg az ismerőseivel. Azt sem tagadom, hogy néha leragadok a gép előtt, és direkt rákeresek valakire, hogy lássam, mit csinál mostanában. És örvendek, ha van új fotója, ha megcsodálhatom a gyerekeit.
Nos, ha meg regisztráltál, szinte törvényszerű, hogy te sem maradsz ki ebből. Igen, én sem maradok teljesen ki. Bár úgy érzem, azért mégsem viszem túlzásba a használatát. Van profilfotóm, ami engem ábrázol, mert én ÉN vagyok. Nem a gyerekeim, nem egy virág, nem egy tájkép jelöl engem. A borítóképet el sem tudnám képzelni másként, mint hogy a családom legyen rajta, hiszen az égvilágon semmi sem fejez ki engem annál jobban. Van néhány alapalbum a fotóim között, azon pedig szerepelünk mindannyian a családból: egy-egy fotó a lányokról, néhány családi kép, és néhány profilfotó, vagy kettesben Istvánnal. Ezeken kívül szinte csak az Erdélyi konyhás találkozókról vannak fotók. Nem is szándékszom túlságosan bővíteni a fotótárt. Ma feltöltöttem néhány fotót a múlt hétvégi kirándulásunkról, de csak azzal a gondolattal, hogy a fotók láttán hátha mások is kedvet kapnak ahhoz a helyhez, hiszen én is a FB-on, egy volt tanárnőmnél "kívántam" meg a Vargyas völgyét.
Szóval, összegzésképpen, abszolút jó, hogy az a Zuckerberg fiú összehozta a világnak ezt a közösségi oldalt, hiszen alapjában véve jó dolog, csak mint minden jó, veszélyeket is rejt. Vigyázni kell, hogy ne ő vezessen minket, hanem mi "parancsoljunk" neki, hogy ne vigyük túlzásba a használatát, azaz ne töltsünk túl sok időt vele-előtte, és nem utolsó sorban, vigyázzunk, hogy kik láthatják az adatainkat, fényképeinket, vagyis mennyit adunk magunkból a nyilvánosságnak.
De visszatérve magához a közösségi hálóhoz... Sokáig ellenálltam, és nem regisztráltam. Nem heccből, nem csakazértis. Egyszerűen, mert nem hiányzott, nem volt szükségem rá, és főleg nem láttam értelmét. Aztán egy idő után kezdtek furcsán nézni rám, amikor mondtam, hogy halványlilám nincs, mi is az, és eszik-e vagy isszák. Persze, nem emiatt regisztráltam végül, egyszerűen csak így adódott. Sokáig nem használtam utána sem, és bizonyos értelemben ma sem használom.
Mert nem értem, hogy miért kell mindent ott "elfosni". Szabályosan, egyesek, ahogy fordulnak egyet, már rögtön "ki is teszik". Hogy fotó, vagy esemény, vagy gondolat - egyre megy. Ahogy elutaznak valahová, rögtön megváltoztatják a tartózkodási helyüket (megsúgom, kb. 2 hónapja szereztem tudomást arról, hogy ilyen is van, azaz hogy van, akinek ez fontos), hogy A Világ lássa, tudja, hogy ő éppen hol van. Minden kiruccanás dokumentálódik, szóval mindenről mindenki tud. Vagy legalábbis én ezt látom, így érzem. Persze, én is szeretem nézegetni mások fotóit, örülök, amikor egy-egy régi osztálytársról, rég nem látott ismerős felől hallok, és örülök, amikor valaki valamilyen hasznos, közérdekű vagy éppen vicces valamit oszt meg az ismerőseivel. Azt sem tagadom, hogy néha leragadok a gép előtt, és direkt rákeresek valakire, hogy lássam, mit csinál mostanában. És örvendek, ha van új fotója, ha megcsodálhatom a gyerekeit.
Nos, ha meg regisztráltál, szinte törvényszerű, hogy te sem maradsz ki ebből. Igen, én sem maradok teljesen ki. Bár úgy érzem, azért mégsem viszem túlzásba a használatát. Van profilfotóm, ami engem ábrázol, mert én ÉN vagyok. Nem a gyerekeim, nem egy virág, nem egy tájkép jelöl engem. A borítóképet el sem tudnám képzelni másként, mint hogy a családom legyen rajta, hiszen az égvilágon semmi sem fejez ki engem annál jobban. Van néhány alapalbum a fotóim között, azon pedig szerepelünk mindannyian a családból: egy-egy fotó a lányokról, néhány családi kép, és néhány profilfotó, vagy kettesben Istvánnal. Ezeken kívül szinte csak az Erdélyi konyhás találkozókról vannak fotók. Nem is szándékszom túlságosan bővíteni a fotótárt. Ma feltöltöttem néhány fotót a múlt hétvégi kirándulásunkról, de csak azzal a gondolattal, hogy a fotók láttán hátha mások is kedvet kapnak ahhoz a helyhez, hiszen én is a FB-on, egy volt tanárnőmnél "kívántam" meg a Vargyas völgyét.
Szóval, összegzésképpen, abszolút jó, hogy az a Zuckerberg fiú összehozta a világnak ezt a közösségi oldalt, hiszen alapjában véve jó dolog, csak mint minden jó, veszélyeket is rejt. Vigyázni kell, hogy ne ő vezessen minket, hanem mi "parancsoljunk" neki, hogy ne vigyük túlzásba a használatát, azaz ne töltsünk túl sok időt vele-előtte, és nem utolsó sorban, vigyázzunk, hogy kik láthatják az adatainkat, fényképeinket, vagyis mennyit adunk magunkból a nyilvánosságnak.
2013. augusztus 28., szerda
A Vargyas völgyében
Nagyon rég volt már Bulgária.... Be kellene fejezni az úti beszámolót, még lenne vagy 3 része mindenkpppen... Aztán még ott lenne a Balu-park, ami rögtön a Bulgáriából való hazatérésünk után volt... Majd volt a bibliaiskola, ahová a lányok oly lelkesen és szívesen mentek szinte minden nap, aztán volt az egynapos "sütitábor", amit a lányoknak és kis barátnőiknek szerveztem, és volt a sok "Illyézés", amit már nem is tudok számon tartani. Tehát esemény- és élménydús nyár volt ez a lányok (és nemcsak) számára, nagyon sok apróbb rendezvény, program tarkította vakációjukat. No meg a múlt heti mamáéknál való nyaralás!
Még amikor Bözödön voltunk múltkor, és megláttam a sátorozó fiatalokat, akkor kívántam meg azt, hogy mi is "nomádkodjunk" egy kicsit. No meg, az utóbbi időben több mindenkinél (a FB-on) láttam a Vargyas-szurdokban készült fotókat, így hát nem volt kérdéses, hogy a Vargyas völgye felé vesszük mi is az irányt, és ott ütjük fel sátrainkat valahol a közelben. Mert közben Aniék is társultak, így hatosban vágtunk neki az útnak vasárnap délelőtt.
Egy Szejkefürdői kb. egyórás (falatozás, székelykapuk, Orbán Balázs-síremlék, séta a borvízkutakhoz) és egy sokkal rövidebb Homoródfürdői (borvízivás, illetve "-tankolás") megálló után koradélután érkeztünk a szelterszi útra. Csodálkozva és lelombozódva konstatáltuk, hogy az 5 évvel ezelőtti útviszonyok cseppet sem változtak: sem javulás, sem rosszabbodás nem tapasztalható. 1-es-2-esben tettük meg a kb. 7 km-es utat, és szerencsére, hogy az autónk azóta kicserélődött, magasabb lett, különben jónéhányszor odavertük volna az alját. Szóval, mi tagadás, kritikán aluli volt. :( Még szidást is kaptam, hogy hová hoztam a társaságot, bezzeg... Én meg csak azt nem értettem, hogy az utóbbi időben többen mondták, hogy jártak erre, de az útviszonyokra az égvilágon senki sem panaszkodott. :O Krisztának volt egy aranyos elszólása menet közben. A kérdésére már nem emlékszem, de így kezdte felvezetni azt: "Anyukám, amikor kiérünk az aszfaltra..." :D És mi, többiek, derülve a dolgon, befejeztük helyette: "akkor az azt jelenti, hogy hazafele megyünk". :)
Ezek után elképzelhető, mekkorára meredt szemekkel néztünk, amikor megérkezve Szeltersz úgymondott központjába, tükörsima aszfaltra értünk. És láttuk, hogy Lövéte felé szépen kígyózik az aszfalt. Bizony, hazafelé arra jöttünk...
A szoros felé még nagyon keveset mentünk aszfalton, majd letértünk róla, és hamarosan egy pallóhoz érkeztünk. Utolsó pillanatban ordítottam el magam, hogy állj, különben a kerekünk nem jó helyen ment volna, és... inkább nem gondolok bele, mi történt volna. A palló elég széles volt egy járműnek, traktorok is járnak át rajta, csak egy kissé nagyobb ívben kellett volna rákanyarodni. Egy kis tolatás, és már minden rendben volt. Aztán át kellett menni a patakon is. Mármint híd nélkül, a vízben. Anival előrementünk, hogy lássuk, meddig ér a víz, milyen az alja (mint amikor az arabok előreküldik a feleségeiket, hogy lássák, nincs-e aláaknázva a terület :D ), de könnyűszerrel átgázoltatta István az autót rajta, és folytattuk az utunkat. Néhány kilométer után ismét egy pocsolyás-sáros átkelőhöz érkeztünk, utána az út is túl sárosnak tűnt ahhoz, hogy folytatni lehessen. Kicsit szétnéztünk, és gyönyörű sátorozóhelynek bizonyult egészen lent, a patak mellett, eléggé távol az úttól, és az esetleges kíváncsi szemek elől. Döntöttünk, ott maradunk. Egyetlen dolog aggasztott azonban: ha eső lesz, lehet ott ragadunk vagy a sárban, vagy a megduzzadt patakon nem tudunk átkelni. Végül felütöttük a sátrakat, és abban reménykedtünk, hogy szép idő lesz a tervezett 2-3 nap alatt: megsütöttük a húsokat, jót vacsoráztunk, utána ötösben (István lefeküdt, mert előző éjszaka hajnali 6-ig zenélt) pedig bújócskáztunk-szórakoztunk a szénabálák között, és este 9-kor, amikor már vaksötét volt, elvonultunk sátrainkba, és lefeküdtünk. Közben kis bosszúságot okozott, amikor észrevettük, hogy a sátor olyan furcsa belülről. Istvánnak tűnt fel, amikor megébredt néhány percre, és amikor kimentünk megnézni, mi lehet, felfedeztük, hogy az egyik merevítőrúd eltörött, és a sátroponyvát is átszúrta. Volt egy vízhatlan ponyvadarabunk, azt ráterítette István kívülről a sátorra, és a probléma (per pillanat) megoldódott.
Egyszercsak valami egyenletes zajra eszméltem: esőcseppek verték a sátrat. Nagyon megijedtem. Nem tudtam, hány óra van, és a kopogás nem akart elállni. Ébren morfondíroztam, mi lesz velünk, és imádkoztam, hoyg álljon el. Egy idő után jobban rázendített. Már teljesen reményt vesztettem. Hosszasan esett, bár nem néztem az órát, hoyg pontosan mennyit. Végül 7 után néhány perccel előkotorsztam István telefonját, akkor kezdett csendesedni az eső, Istvánnal is váltottam néhány szót, majd érezhetően megnyugtatott, mert elaludtam, és jót pihentem. Amikor megébredtünk mindannyian, és elsőként Kriszta kibújt a sátorból, már sütött a nap. 1-1,5 óra után már teljesen felszáradt a fű, ettünk, összepakoltuk a legszükségesebbeket (dzsekik eső esetére, szendvics és víz az útra), és útnak indultunk. Nem messze a sátorozóhelyünktől állandó füst szállt fölfelé, eléggé vastagon. Már előző este sejtettük, hogy bizonyára szénégetés zajlik ott, és tényleg úgy volt. Addig jutottunk el, és az ott dolgozó férfi felvilágosította Istvánt: még hosszú az út a szorosig (legalább 5 km) és jó állapotú, ledöngölt köves út van végig, nincs értelme gyalog menni. így aztán visszament, és autóval jött utánunk. A kaszálón gond nélkül át tudott jönni (nem ment fel a sáros útra), és onnan, egészen a szoros bejáratáig tényleg rengeteg lett volna a menni való, nem bírtuk volna a strapát, és egyszerűen nem is fért volna bele a napunkba.
Így pillanatok alatt ott voltunk, ismét felszerelkeztünk úgy, ahogy eredetileg indultunk, és nekivágtunk. Nem sokat mentünk, amikor az ösvény kettévált, és nem volt útjelző éppen ott (addig több kék kereszt is volt), hogy pontosan tudjuk, merre kellene menni. A szélesebb ösvényen indultunk tovább, balra, és természetesen, ez volt a rossz irány. Nem a szoroson mentünk így tovább, hanem felkaptattunk a gerincre, és a szorossal párhuzamosan haladtunk, csak éppen 50 méterrel magasabban. Sokat morfondíroztunk, merre menjünk, menjünk-e tovább, vagy forduljunk vissza, de István magabiztos volt (és én is meg Csaba is támogattuk, csupán Ani ment volna inkább vissza ): vissza semmiképpen sem megyünk, valahol beereszkedünk, és rátérünk a helyes útra. Olyan szimattal ment előre, majd kezdett aláereszkedni, hogy amikor már én is kijelentettem: nem találunk rendes "lejáratot", 15 méterrel odébb már lenn voltunk a szorosban a turistaútvonalon: két függőleges sziklafal között megtalálta azt a 10-15 méteres részt, ahol gond nélkül - hiszen a lányok is velünk voltak - beereszkedtünk... :)
Ettől kezdve már egyszerű dolgunk volt: csak mentünk a kijelölt vonalon, pallókon, sziklákon át, kémleltük a meredek sziklákat, gyönyörködtünk egy-egy szép kilátásban, és főleg élveztük a jó friss levegőt és a napsütést. A lányok is könnyedén, élvezve minden percét, zokszó nélkül járták végig a 4 km-es szorost, majd ugyanúgy visszafelé is. Visszajövet már a jó úton jöttünk végig, és rájöttünk, hogy az elején kihagytuk a szurdok egyik legszebb és legirtózatosabb részét is...
Túránk legérdekesebb és legkülönösebb élményei közé tartoztak a barlangok, amelyeket megnéztünk. A 4 km-es szakaszon mintegy 125 kisebb-nagyobb barlangot tartanak nyilván, ezek közül az Orbán Balázs nevét viselő almási barlang az egyik legnagyobb és persze, a legismertebb is. Ez volt Erdély elsőként kutatott barlangja, és olyanról is tudok, hogy valakik ott, a barlangban szilvesztereztek egy alkalommal. :) Mi is bemerészkedtünk egy darabig, de az az igazság, hogy eléggé félelmetes volt az a nagy sötétség még az általunk "bevitt" fénycsóvák ellenére is, így aztán néhánytíz méter után visszafordultunk. Az almási barlang után már nem volt sok a szurdokból, de végigmentünk. Útközben egy forrást is találtunk, ahol felújítottuk vízkészleteinket, és 1 óra és 15 perc után már az autónknál voltunk, a szoros másik bejáratánál. Este 6-kor pedig leállítottuk az autót a sátrak mellett.
Még mindig gyönyörű idő volt, hétágra sütött a nap, hozzáláttunk a vacsorakészítéshez: a fiúk a tüzet csinálták, illetve felakasztó-alkalmatosságot szereztek-eszkabáltak az üstnek, mi pedig a húst meg a zöldségeket intéztük. A lányok ott sertepertéltek mindenki körül. Lassan de biztosan aztán kezdett közeledni az este, és mire a gulyás is megfőtt, szemerkélni kezdett az eső. De annyira csendesen, hogy a fűzfa alatt állva, ránk egyetlen csepp sem hullott, a vacsorát ott nyugodtan el tudtuk fogyasztani. Tanakodtunk, mitévők legyünk: induljunk el, vagy maradjunk. Végül közös megegyezéssel azt monduk maradunk; ha esne is egy kicsit, megvárjuk másnap, míg felszárad, és csak utána indulunk.
Még összepakoltuk a dolgokat, még elmentünk Anival mosakodni a patakba, még ez, még az, és nem is vettünk tudomást a távoli villámokról és az őket kísérő dörgésekről. Már elbúcsúztunk Aniéktól, a lányok és István a sátorban: vetkőztek, készülődtek az alváshoz. Aztán felfedeztem, hogy Borónak nincs ott a hosszú ujjú blúza, és István is megkért, vigyek neki az autóból egy tiszta zoknit. Kibújtam a sátorból (kb. azelőtt 2 perccel bújtam be), és mintha egy másik világba csöppentem volna: viharosan fújt a szél (messze repítette a sátorra terített ponyvát), a fejünk fölött cikáztak a villámok kísérteties fényt vetve a tájra, robbant az ég, és pillanatok alatt úgy ömlött az eső, mintha dézsából öntötték volna. Még oda sem vittem neki a zoknit, és István már ki is adta az ukázt: INDULUNK!!!! Hamar ráadtam a lányokra cipőt, melegítőt, és gyorsan bedugtam őket az autóba. Kitépáztunk a sátrakból, amit lehetett (paplan, pokrócok, egyéb ruhák), ömlesztve betaszigáltuk az autóba, majd a sátrakat is 2-3 perc alatt szétszedtük, és úgy, csuromvizesen be a csomagtartóba. Ömlött az eső, már bőrig áztunk, összekapkodtunk még ezt-azt, ami addig sem az autóban sem a sátorban nem kapott helyet (pl. a grillező), majd gyorsan begyömöszöltük magunkat is az ülésekre (persze, alig volt hely és levegő), és indultunk.
Nem túlzok, 10 percnél több nem telt el attól a pillanattól, ahogy István döntött: úgy, ahogy, de minden az autóban volt. A kaptatónál és az előző napi sáros pocsolyánál kiszálltam a viharba, hogy irányítsam, merre menjen, de szerencsére gond nélkül túljutottunk: nem csúszott a fűvön sem, és a sárban sem süppedt el. A pataknál Ani és Csaba is kiszállt, gyalog mentünk át, nekünk már úgyis mindegy volt. Szerencsére a patak még nem áradt meg nagyon, bár a víz nekünk már szinte térdig ért, és erősen sebes volt, de az autónak nem okozott gondot. A pallónál is kiszálltunk, de itt már szinte fölösleges is volt, utána 50 m-re pedig már ott volt az aszfalt.... Útközben láttuk, hogy jó erős volt a vihar, mert ágakat tört le, az utat betemette levelekkel, de nagyobb pusztítást szerencsére nem végzett. Mi pedig, amikor kiértünk az aszfaltra, megkönnyebbülten nevettünk, és tudtuk, ha nem így cselekszünk, nem biztos, hogy jó vége lett volna. Már majdnem Szentegyházán voltunk, amikor elállt az eső, és egy olyan helyre érkeztünk, ahol félre lehetett húzni. Itt megálltunk, a lehetőségekhez mérten száraz ruhákat ráncigáltunk magunkra, kicsit "rendet raktunk", már annyira, hogy normálisan lehessen ülni és vezetni (a paplanunk pl. köztem és István közé volt begyömöszölve), illetve a lányok mégiscsak kényelmesen fekhessenek Ani és Csaba ölében, és megkönnyebbülve, hálát adva, hogy szerencsésen megúsztunk mindent, vígan hazafelé vettük utunkat. Éjfélre itthon voltunk, és a jó meleg ágyainkban pihentük ki viharos kalandunkat. Azóta is derűsen gondolunk vissza rá, és azzal vigasztaljuk magunkat, hogy lesz mit mesélni majd az unokáknak... :) Hogy a napunk végéről nem készültek fotók, gondolom, nem meglepő... :)
Még amikor Bözödön voltunk múltkor, és megláttam a sátorozó fiatalokat, akkor kívántam meg azt, hogy mi is "nomádkodjunk" egy kicsit. No meg, az utóbbi időben több mindenkinél (a FB-on) láttam a Vargyas-szurdokban készült fotókat, így hát nem volt kérdéses, hogy a Vargyas völgye felé vesszük mi is az irányt, és ott ütjük fel sátrainkat valahol a közelben. Mert közben Aniék is társultak, így hatosban vágtunk neki az útnak vasárnap délelőtt.
Egy Szejkefürdői kb. egyórás (falatozás, székelykapuk, Orbán Balázs-síremlék, séta a borvízkutakhoz) és egy sokkal rövidebb Homoródfürdői (borvízivás, illetve "-tankolás") megálló után koradélután érkeztünk a szelterszi útra. Csodálkozva és lelombozódva konstatáltuk, hogy az 5 évvel ezelőtti útviszonyok cseppet sem változtak: sem javulás, sem rosszabbodás nem tapasztalható. 1-es-2-esben tettük meg a kb. 7 km-es utat, és szerencsére, hogy az autónk azóta kicserélődött, magasabb lett, különben jónéhányszor odavertük volna az alját. Szóval, mi tagadás, kritikán aluli volt. :( Még szidást is kaptam, hogy hová hoztam a társaságot, bezzeg... Én meg csak azt nem értettem, hogy az utóbbi időben többen mondták, hogy jártak erre, de az útviszonyokra az égvilágon senki sem panaszkodott. :O Krisztának volt egy aranyos elszólása menet közben. A kérdésére már nem emlékszem, de így kezdte felvezetni azt: "Anyukám, amikor kiérünk az aszfaltra..." :D És mi, többiek, derülve a dolgon, befejeztük helyette: "akkor az azt jelenti, hogy hazafele megyünk". :)
Ezek után elképzelhető, mekkorára meredt szemekkel néztünk, amikor megérkezve Szeltersz úgymondott központjába, tükörsima aszfaltra értünk. És láttuk, hogy Lövéte felé szépen kígyózik az aszfalt. Bizony, hazafelé arra jöttünk...
A szoros felé még nagyon keveset mentünk aszfalton, majd letértünk róla, és hamarosan egy pallóhoz érkeztünk. Utolsó pillanatban ordítottam el magam, hogy állj, különben a kerekünk nem jó helyen ment volna, és... inkább nem gondolok bele, mi történt volna. A palló elég széles volt egy járműnek, traktorok is járnak át rajta, csak egy kissé nagyobb ívben kellett volna rákanyarodni. Egy kis tolatás, és már minden rendben volt. Aztán át kellett menni a patakon is. Mármint híd nélkül, a vízben. Anival előrementünk, hogy lássuk, meddig ér a víz, milyen az alja (mint amikor az arabok előreküldik a feleségeiket, hogy lássák, nincs-e aláaknázva a terület :D ), de könnyűszerrel átgázoltatta István az autót rajta, és folytattuk az utunkat. Néhány kilométer után ismét egy pocsolyás-sáros átkelőhöz érkeztünk, utána az út is túl sárosnak tűnt ahhoz, hogy folytatni lehessen. Kicsit szétnéztünk, és gyönyörű sátorozóhelynek bizonyult egészen lent, a patak mellett, eléggé távol az úttól, és az esetleges kíváncsi szemek elől. Döntöttünk, ott maradunk. Egyetlen dolog aggasztott azonban: ha eső lesz, lehet ott ragadunk vagy a sárban, vagy a megduzzadt patakon nem tudunk átkelni. Végül felütöttük a sátrakat, és abban reménykedtünk, hogy szép idő lesz a tervezett 2-3 nap alatt: megsütöttük a húsokat, jót vacsoráztunk, utána ötösben (István lefeküdt, mert előző éjszaka hajnali 6-ig zenélt) pedig bújócskáztunk-szórakoztunk a szénabálák között, és este 9-kor, amikor már vaksötét volt, elvonultunk sátrainkba, és lefeküdtünk. Közben kis bosszúságot okozott, amikor észrevettük, hogy a sátor olyan furcsa belülről. Istvánnak tűnt fel, amikor megébredt néhány percre, és amikor kimentünk megnézni, mi lehet, felfedeztük, hogy az egyik merevítőrúd eltörött, és a sátroponyvát is átszúrta. Volt egy vízhatlan ponyvadarabunk, azt ráterítette István kívülről a sátorra, és a probléma (per pillanat) megoldódott.
Egyszercsak valami egyenletes zajra eszméltem: esőcseppek verték a sátrat. Nagyon megijedtem. Nem tudtam, hány óra van, és a kopogás nem akart elállni. Ébren morfondíroztam, mi lesz velünk, és imádkoztam, hoyg álljon el. Egy idő után jobban rázendített. Már teljesen reményt vesztettem. Hosszasan esett, bár nem néztem az órát, hoyg pontosan mennyit. Végül 7 után néhány perccel előkotorsztam István telefonját, akkor kezdett csendesedni az eső, Istvánnal is váltottam néhány szót, majd érezhetően megnyugtatott, mert elaludtam, és jót pihentem. Amikor megébredtünk mindannyian, és elsőként Kriszta kibújt a sátorból, már sütött a nap. 1-1,5 óra után már teljesen felszáradt a fű, ettünk, összepakoltuk a legszükségesebbeket (dzsekik eső esetére, szendvics és víz az útra), és útnak indultunk. Nem messze a sátorozóhelyünktől állandó füst szállt fölfelé, eléggé vastagon. Már előző este sejtettük, hogy bizonyára szénégetés zajlik ott, és tényleg úgy volt. Addig jutottunk el, és az ott dolgozó férfi felvilágosította Istvánt: még hosszú az út a szorosig (legalább 5 km) és jó állapotú, ledöngölt köves út van végig, nincs értelme gyalog menni. így aztán visszament, és autóval jött utánunk. A kaszálón gond nélkül át tudott jönni (nem ment fel a sáros útra), és onnan, egészen a szoros bejáratáig tényleg rengeteg lett volna a menni való, nem bírtuk volna a strapát, és egyszerűen nem is fért volna bele a napunkba.
Így pillanatok alatt ott voltunk, ismét felszerelkeztünk úgy, ahogy eredetileg indultunk, és nekivágtunk. Nem sokat mentünk, amikor az ösvény kettévált, és nem volt útjelző éppen ott (addig több kék kereszt is volt), hogy pontosan tudjuk, merre kellene menni. A szélesebb ösvényen indultunk tovább, balra, és természetesen, ez volt a rossz irány. Nem a szoroson mentünk így tovább, hanem felkaptattunk a gerincre, és a szorossal párhuzamosan haladtunk, csak éppen 50 méterrel magasabban. Sokat morfondíroztunk, merre menjünk, menjünk-e tovább, vagy forduljunk vissza, de István magabiztos volt (és én is meg Csaba is támogattuk, csupán Ani ment volna inkább vissza ): vissza semmiképpen sem megyünk, valahol beereszkedünk, és rátérünk a helyes útra. Olyan szimattal ment előre, majd kezdett aláereszkedni, hogy amikor már én is kijelentettem: nem találunk rendes "lejáratot", 15 méterrel odébb már lenn voltunk a szorosban a turistaútvonalon: két függőleges sziklafal között megtalálta azt a 10-15 méteres részt, ahol gond nélkül - hiszen a lányok is velünk voltak - beereszkedtünk... :)
Ettől kezdve már egyszerű dolgunk volt: csak mentünk a kijelölt vonalon, pallókon, sziklákon át, kémleltük a meredek sziklákat, gyönyörködtünk egy-egy szép kilátásban, és főleg élveztük a jó friss levegőt és a napsütést. A lányok is könnyedén, élvezve minden percét, zokszó nélkül járták végig a 4 km-es szorost, majd ugyanúgy visszafelé is. Visszajövet már a jó úton jöttünk végig, és rájöttünk, hogy az elején kihagytuk a szurdok egyik legszebb és legirtózatosabb részét is...
Túránk legérdekesebb és legkülönösebb élményei közé tartoztak a barlangok, amelyeket megnéztünk. A 4 km-es szakaszon mintegy 125 kisebb-nagyobb barlangot tartanak nyilván, ezek közül az Orbán Balázs nevét viselő almási barlang az egyik legnagyobb és persze, a legismertebb is. Ez volt Erdély elsőként kutatott barlangja, és olyanról is tudok, hogy valakik ott, a barlangban szilvesztereztek egy alkalommal. :) Mi is bemerészkedtünk egy darabig, de az az igazság, hogy eléggé félelmetes volt az a nagy sötétség még az általunk "bevitt" fénycsóvák ellenére is, így aztán néhánytíz méter után visszafordultunk. Az almási barlang után már nem volt sok a szurdokból, de végigmentünk. Útközben egy forrást is találtunk, ahol felújítottuk vízkészleteinket, és 1 óra és 15 perc után már az autónknál voltunk, a szoros másik bejáratánál. Este 6-kor pedig leállítottuk az autót a sátrak mellett.
Még mindig gyönyörű idő volt, hétágra sütött a nap, hozzáláttunk a vacsorakészítéshez: a fiúk a tüzet csinálták, illetve felakasztó-alkalmatosságot szereztek-eszkabáltak az üstnek, mi pedig a húst meg a zöldségeket intéztük. A lányok ott sertepertéltek mindenki körül. Lassan de biztosan aztán kezdett közeledni az este, és mire a gulyás is megfőtt, szemerkélni kezdett az eső. De annyira csendesen, hogy a fűzfa alatt állva, ránk egyetlen csepp sem hullott, a vacsorát ott nyugodtan el tudtuk fogyasztani. Tanakodtunk, mitévők legyünk: induljunk el, vagy maradjunk. Végül közös megegyezéssel azt monduk maradunk; ha esne is egy kicsit, megvárjuk másnap, míg felszárad, és csak utána indulunk.
Még összepakoltuk a dolgokat, még elmentünk Anival mosakodni a patakba, még ez, még az, és nem is vettünk tudomást a távoli villámokról és az őket kísérő dörgésekről. Már elbúcsúztunk Aniéktól, a lányok és István a sátorban: vetkőztek, készülődtek az alváshoz. Aztán felfedeztem, hogy Borónak nincs ott a hosszú ujjú blúza, és István is megkért, vigyek neki az autóból egy tiszta zoknit. Kibújtam a sátorból (kb. azelőtt 2 perccel bújtam be), és mintha egy másik világba csöppentem volna: viharosan fújt a szél (messze repítette a sátorra terített ponyvát), a fejünk fölött cikáztak a villámok kísérteties fényt vetve a tájra, robbant az ég, és pillanatok alatt úgy ömlött az eső, mintha dézsából öntötték volna. Még oda sem vittem neki a zoknit, és István már ki is adta az ukázt: INDULUNK!!!! Hamar ráadtam a lányokra cipőt, melegítőt, és gyorsan bedugtam őket az autóba. Kitépáztunk a sátrakból, amit lehetett (paplan, pokrócok, egyéb ruhák), ömlesztve betaszigáltuk az autóba, majd a sátrakat is 2-3 perc alatt szétszedtük, és úgy, csuromvizesen be a csomagtartóba. Ömlött az eső, már bőrig áztunk, összekapkodtunk még ezt-azt, ami addig sem az autóban sem a sátorban nem kapott helyet (pl. a grillező), majd gyorsan begyömöszöltük magunkat is az ülésekre (persze, alig volt hely és levegő), és indultunk.
Nem túlzok, 10 percnél több nem telt el attól a pillanattól, ahogy István döntött: úgy, ahogy, de minden az autóban volt. A kaptatónál és az előző napi sáros pocsolyánál kiszálltam a viharba, hogy irányítsam, merre menjen, de szerencsére gond nélkül túljutottunk: nem csúszott a fűvön sem, és a sárban sem süppedt el. A pataknál Ani és Csaba is kiszállt, gyalog mentünk át, nekünk már úgyis mindegy volt. Szerencsére a patak még nem áradt meg nagyon, bár a víz nekünk már szinte térdig ért, és erősen sebes volt, de az autónak nem okozott gondot. A pallónál is kiszálltunk, de itt már szinte fölösleges is volt, utána 50 m-re pedig már ott volt az aszfalt.... Útközben láttuk, hogy jó erős volt a vihar, mert ágakat tört le, az utat betemette levelekkel, de nagyobb pusztítást szerencsére nem végzett. Mi pedig, amikor kiértünk az aszfaltra, megkönnyebbülten nevettünk, és tudtuk, ha nem így cselekszünk, nem biztos, hogy jó vége lett volna. Már majdnem Szentegyházán voltunk, amikor elállt az eső, és egy olyan helyre érkeztünk, ahol félre lehetett húzni. Itt megálltunk, a lehetőségekhez mérten száraz ruhákat ráncigáltunk magunkra, kicsit "rendet raktunk", már annyira, hogy normálisan lehessen ülni és vezetni (a paplanunk pl. köztem és István közé volt begyömöszölve), illetve a lányok mégiscsak kényelmesen fekhessenek Ani és Csaba ölében, és megkönnyebbülve, hálát adva, hogy szerencsésen megúsztunk mindent, vígan hazafelé vettük utunkat. Éjfélre itthon voltunk, és a jó meleg ágyainkban pihentük ki viharos kalandunkat. Azóta is derűsen gondolunk vissza rá, és azzal vigasztaljuk magunkat, hogy lesz mit mesélni majd az unokáknak... :) Hogy a napunk végéről nem készültek fotók, gondolom, nem meglepő... :)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)