Bulgária - 2013 (1) - Előzmények, foglalás, mindenféle

A nyaralásban az a rossz, hogy legalább fél évig várod, epekedsz utána, elképzeled, milyen lesz, terveket szövögetsz, útvonalat tervezel, s aztán amikor ténylegesen eljön, néhány nap alatt le is jár, el is felejtheted. De a nyaralásban az a jó, hogy amíg várod, elképzeled, és szövögeted a terveket, már mintha félig nyaralnál, kellemes érzéssel tölt el, hogy végül a tényleges hét feltegye mindenre a koronát.

Idén nemcsak az volt premier számunkra, hogy külföldre utaztunk, hanem az is, hogy idejében foglaltuk le a szobát a szállodában. Ezt a zenélések miatt eddig sosem tudtuk megtenni, de mivel a zenekar tagjai közül senki sem szeret lemondani a szezonbeli nyaralásról, hát megegyeztek a fiúk, hogy két hétvégére nem vállalnak esküvőt, és azalatt mindenki "elintézi" a nyaralását. Így már neki lehetett vágni az early-booking-nak is. Végül mégis annyira eltököltük az időt, annyira képtelenek voltunk dönteni, hogy mire lefoglaltuk, már március 1-je volt, és lecsúsztunk egy adag kedvezményről, de még így is maradt, és jól jártunk. És még ez a foglalás sem volt izgalommentes...

Végül azt a hotelt választottuk úticélul, ahol tavaly Sanyikáék, a barátaink voltak. Ők csak jókat mondtak róla, ezért azt mondtuk, a szeméyles tapasztalat többet jelent számunkra, mint az a sok egymásnak néha homlokegyenest ellentmondó vélemény az internetes oldalakon. Különben nagyon jó ajánlat volt, mert mindkét lány ingyen nyaralt, a parkolásért nem kellett fizetni, és a napernyő meg napozóágy is benne volt a pakkban. És 15% kedvezményünk volt. Az izgalom forrása pedig az volt, hogy csak visszaigazolásos szobát találtunk. Azt mondták, néhány nap- 1 hét, és biztos visszaigazolják. Ehhez képest lejárt 3 hét, és nekünk (és az irodának sem) még sem hideget, sem meleget nem mondtak. Amikor pedig megelégeltük a bizonytalanságot, és bementünk, hogy most már mégiscsak szeretnénk valami konkrétumot tudni, felhívta a nő a Neckermann-t és közölték a sajnálatos hírt, hogy nem igazolták vissza. Vagy másfél órán át kerestük az egyéb ajánlatokat, de már azért a pénzért, jó ha 2 csillagosban kaptunk volna, 3 csillagosra már min. 100-150 eurót rá kellett volna fizetni, az eredeti 4 csillagról nem is ábrándozhattunk. Még a szállodánk mellett lévő, és ugyanazon komplexumhoz tartozó Rubinban is 300 euróval került volna többe minden. Aztán hogy hogy nem, miután így is, úgy is csűrtük-csavartuk a dolgokat, a nő visszament a Dolphin Marinához, pötyögtetett egy csomót, és egyszercsak megszólal: ilyen nincs. Visszaigazolta. De csak 6 éjszakát. 7-et egyszerűen nem akar. Először nem értettük, miről van szó, de aztán mondta: minden ugyanaz, mint amiről eredetileg szó volt, csak egy éjszakával kevesebbet maradhatnak. Összenéztünk Istvánnal, és már fülig ért a szánk. Alig akartuk hinni. Azt hiszem, legalább tízszer visszakérdeztem, amíg még megcsináltuk a papírokat, hogy de biztos, hogy akkor most le van foglalva? :) És biztos volt. Indulás előtt jó másfél héttel telefonáltak, hogy mehetünk a voucher-ért, elvettük, majd július 11-én reggel indulásra készen álltunk.

Sokat vacilláltunk, hogy milyen útvonalon menjünk, sokan javasoltak sokfélét. Eredetileg komppal szerettünk volna átkelni a Dunán, Silistránál, majd hosszú ideig az volt a terv, hogy lemegyünk a tengerpartig, hogy Vama Veche-nél keljünk át a határon: így utazunk legkevesebbet bolgár földön, itthon mégiscsak biztonságosabb utazni mindenféle szempontból. :) Végül azonban egy harmadik utat választottunk, mert a tervünk kivitelezésében ez volt a leglogikusabb: Giurgiu-Ruse. És jó döntés volt, bár a tengerpartos út sem bizonyult volna rossz választásnak. Arrafelé jöttünk haza, és így jó sokat tudtunk autópályán jönni, ergó jól lehetett haladni. No, de a hazafelé útig még sok minden volt, nem szaladok annyira előre... Egy másik alkalommal folytatom.

Addig néhány tájképet mutatok:

11.

Ismét utólagosan. Azaz utólagosan jutott eszembe most, hogy nem írtam róla. Mert amikor a nyaralást beütemeztük, direkt "úgy csináltam", hogy ez a nap valahová középre essék.

Igazából túl sokat nem tudok mondani róla, különösebben nem ünnepeltük meg. Mert mi nem szoktuk. Tudja fene, eszembe jut (mert csak én vagyok az, aki számon tart ilyesmit), elmondom, hogy hoppá, né, mi jutott eszembe, megöleljük-megcsókoljuk egymást, és azzal megy tovább az élet. Most is így volt. Annyival volt különlegesebb pl. a tavalyinál, hogy most éppen szabadságoltunk-pihentünk, tehát együtt töltöttük lábat lógatva, és nem konyhát parkettázva, mint tavaly.

Biztos van, akinek furcsa az ilyen hozzáállás, sokan spéci programot találnak ki erre a napra, ami nagyon jó, főleg ha minkét fél jól érzi magát benne. Mi is próbálkoztunk ilyesmivel (jobban mondva én), de nem mindig ment. És be kellett látnom, hogy nincs is értelme görcsösen szervezgetni, hiszen a lényeg úgyis abban a csókban-ölelésben van: tudjuk, hogy vagyunk egymásnak, tudjuk, hogy együtt vagyunk, és szeretjük egymást. A "körítés" lényegtelen. A közös programok lehet, hogy csak úgy jönnek maguktól, mindenféle különösebb szervezkedés nélkül. Mint ahogy nem szeretek nők napján virágot kapni. Mert akkor amolyan kötelezőnek tűnik.

Nos, idén lejárt a tizenegyedik. 11 telt el azóta, de lélekben ugyanannyinak-ugyanolyannak érzem magam, mint akkor. Csak a valóság szól néha-néha közbe.... :) :) :) (Ti. minden porcikám fáj... kissé kinőttem a ... baluparkozásból...)

Most...

És akkor (már átöltözve, az ún. kontyolóruhában):

Hurrá, nyaralunk! :)

Már 4 éve (amikor Ágnes beszámolóit olvastam), hogy eljátszadoztam a gondolattal: hátha egyszer mi is eljuthatunk ide, hátha egyszer nekünk sem lesz annyira elérhetetlen egy gyönyörű tengerparti nyaralás. És azóta is csak eljátszadozgattam, mert mikor ezért, mikor azért eddig nem juthattunk el. Természetesen - bár ezt ilyenkor nem szép emlegetni - mindig anyagi okai voltak a dolognak, mert akárhonnan is nézzük, egy ilyen utazást nem lehet csak úgy farzsebből kifizetni, mégha idejében, azaz kedvezményesen is lefoglalja az ember...

No, de a Jóisten úgy akarta, hogy mindössze 4 év után ne csak álom legyen egy ilyesmi, hanem valósággá váljon, és mi is igazi turistaként lógassuk lábunkat, süttessük magunkat a "bolgár riviérán". Úgyhogy, most péntek óta itt vagyunk Szent Konstantin és Elena városában, és a Grand Hotel Varna Resort Dolphin Marina nevű szállodájában élvezzük a nyarat.

Az ideutazásunk csodás volt (leszámítva a Giurgiu-i szúnyogcsípéseket), a helyszínen pedig éppen az fogadott, amit vártunk. Eleinte kissé csalódottak voltunk a szobánk elhelyezése miatt, mert állandóan végig kell sétálni a hosszú folyosón, de a hátrány előnye, hogy legalább sétálunk is egy kicsit (pl. evés után :D), illetve végül rájöttünk, hogy itt a legszebb a kilátás az erkélyről: pont a medencékre látunk, de a hullámtörő gátakon túl a nyílt tenger is a szemünk elé tárul. :) Az étel fantasztikus és rengeteg; nagyon kell vigyáznunk, hogy csak éppen annyit együnk, amennyire szükségünk van, mert a felhozatal erősen csábító. Saját magunk alkotta szabály szerint semmit sem hagyunk a tányérunkon, nem pazarolunk. Aki még kér, megy és még vesz magának.
A környék? Bevallom, fogalmam sincs, milyen. Bár én nagyon szeretnék elmenni, szétnézni a környéken, a szállodakomplexumból még csak egy kis parti sétára távoztunk el. Igaz, nagyon nincs is szükség elmenni, mert itt mindent megkapunk, amit szeretnénk; a "való világot" úgysem láthatjuk meg a közvetlen közelben. És most már beletörődtem: családunkból csak nekem van állandóan mehetnékem, én akarok mindig újat látni, felfedezni, a többiek beérik a láblógatással, lubickolással. :)

Néhány fotó:

Majdnem napfelkelte...

Megtört hullám...

A szállodánk ... egy része, háttérben a Dolphin hotel

A gyerekparadicsom-részleg

Hú, milyen mély...

Ismerkedés a Nagy Vízzel .... jujj, de hideg! :) 

Költözünk... :(

Éppen most olvastam A HÍRT a Népújság internetes oldalán. És egyszerűen sírhatnékom van. Mert ez nekünk így nem jó, és nem fair, hogy ilyen helyzetbe hoztak.

Azt mondják, tanítót válassz, és ne iskolát, de nekünk elsősorban iskolát kellett választanunk ahhoz, hogy minél egyszerűbben oldhassuk meg a legtöbbször cseppet sem egyszerű mindennapjainkat. A helybéli iskola itt van mellettünk, látjuk, ha kinézünk az ablakon, de Kriszta egyszerűen nem járhat ide, mert nincs, aki délben rendszeresen kivegye. Az óvodámtól 50 m-re lévő iskola pedig ideálisnak bizonyult ilyen szempontból. Szóba sem jött más tanintézmény, csakis ez. De amikor egy alkalommal bementem, és megláttam az ott uralkodó állapotokat, őszintén megrémültem. Létezik ilyen a XXI. században? Csak hogy egyet említsek: ne legyen benti vécé? Azaz a kis elsősöknek kabátot, sapkát kelljen húzniuk ahhoz, hogy pisilni menjenek egy olyan mellékhelyiségbe, ami az udvar másik felében van, ahol hideg van, és ahol a nagyok mindent lepisilnek? Már-már azon voltam, hogy visszafordulok, amikor egy hang mégis azt súgta: menj előbb, és ismerkedj meg a tanító nénikkel. Majd ráérsz dönteni...

Megkerestem őket, mindkettővel elbeszélgettem, és tudat alatt, azt hiszem, már akkor tudtam, kit választunk. Hallottam róla jót és rosszat egyaránt; hallottam, hogy szigorú, de olyan osztályt farag a "csürhéből", hogy egyetlen mozdulatából értik, mit akar; hallottam, hogy maximálisan felkészíti a gyerekeket a tananyagból, emellett azonban remek osztály- és szülőközösséget is kovácsol; hogy sok házi feladatot hagy, de tud lezser is lenni, amikor úgy hozza a helyzet; hogy az iskolában nála tanulás van, de állandóan szervez valami egyéb programot is.... És mindaz, amit hallottam, az elmúlt tanév folyamán egytől-egyig bebizonyosodott... Már nem fiatal, de csinos. Szépen, ízlésesen öltözik, egyenes a tartása és a beszéde. Megköveteli - jogosan - a pontosságot, a fegyelmet és a figyelmet, de tud elnéző lenni indokolt esetben. Számunkra bebizonyosodott: kitűnő pedagógus, melegszívű,...

Innen egy csomó szöveg eltűnt..... Nem tudom, mi történt...

Boró jól megaszonta!

- Anyukám, tedd már el innen azt a rebarbarát!
- Miért?
- Mert fáj a fejem.
- Mitől?
- Hát attól, hogy rágondolok, milyen savanyú a rebarbara...

(Nekem csak a nyál fut össze a számban a gondolatára... :) )

Vakáció - Erdélyi konyha találkozó, Nagyág 2013

Elkezdődött igazából is a vakáció. A lányoknak sajnos, egy jó héttel hamarabb a kelleténél, de talán nem is volt rosszul ez így. Számomra a múlt hét még munkahét volt, csupán pénteken nem voltam már dolgozni, hiszen aznap reggel útrakeltünk...

A lányok még a kórházbavonulás estéjén megegyeztek Anival, hogy majd a vakációban mennek Idecsre. Le is csaptam a dologra, hogy OK, június utolsó hétvégéjére már ott is lesznek. Csütörtökön este vittük fel őket édesanyámhoz, és végre megértük azt, hogy jókedvűen, örömmel, integetve, csak egy-egy felületes puszit adva búcsúztak el tőlünk. Mondjuk, Kriszta, a finomkább, egy fél mondatban hozzátette, hogy nagyon fogunk hiányozni neki, de csak addig tartott a "ború", amíg a mondatot kimondta. :) Azóta még mindig a nagyszülőknél vannak, és bár nagyon jólérzik magukat ott, Kriszta már nagyon várja, hogy utánuk menjünk. Holnap este, ha minden igaz...

Lássuk csak, van-e tojás?

Itt a tojás!

Nyuszi ül a fűben... 

Mi pedig pénteken délelőtt útra keltünk, és Erdélyi konyhás kolléganőmmel, Katival együtt Nagyágra utaztunk, az immár hagyományosnak számító nyári Erdélyi konyhás találkozóra, amit Istennek hála már negyedik éve, hogy szervezik.

Mindig nagy izgalommal és lelkesedéssel várom ezeket a találkozókat, mert amellett, hogy nagyszerű "team building" alkalmak, remek kikapcsolódási, feltöltődési lehetőségek is, nem is akármilyen környezetben. Karcsi nyaralójába lassan már úgy megyünk, mintha haza mennénk, ismerjük apró zeg-zugait is, kertjét, udvarát, mindent. Azzal még gondban vagyunk, hogy mit hol találunk meg, hiszen egy év alatt mégiscsak elfelejtünk néhány részletet, de az ott töltött 2-3 nap alatt ismét megtanuljuk. Nem a szó szoros értelmében vett csapatépítő tréningek ezek, hiszen ahhoz képest túl kötetlenek, lezserek, de mindenképpen egy-egy ilyen alkalom után úgy érezzük, hogy többek vagyunk együtt, és együtt sok mindenre képesek vagyunk. Ugye, nem kicsi dolog, ahogy mi az Erdélyi konyhát összehozzuk: van egy központi szerkesztőség ugyan, ahová begyűlnek az anyagok, és ahol a lapot tulajdonképpen összerakják, de azonkívül csupán a virtuális szerkesztőségre vagyunk utalva: mail, blog, telefon. Éppen ezért annyira fontosak ezek a legalább félévenkénti személyes találkozók (mert télen is szoktunk találkozni, Ivóban), mert így mindenkit megismerhetünk egy kicsit külön-külön, elbeszélgethetünk, megismerjük a személyiségét, egyéniségét. Nagyon szeretem figyelni az embereket: mit tesznek, hogyan viselkednek bizonyos helyzetekben, hogyan illeszkednek a csapatba. Az újabb csapattagoknak mindig nehezebb "betörni" egy összeszokottabb társaságba, de úgy éreztem, hogy nincs gond: a frissebb tagok is közénk tartoznak, és remélem, ők is úgy érzik ezt. Most is nagyon jó volt. Első alkalommal sikerült úgy időzíteni, hogy mindenki, akinek köze van az Erdélyi konyhához vagy az újabb lapok valamelyikéhez, el tudott jönni. Pénteken koradélután érkezett az első néhány csoport, majd a nap folyamán és szombaton délelőtt csatlakoztak mások is. Sokan voltunk, huszon-valamennyien, de nagyon jó volt a hangulat. Folyt a móka, napirenden volt az ugratás - néha eléggé pikáns változatban is -, nevettünk rengeteget, főztünk és ettünk jókat, természetesen, no, meg az öblögetnivaló sem hiányzott: ki-ki kedve és beállítottsága szerint választhatott az alkoholos vagy -mentes italokból. Házigazdánk, Karcsi, végig azon fáradozott, hogy mindenkinek a kedvében járjon, mindenki jól érezze magát, és maradandó élményekkel térjen haza. A mi részünkről ez sikerült is, köszönjük neki, hogy ott lehettünk. Reméljük, jövőre, ugyanitt, mindenkivel, bár addig - hátha - még Ivó is "közbeszól"! :)

Néhány fotó a rengetegből, ami mindannyiunk által készült. Ezek között is vannak, amiket mások fotóztak.

Egy ilyen mindent megér

A napokban került a kezembe... véletlenül, pedig nekem írta, amíga  kórházban voltunk, de aztán nem adta ide. Azt hiszem, minden plusz kommentár fölösleges lenne.

Azért a büszke (és talán elfogult) anya annyit még hozzátenne, hogy érdemes megfigyelni a helyesírását. Sok felnőtt megirigyelhetné, pedig ő csak elsőt végzett.

Premierek (2.)

Ha már írni nem tudok róla - hiszen már több, mint 1 hónapja volt - és a hiteles krónikázáshoz szükséges lenne a kellő hangulat, hogy vissza tudjuk adni mindazt, amit azokban a pillanatokban gondoltunk, éreztünk, láttunk, legalább néhány fotó örökítse meg az osztály marovécsi kiruccanását. Mint írtam, múlt hónapban jártam először a Kemények marosvécsi várkastélyánál, holott szülőfalum "tőszomszédja" Marosvécsnek. De úgy látszik, ennek a pillanatnak most kellett eljönnie, amikor 15 másik szülővel együtt elkísértük gyerekeinket a Marosvécsen megrendezett Hagyományőrző Fesztiválra. Szívet melengető volt látni azt a sok ügyes diákot és pedagógust, aki jelenlétével megtisztelte a rendezvényt, és aki egytől-egyig igyekezett a legjobbat kihozni magából. S bár természetes, hogy mindenkinek a sajátja felé hajlik a szíve, és azt mondom, számunkra a mieink voltak a legjobbak, legszebbek, legügyesebbek (különben nem volt rangsorolás), el kell ismernem, hogy rengeteg ügyes, tehetséges gyerek volt még ott.

A mi osztályunk, a Harmatcsepp,
amúgyis különlegeset produkált, olyat, amit kicsik-és nagyok sem gyakran látnak: 10-en a gyerekek közül citerán játszottak mindenki ámulatára. És 16-an ropták-járták aztán a táncot verselgetve, énekelve, kurjantgatva közben. Nagyon büszkék voltunk rájuk. :)

Ez is megvolt...

Nincs erőm, nincs kedvem írni. Azaz írni IDE IS. Néha fellángol bennem valami, hogy na, erről írni kell, meg is fogalmazom a dolgok lényegét magamban egy-két mondattal, de ennyivel maradok. Sosem találom meg a rá szánni való időt. Mostanában legalábbis nem.

Nincs nap, hogy ne történne valami, mégis, az utóbbi év blogbejegyzései még töredékükben sem tükrözik ezt. Bár, az eseményeket még csak-csak tartalmazzák valamennyire, de az érzéseket, a benyomásokat, a talán megélt, mégis láthatatlan dolgokat már nem annyira. Talán elmúlik ez, és visszatérek. De a régi már úgysem leszek. Most ilyen idők járnak....

Az elmúlt napokban olyasminak voltunk részesei, aminek még sosem, amióta gyerekeink vannak: kórházban voltunk, Boróka és én. Hirtelen jött, és kegyetlenül lecsapott ránk - bár természetesen, betegségre sosem lehet mondani, hogy számítottunk rá - mégha nem is kell túl rosszra gondolni. Múlt szerdán délután Boró belázasodott, de úgy, hogy elsőre 39,6-ot mértem. Lement, felkúszott. Magasabbra. Lement, majd csütörtökön délután ismét fölkúszott, ezúttal negyvenre. Majd péntek reggel teljesen láztalanul ébredt. Már fájt a torka. Este észrevettem, hogy mindkét mandulája tele van fehér pöttyökkel-foltokkal. A nyelve csúnyán lepedékes, a vállán és a hátán apró pici rózsaszín pöttyök: skarlát. Telefonálás a doktornéninek, hosszas konzultálás, mit tegyünk. A sürgősség a legbiztosabb, nem hinné, hogy benn tartanának, hiszen jó az általános állapota, de legalább kizárhatják, ha nem az. - mondta. Nos, ehhez képest kizárni csak 4 nap után tudták, mire meglett a garat- és véreredmény, addig pedig szépen benn csücsültünk a fertőző kórházban. Mondjuk, nem telt rosszul, mert első perctől kezdve virgonc, jókedvű volt a kisasszony, néha alig lehetett lelőni annál is inkább, hogy nagyjából egykorú gyerekekkel voltunk egy szobában (3-an voltak, 2 fiú és ő), de engem még most is elfog az irtózat a fertőző kórház gondolatára. Hogy mi minden lehetett ott, és megeshetett volna, hogy még betegebben jöjjünk ki onnan. Bár ez is érdekes, mert amikor benn voltunk, nem volt annyira visszataszító semmi, tiszta volt, szerintem eléggé frissen felújítva, nekünk külön fürdő-vécénk volt (más szobákban nem jártam), a személyzet meg eléggé normális - orvosok, nővérek kedvesek, a gyerekekkel némelyik játékos is - , egyedül az étel volt olyan, hogy inkább a hányinger ért utol a láttán, mint az éhség. Persze, nem sokat ettünk belőle, mert vagy vettem valamit, vagy kaptunk otthonról finom ebédet, de pl. az ottani tejbegríz nagyon ízlett Borónak.

Öt napig maradtunk benn, Penicillines intravénás kezeléssel. Ha beigazolódott volna a skarlát, nem úsztuk volna meg ennyivel. Én csupán annak örülök, hogy már lejárt. Eleinte próbálkoztam azzal, hogy ne fektessenek be, mert itthon kikezeljük, de aztán megijedtem, hogy mi van mégis, ha súlyosabbá válik, esetleg komplikációk lépnek fel, s ha tényleg skarlát, akkor úgyis be kell vonulnunk a kórházba, és később szabadulunk, majd mi lesz, ha Kriszta is soron következik, meg.... Huhh, nem szerettem volna, ha tönkremenne a még rendesen el sem kezdődött nyarunk, vakációnk.

Vasárnapra Kriszta is szépen belázasodott, fájt a torka, megvizsgálták: vírusos mandulagyulladás. Na, ekkor ment fel a cukrom: jó, hogy az egyikkel szinte erővel benn tartanak, mert skarlátos, a másiknál meg 2 perc alatt, mintegy ránézésre megállapítják, hogy vírusos mandulagyulladás??? Természetesen, örültem, hogy hazamehet, de nagyon mérges voltam. Aztán lehiggadtam, és hétfőn, amikor bejött a mi orvosunk (minden szobának megvan a maga orvosa, ez addig szabadságon volt), szépen kikérdezett töviről hegyére, és mondta, hozzuk be Krisztát, hogy vizsgálja meg. Kedden megvizsgálta alaposan, és ő is hazaengedte. Ekkor már tudtuk, hogy Boróka sem "kókuszt" nyalt be, de az orvos javaslatára még maradtunk egy napot, hogy meglegyen az 5 nap injekciós kezelése. Most itthon folytatjuk, gyógyszerrel, még néhány napig.

Úgyhogy, számunkra kurtán-s-furcsán ért véget az idei tanév: Boróka nem mehetett el a mai évzáró ünnepségére, Kriszta nem volt a hétfői osztálykiránduláson, sőt a "szabadságukat" is időnap előtt kivették: Boró múlt csütörtöktől, Kriszta pedig hétfőtől. Pénteken reggel azért elmegyünk az iskolai évzáróra, mert Krisztáék táncolnak, és ha ő nem megy, a párja társ nélkül marad, de az már amúgyis az utolsó nap.

Bezzeg, én holnap már ismét megyek munkába. :P

Tegyek igazságot....

Az egyik azért nyávog, hogy miért tettem bele majonézt, a másik megkérdezi bosszúsan, minek kellett zöldbabot tennem bele. Hát könyörgöm, mit tettem volna a majonézes zöldbabba??????

Premierek (1.)

Nem tudom, hogy mindenkivel előfordul-e ilyesmi, de az tény, hogy velem, velünk - bizony - nem is egyszer. S éppen emiatt próbálunk tenni is ellene, amikor csak lehet. Mert van az úgy, hogy összejárod egy külföldi ország zegét-zugát, vagy bebarangolod hazád távoli vidékeit, netán infóid vannak a világ legkülönlfélébb helyeiről, de ha egy idegen megkérdezi tőled, hogy mik a látnivalók, látványosságok a legszűkebb környezetedben, nem tudsz kielégítő választ adni neki. Azaz felsorolni, hogy mit érdemes megnézni, azt biztos mindenki tudja, mert annyi "kultúra" még az utcáról is ráragad az emberre, de hogy mit miért lehet/érdemes/kell, már nem biztos, hogy meg tudja mondani. Mert ehhez az kell, hogy te is lásd; hogy ott járj, és saját élményeiddel, benyomásaiddal gazdagítva mondd el valakinek, hogy miért kell elmennie oda.

Nos, azért velünk nem súlyosan vészes:P a helyzet, mert ismerjük a környezetünket, de azért akad egy-két kisebb fehér folt. Mert tudja fene - valahogy túl közel vannak!

A Tordai-hasadéknál pl. múlt hónapban jártam először. Illetve a szülőfalunktól kb. 6 km-re lévő Marosvécsen ugyan nemegyszer jártam, de az ott található várkastélynál és az őt körülvevő kastélyparkban szintén először voltam a mai napon. S ha már premierek, akkor megemlíthetem azt is, hogy szintén ma, a Múzeumok éjszakája keretén belül a lányokkal felmásztunk a megyeháza tornyába, és onnan tekintettük meg a várost. Természetesen, ez is első alkalom volt. És nyárra is tervezünk ilyen "elsőket", bár Istvánnak már nem lesz új a hely, mert már többször járt arra.

Szóval, egy szépnek ígérkező áprilisi napon felkerekedtünk, és elautóztunk a tordai sóbányához. Ez is egy olyan hely volt, amit már régóta szerettünk volna beiktatni, de csak most jött el az alkalom rá. Csodás volt! S bár a területe sokkal kisebb a parajdiénál, a mélysége (vagy magassága?) már eleve grandiózusnak mutatja. Egy eléggé forgalmas napot foghattunk ki, mert rengetegen várták a lifteket, de szintén rengetegen lépcsőztek is, és a bánya különféle "részlegeit" is sokan foglalták el. A lányok nagy bánatára mi nem minigolfoztunk, és nem pingpongoztunk, de játszottak a játszótéren, "homokoztak" a sóban, mentünk az óriáskerékkel, illetve csónakáztunk is (bár ez eléggé körülményes volt a zsúfoltság miatt). Majd a felszínen "vásárfiát" is kaptak az árusoknál, úgyhogy már most teljes volt a napjuk. A parkolóban felszerelkeztünk enni-innivalóval meg persze, kávéval, és elindultunk. Felvetettem Istvánnak, hogy mivel már amúgyis itt vagyunk, és még késő sincs, menjünk már el a Tordai-hasadékhoz is, és csodák-csodája: ezúttal nem volt semmi kifogása ellene, mint annyiszor eddig. Bevallom, nem tudtuk, hogy mire számíthatunk ott, nem tudtam, mennyire lehet megközelíteni, de amit végül "kaptunk", felülmúlt minden várakozást. Amikor lenéztünk a tetőről a hasadék bejárata felé, már akkor szinte elállt a lélegzetünk, és ha nem fújt volna olyan erősen a szél, mint ahogyan tette, a lányokkal le is mentem volna gyalog a völgybe, István pedig lejött volna az autóval, de végül leautóztunk. És felkerekedtünk, majd még most is szinte hihetetlen számomra, de szinte végigmentünk a szoroson. Az idő már nem volt túl szép, eléggé borús volt, nagyon lógott az eső lába, de végül szerencsésen megúsztuk az elázást: a zuhé csak akkor zúdult le, amikor már Ludas környékén jártunk. S bár ekkora esőben rég nem volt részünk, az ablaktörlők alig győzték a menetet, azért dupla szivárványban is eléggé ritkán szoktunk részesülni!
Visszatérve a hasadékra: csodás volt. A tavasz teljes erejében és szépségében pompázott, a látvány és úgy minden pedig hatalmas élmény volt. A vége felé a szomjúság rontott egy kicsit a hangulaton, de azt a rövid távot már féllábon is megtettük volna, nemhogy víz nélkül! A lányok nagyon bírták a mászkálást, el sem hittem volna, hogy - főleg Boróka - egy zokszó nélkül járják végig, de ők is élvezték minden pillanatát. Mondjuk, Boró számára az kevésbé volt élvezetes, amikor pisikálás közben a csalán megcsípte a fenekét, de no, néhány perc alatt elmúlt. (Elfeledni nem felejtette el még ma sem, mert említette.) A magam részéről csak ámultam és bámultam. Mert szinte hihetetlen, hogy a természet mekkora csodákat képes művelni. És nagy öröm volt számomra, hogy a hasadék mintegy 90%-ban a természet adta terepen járható be. Minduntalan eszembe jutott a svájci Aareschlucht, ahol 2001-ben jártam, és hogy mennyire lenyűgöző volt az is, de ez szebb volt. Egyrészt, mert a mienk, másrészt meg éppen azért, hogy nem ember-építette járdán kell végigmenni rajta, hanem úgy, ahogy a természet lehetővé tette. Tetszettek a lengő- vagy félig lengő hidak, tetszettek a magas csúcsok meg a mélységek, a barlangok, amiket láttunk és amikhez fel is merészkedtünk, és, és .... és tetszett minden.

Csupán azt sajnálom, hoyg csak most jártam itt először. De mindenki tudja, ugye - mert nekem István már vagy 17 évvel ezelőtt megtanította, hogy - ami késik, nem múlik....
(A többiről folyt. köv.)