A második...

Csütörtökön sikeresen lejárt a szakellenőrzésem. Nagyon jól éreztem magam közben, és fikarcnyi idegesség sem volt bennem. Pedig már az elején elkezdhettem volna stresszelni, amikor a videoprojektor nem akart beindulni. De mégsem tettem.
Az otthon kidolgozott, és logikusan levezetett tevékenységeket végül teljesen más sorrendben tartottam, mert ott helyben már teljesen logikátlannak tűnt az otthoni elképzelés. És minden nagyon jól sikerült, nagyon jól időzítettem, a gyerekek együttműködőek voltak, ügyesek és okosak, szóval, amikor lejárt, éreztem, hogy ez - minden (ál)szerénységet félretéve - csakis jó lehetett. Végül az igazgatónőm és az ellenőrzésre eljött módszertanos csaj is megerősített ebben, és jóleső érzéssel töltöttek el a szavaik. Bevallom őszintén, nagyon kellett most nekem ez a "fentről" jövő megerősítés, mert amióta visszamentem dolgozni, állandóan bennem volt a félsz: mi van, ha valamit nagyon nem jól csinálok? Amikor tanultam, másképp voltak dolgok, más volt a papírforma, és más volt a tanítás is mint most. Persze, a lényeg nem változott, de ilyen alkalmakkor a "külalak" is számít, és nem tudtam, hogy azt jól sikerült-e a két év alatt definiálni. De ezek szerint nincs baj.

Ilyenkor szeretem a munkám. És igazából nemcsak ilyenkor, de néha belefáradok. Belefáradok, mert mókuskerék. Mert rengeteg gyerek van a csoportban (30, amiből 27-28 rendszeresen ott van), mert kicsi a terem ennyi gyereknek, mert ebben az évben éppen a legnagyobbak az oviból, mert másabbak már ezek a gyerekek, mint régebb (minden feszélyezettség nélkül szembevigyorognak, ha esetleg megszidod), mert hiába ismétled ezerszer, hogy halkabbra vegyék a hangerőt, a következő másodpercben ott folytatják, ahol abbahagyták, és sorolhatnám. Ilyenkor érzem azt, hogy nem fair a gyerekeimmel szemben, hogy az óvodában lefáradok teljesen, és mire hazakerülök se időm, se energiám, se kedvem, se türelmem nincs semmihez.
De (mint pl. csütörtökön), amikor csak amúgy ragyognak egy-egy ötlet miatt, amikor beleéléssel végzik a munkájukat, amikor napenergiáról, világegyetemről, energiapazarlásról, Marianna-árokról, Mount Everest-ről, szelektív hulladékgyűjtésről, és még a jóisten tudja mikről tárgyalunk, és csak amúgy röpködnek az olyan dolgok, amikről nem is sejtenéd, hogy tudják, olyankor azt mondod, hogy megéri az egész fáradozás, mert látszatja, szinte kézzelfogható eredménye van a munkádnak.
S bár tudom, hogy minden óvodában vannak okos, ügyes, valamiben kimagasló tehetségű gyerekek, hiszem, hogy ősszel, amikor iskolába mennek "a mieink", néha nagyot fognak nézni a tanító nénik az ismereteiken. Kolléganőmmel, Katival, szerintem tökéletesen kiegészítjük egymást, mert mindketten másban vagyunk jók: ő a kreatívkodásban jobb, én a zenében; ő a matematikát szereti jobban, én a testnevelést stb., így a gyerekek mindkettőnktől a legjobbat kapják. Drukkoltunk is ősszel, hogy nehogy szétválasszanak, de sikerült együtt maradni, és remélem, hogy mostantól már fel sem merül majd más lehetőség.

Szakellenőrzés 2.

A második (és egyben utolsó hál'istennek) szakellenőrzésem itt lebeg a fajam felett: ápr. 26-án, azaz jövő héten, csütörtökön lesz.
A Föld napja a témám, és bár rengeteg információt, ötletet meg mindent összegyűjtöttem.összegondoltam már, sajnos, egyáltalán nem állt össze a fejemben kerek egésszé. Igen, tudom, addig van még néhány nap, de zavar, hogy ilyen rosszul állok. A múltkorinál már egy hónappal hamarabb tudtam, hogy mit akarok, mit fogok csinálni, és hogyan kivitelezem. Most valahogy "nem jött" a dolog. És még meg is kell írni, amire múltkor ráment a teljes esemény előtti éjszakám.
Valahogy lesz...

"Óvoda másképp"

A román tanügyminisztérium tavaly felfedezte a spanyolviaszt. Azt mondta: "márpedig a gyerekeket el kell vinni kirándulni, meg kell mutatni nekik a város/környék/ország nevezetességeit, meg kell látogatni a múzeumokat, állatkerteket és mindent, ami még eszetekbe jut!" És mindezt egyetlen hétbe sűrítve. Április 2-a és 6-a között. Mindenhol, az egész országban. Óvodásoktól kezdve, a kisiskolásokon és gimnazistákon át a középiskolásokig.

Komolyan, év elején azt hittük, hogy azok ott fenn a fejükre estek. Vagy a fejükre esett valami, de nagyon magasból. Aztán, telt az idő, és úgy kellett ezt a hetet belefoglalni a tervünkbe, ahogy meghirdették: kirándulásokat, látogatásokat, kiruccanásokat kellett szervezni, illetve lehetett óvodában is maradni, de tanulni nem volt szabad. Gondolkodtunk, szülőértekezleten a szülőkkel is tanakodtunk, egyeztettünk, tárgyaltunk, és végül kikristályosodott az "óvoda másképp"-hét terve is.

Hétfőn sétáltunk. Persze, célirányosan sétáltunk, hiszen megcéloztuk a város három templomát. Mivel már eléggé nagyok a gyerekek, úgy gondoltuk kolléganőmmel, hogy egy ilyen kis kiruccanás hasznos lehet számukra. A nap végül olyan jól sikerült, hogy az elképzelt három helyett 5 történelmi felekezet templomába jutottunk el, nyertünk betekintést. Először a Bolyai-téri unitárius templomba, majd a református felekezetű Vártemplomba, ezután a Keresztelő Szent János-templomban fordultunk meg, néztünk körül, majd úgy döntöttünk, hogy az út túloldalán lévő ortodox katedrálisba is bemegyünk, végül pedig próba, szerencse alapon az óvodánkkal szemben lévő zsinagógát is megcéloztuk, és sikerrel jártunk, azaz beengedtek.:)
A "tanulmányút" végén, az óvodában készített rajzok döbbenetes élményt jelentettek számunkra: hihetetlen volt, hogy mi mindent megfigyeltek a gyerekek, mi minden megmaradt azokból, amit hallottak a különböző templomokban, mennyire pontosan vissza tudták adni a különféle felekezetek toronyjegyeit (buzogány, kereszt, dupla kereszt, hatágú csillag), és mi minden egyéb részletre felfigyeltek.
Jött egy jó mondás is.:) A katolikus templom ablakait szemlélgetve az egyik kisfiú azt mondta: Óvó néni, ezek az ablakok Jézusból vannak!:D:D:D
Ezen a napon sajnos nem készültek fényképek, mert itthon felejtettem a fotómasinámat.

Kedden sétáltunk. Nem csak úgy, céltalanul őgyelegve, hanem egy különleges helyre igyekeztünk. Az egyik állatorvos apukánk nagylelkűen felajánlotta, hogy elmehetünk hozzá a rendelőbe. Mi meg nagylelkűen elfogadtuk, bár bevallom, egyikünk sem tudta elképzelni, hogy mivel tudjuk majd ott eltölteni az időt. Hááááát, akkorát, de olyan kellemesen csalódtunk, hogy az csak na! Nekünk, felnőtteknek is élmény volt az ott eltöltött majdnem 2 óra, hát még a gyerekeknek! Kezdődött az egész egy beszélgetéssel az állatokról, lehetett kérdezni, meg lehetett tekinteni a különféle műszereket stb. Aztán megérkezett az egyik "páciens". A sok idegen személy láttán kissé nyugtalanná lett német juhász szuka végül átvonult a vizsgálóterembe, és míg az asszisztens kellőképpen előkészítette a vizsgálatra, a külső teremben még beszélgettünk. Végül, aktív (de pisszenéstelen) szemlélői lehettünk a kutya megultrahangozásának. Hát, ez nekem nagyon furcsa, de nagyon érdeks is volt. Eszembe nem jutott volna, hogy az állatokat ugyanúgy vizsgálják meg, mint az embert... Miután a kis páciens elment, Bogiapu fényképeket mutatott legújabb tevékenységéről: vadállatok gyógyításáról. Láttunk gólyákat, szarvasokat, baglyot, medvéket, mindegyiknek volt valami baja, amit az állatorvos-egyesület (Vets 4 wild - de azt hiszem, még nincs honlapjuk, eléggé újak) tagjai orvosolni próbáltak. Láttunk fotókat és filmrészleteket is, a gyerekek tátott szájjal figyelték. Aztán szemügyre vették a rendelőben egy ketrecben lévő kóbor macseket is, akire szegénykére épp egy műtét várt aznap. És végül, mintegy záróakkordként, eljövetelünk előtt mindenki szerre odajárult a mikroszkóphoz, és belenézett: rühöt láttunk.
Az óvodában készített rajzok szintén csodásak lettek.

Szerdán ... sétáltunk.:) Nem akárhová, hanem az Erdélyi Magyar Televízió stúdiójába. Szintén egyik szülőnk jóvoltából jutottunk ide, és mindenkinek (még a tévéseknek is) nagy élmény volt ottlétünk. A gyerekek nagyon élvezték. Megnéztek minden kütyüt, csodálkoztak, amikor a képernyőn saját társaikat látták, bohóckodtak a kamerák előtt, és mindenekelőtt okosakat kérdezgettek. Illetve nagyon okosakat válaszoltak még az óvodában is, az előzetes beszélgetésen. Számomra nagyon meglepő volt, hogy ennyi mindent tudnak a tévé kulisszáiról is. Akit érdekel, a velünk, rólunk készült riportot megnézheti itt: http://www.erdely.tv/magazin/metszet?musor=19003

Csütörtökön is mi mást tehettünk volna, hát ... sétáltunk. A mellettünk lévő Természettudományi Múzeumba volt időpontunk, majd elsétáltunk a Kultúrpalotába. Annak pedig bejártuk midnen zegét-zugát, legalábbis, ahová szabad volt bemenni: megnéztük a Tükörtermet, a régészeti tárlatot, a festészeti tárlatot, bementünk a nagyterembe, szóval, jól körbejártuk. Kissé hamarabb ért véget ez a nap, de legalább volt idő ... rajzolni.:)

A gyerekek munkáiból "könyvet" fogunk készíteni, csak járjon le a szünidő!:)

Pénteken ... Nem, nem sétáltunk.:D Már nagyon elfáradtunk, és mivel nagypéntek volt, meg rövid nap is, hát egy kicsit húsvétra készülődtünk: nyuszikákat készítettünk, majd részt vettünk az angoltanárnő által szervezett tojásvadászaton és tojáshordó versenyen.

Mindent összevetve: amilyen abszurd ötletnek tűnt év elején, hogy egyetlen hétbe sűrítsük az ilyenszerű tevékenységeket, épp olyan sikeres hetet tudunk magunk mögött: tartalmas, izgalmas, tele sok-sok érdekességgel, látnivalóval, információval. Bár igaz, pénteken már jólesett a megszokott tevékenységeinkhez visszatérni.

:))))))

Kriszta is újdonsággal lepett meg: megtanult fütyölni. A kezdeti susogás helyett 1-2 másodperc után mostanra már tisztán hallatszik a füttyszó.:)
Rá is nagyon büszke vagyok, bár ez nem annyira kulcsfontosságú tudomány, mint a csokorkötés.

(Apropó, Virág, mi csokorra szoktuk kötni a cipőfűzőt vagy a madzagot. Masni az, amit kimondottan dísz-szalagból kötünk.)

:)))))

Boróka megtanulta csokorra  kötni a madzagot! Juhéjjjj, mehet iskolába!:) Azaz, mire odanő, már biztos, hogy mehet iskolába.
Olyan büszke vagyok rá! Csak alig múlt 4 éves....

Tavasz, nyár, ősz, tél

Igazi Áprilisként köszöntött be idén az április. Pontosan olyan szeszélyesen, bolondosan, változékonyan, mosolygósan, sírósan, melegen és hidegen, ahogy megszoktuk és elvárjuk tőle. Volt ma tavasz is, nyár, is, ősz is, tél is. A sorrend viszont nem biztos, hogy ugyanez volt, sőt, biztos, hogy nem volt semmiféle sorrend abban, ahogy különféle arculatai váltogatták egymást.

Ilyen körülmények között ünnepeltünk ma kettős ünnepet: a fontosabbikat, Kriszta születésnapját, ami "véletlenül" éppen mára is esett, és a nem annyira fontosat, a négy nap múlva esedékes saját születésnapomat. :) De azért én is fontos voltam ma, mert - mintegy plusz ajándékként - nem kellett semmivel sem készülődnöm, hanem szakácsok és pincérek szorgoskodtak helyettem. Olyan jó volt este hazajönni a tiszta lakásba, és beszélgetni ráérősen, nem azzal foglalatoskodni, hogy edényeket pakolgatok, mosogatok, takarítok! Szép nap volt.

Krisztának is különleges volt. Ahogy kinyitotta reggel a szemét, már magában elkezdett motyogni: "Ma van a születésnapom. 6 éves lettem!" - hallottuk a másik szobából. Majd átjött hozzánk, és nekünk is elújságolta!:) Ráérős - a lányoknak mesenézős, pancsolós, nekünk takarítós-beszélgetős-tervezgetős, nekem meg tortázós - délelőtt után kényelmesen elkészültünk, 2-kor felvettük Ayuékat, és kb. negyed 3-kor már ott is voltunk az étteremnél. Nemsokára megérkeztek Melindáék, majd kissé később megjöttek Aniék és Édesanyámék is. Egy külön kis teremben voltunk, a mi családunknak éppen megfelelő méretű. Én akartam úgy, hogy külön legyünk, hogy nekünk se kelljen rászólni a lányokra minden percben, és másoknak se zavarjuk meg a vasárnapi kiruccanását. Nagyon jó volt így. Annyi finomságot tettek az asztalra (hidegtálat rendeltem), hogy egész délután csak ettünk és ettünk, illetve két korty folyadék között még falatoztunk is. :) Hogy mégiscsak "helyezkedjenek" a megevett falatok, a "nyári" időszakokban meg-megjártuk magunkat a vendéglő szép udvarán néhány fotó, némi fogócska, hintázás, no meg pónilovaglás erejéig. Ez utóbbi volt a nap fénypontja, és bár nem reméltük, hogy a lányoknak részük lehet benne (tegnap rákérdeztem, de időjárástól tették függővé), mert még nem is indult be a szezon, és a lovak meg a felszerelés sem volt kellőképpen előkészítve, de szerencsére sikerült kifogni egy néhány perces "nyarat", amikor a lányok felülhettek a lovacska hátára és tehettek néhány kört.
Ezenkívül még volt kedvenc időtöltésük a lányoknak, de nemcsak. Az Édesanyámtól és Édesapámtól ajándékba kapott pillangó/tündérszárny is telitalálat volt, állandóan libegtek a lányok, meg illegették magukat és varázsoltak, tündérport hintve mindenkire. :) A "dzsodzso"-ból pedig- ahogy Kriszta nevezte el a csocsót - szinte mindannyian jól kivettük a részünket, és nem volt hiány kellemes, nevetős (egyeseknél sírós:D) percekből.

A tortaevés is fénypont volt. Bár ezúttal az égvilágon semmi extrát nem vittem bele a tortákba, Kriszta így is nagyon örült nekik, a társaság meg éppúgy értékelte, mint a több órán át díszített máskori "remekműveimet". Különben Kriszta kifejezett kérése volt, hogy most ne legyen semmiféle állatos vagy formás torta, hanem csak egyszerű, erdei gyümölcsös krémmel töltött csokoládés piskóta, málnával díszítve. Mondjuk, bár eleget tettem mindkét kérésének, azért mégiscsak két tortában hoztam össze, mert egy kerek torta nem szokott elegendő lenni a társaságnak. Így aztán lett málnás-túrós torta tejszínhabbal és málnával díszítve, illetve egy csokoládés erdei gyümölcsös diplomatatorta tejszínhabbal és csajos szórócukorral díszítve. Mindkettő finom volt, bár kissé melléfogtam a méretezéssel, éppen fordítva kellett volna használnom a sütőformákat, de majd legközelebb...

Bár nem ma történt, de mindenképpen Kriszta szülinapjához tartozik, hogy múlt szerdán Ani elvitte őket egy délutáni foglalkozásra, ahol több más évfolyamtársával együtt ő is tartja a foglalkozásokat (énekes-mondókás-szerepjátékos foglalkozás), és kihasználva azt a szerencsés helyzetet, hogy a foglalkozásoknak éppen egy könyvesbolt ad helyet, hát Kriszta meg is kapta Anitól és Csabától az ajándékot: Egy Anna, Peti és Gergő könyvet, az Irány az iskolát! Persze, Boró is választhatott egyet, ő egy Bogyó és Babócát szemelt ki és hozott haza. :) Szintén születésnapi ajándék Krisztának a ruhája, amit anyósomtól és apósomtól kapott meg tegnap (én láttam és vettem meg), és nagyon tetszett neki: fodros is, csipkés is, gyöngyös is - még csoda, hogy ennyi minden mellett mégsem zsúfolt, giccses, szóval nekem is nagyon tetszik, és örülök, hogy megláttam. Édesanyáméktól a pillangószárnyakon kívül pénzt kapott, Melindáéktól szintén (így szoktuk, ebből majd én veszek nekik azt, amire szükségük van, és bizony, akkorát nőttek tavaly óta, hogy szinte a teljes ruhatárat fel kell újítani, nem beszélve a tavaszi és nyári cipőkről), tőlünk meg jövő héten kapja meg az ajándék egy részét: elvisszük őket 3D-s moziba. Abszolút újdonság lesz nekik, és nagyon remélem, hogy fog tetszeni. Bevallom, eddig én is egyszer voltam ilyen helyen, és annak sincs két hete, hogy volt!:P

És hogy az én ajándékomról is szó essen... Hát azt nem annyira egyszerű leírni, hogy ezt meg azt kaptam... Tulajdonképpen nem kaptam most semmit (bár a felmentés a sok készülődéssel járó munka alól, azért mégiscsak hatalmas ajándék volt), de ha a Jóisten megsegít, reméljük, hogy a nyár és ősz folyamán sikerül felújítanunk a lakás egy részét, nevezetesen éppen a konyhát. Az meg, ugye, köztudott, hogy az én birodalmam... :) És nem is lehet egyből átvarázsolni.:) De hogy "konkrétumot" és írhassak, elmondom, hogy kedden este egy vagány gitárkoncertre vitt el férjecském, ahol Tátrai Tibor és Szűcs Antal Gábor vérpezsdítő akkordjai kíséretében töltöttünk el egy kellemes kétórácskát.:)

És, sajnos, lejárt ez a nap is. De legalább mindenkinek más volt, mint a többi. :) Boldog születésnapot, drága kicsi Krisztánk, élj sokáig szeretetben, egészségben! Mi nagyon szeretünk téged, és reméljük, hogy ezt úgy tudjuk tenni majd mindig, hogy semmiben hiányt ne szenvedjél, és minden álmodat megvalósíthasd!:)

Ma, hajnali 4:35-kor

 

 És nagy örömömre a mai napon több jól sikerült családi fotó is készült rólunk, ami igazán ritka madárnak számít minálunk!:)

Rosszindulat

Az emberi rosszindulat határtalan. De amíg kívülállóként szemléled, kialakítod a véleményedet, megtalálod a pártfogoltadat, nem tűnik fel annyira. Amikor viszont ellened irányul, nehezen tudsz mit kezdeni vele. :(
Elmúlik ez is. Volt ennél rosszabb is, csak ilyenkor mindig kihal belőlem egy-egy darabka optimizmus és emberekbe vetett hit.

Nem úsztuk meg

Kriszta reggelre belázasodott, bár nem volt magas a láza. Délben is volt, de 38 alatt. Azóta elkezdte a Penicillin-kúrát, és továbbra is tömöm vitaminokkal, torokfertőtlenítővel.
Ma este pedig nekem is fájni kezdett a torkom, nyilallt a fülembe, és fájt a fejem. Azonnyomban bevettem egy Penicillint én is, melléje pedig Algocalmint Paracetamollal. A doktornővel már csak telefonon konzultálhattam este fél 10-kor, de belenézvén Boró torkába, és hasonló "képletet" látván, mint Krisztánál, neki is elkezdtem adni a Penicillint. Azt olvastam, és a barátnőmnek a kórházban is azt mondták, hogy előzetes Penicillin-kúrával megelőzhető a skarlát. Persze, addig nem akartam egyiknek sem adni semmit, amíg nincs valamilyen egyértelmű jele annak, hoyg készülődik valami, de most már nem volt, mit tenni. Ha kettőnknek fáj a torka, akkor már csak egy-két nap kérdése, és Borónál is jelentkezni fog. Eddig a kisasszony hol tagadta, hol állította, hogy fáj a torka, úgyhogy még nem tudtam eldönteni, hogy melyik nála az igazság.
Úgy néz ki, holnap ismét doktorozunk. :(

Lám, lám ...

Ezt sem hittem volna, mégis megtörtént. Mármint, hogy több, mint egy hónapig nem írtam a blogba. Az is tény, hogy egy nagyon zsúfolt, fárasztó és idegörlő időszakot tudok magam mögött, de az is igaz, hogy kedvem, erőm sem volt írni. Volt hideg és meleg is ebben az időszakban, és bár nehéz volt, nem gondolok rá rossz érzéssel.

1. A szakellenőrzésem lejárt. Jó volt, sikeres, bár én nem voltam maradéktalanul elégedett. És nem holmi perfekcionizmus mondatja ezt velem, hanem valóban úgy volt. Nagyon fáradt voltam aznap, előző éjszaka még az ágy közelébe sem kerültem, hiába készülődtem már idejekorán, az utolsó simításokkal úgyis csak utolsó pillanatban végeztem, és nem tudom, mi történt, de egy idő után már a gyerekek sem voltak annyira kooperatívak. Mindegy, lassan készülődöm a következőre, ami a tervek szerint ápr. 26-án lenne.

2. Február 24-én megműtötték Édesapámat. Két helyen vágták, térd fölött és ágyéktájékon. Jól sikerült a műtét, pár nap után hazaengedték ahhoz, hogy egy hétre rá visszakerüljön a kórházba, majd a másik héten egy újabb, még nagyobb operáción essen át. Ez utóbbi nagyon megviselte mind fizikailag, mind lelkileg, ami nem is csoda, hiszen jókora metszést ejtettek a hasán. Érszűkület a problémája, ami azzal jár, hogy a vér nem kering rendesen a (főleg vég-)tagjaiban. A kezdeti legyengült állapotából lassacskán felépült, ahogy múltak a napok, majd rohamosan javulni kezdett. S mikor már több, mint egy hét eltelt a második műtét után, és már szinte hazaengedték, a lába ismét lehűlt, és újból fájdalmai kezdtek lenni. Azóta ugyanaz a helyzet, a lábfeje hideg (azaz nincs benne keringés), és nagyon fáj is a lába. A főorvos szerint ez természetes, és hetekig elhúzódhat, mire a legkisebb véredényekben is megindul a keringés, és a lába is hol lehűlhet, hol kimelegedhet. Ma hazaengedték. Pihenésre és sok sétára "ítélték", persze, a kezelés mellett. Nagyon remélem, hogy mégiscsak rendbe fog jönni!!!! És nagyon remélem, hogy még sokáig velünk lesz...

3. Múlt hónap 21-én én is vizsgálaton voltam: egy biorezonanciás állapotfelmérésen. Kiderült, hogy nagyvonalakban minden rendben, ámde vannak dolgok, amiket nem szabad elhanyagolni. Nem tudom, ki hogy van vele, tudom, hogy sokan nem veszik ezt komolyan és hülyeségnek, átverésnek tekintik, de nem tudom nem komolyan venni, és nem tudok legyinteni rá. A vizsgálat megerősítette minden olyan problémámat, amiről eddig tudomásom volt: vesekő/-homok, gyomorsav, epeproblémák, gerincprobléma, de rávilágított olyanokra is, amikről sejtelmem sem volt, sőt a hagyományos vizsgálatok nem is mutatták ki (és nem is fogják mindaddig, amíg nagyobb gondok nem lesznek, mert nem oylan fejlettek, hogy nagyon az elején "elcsípjék"). Csak egy egyszerű kis példa: valamikor ősszel furán feszített a mellem, mint amikor szoptattam, és tele volt tejjel. Megmasszíroztam, majd ösztönösen megnyomtam a bimbót, és mindkettőből kibuggyant egy-egy csepp tej. Voltam azóta nőgyógyásznál, csináltattam rákszűrést, megultranahgozott, megnézett, leellenőrzött minden leellenőrizni valót, elküldött vérvizsgálatra, tökéletes volt minden. Ahhoz, hoyg rá egy hónapra a biorezonancián kijöjjön, hogy a mellemben kezdetleges cisztaféle formációk vannak, amik kalcifikálódott (megkövesedett) tejlerakódás következményei. Na bumm. Most még nincs baj, és lehet, hogy csak 20 év múlva jelentkezne valami igazából, de nem legyinthetek rá. (Mint ahogy Édesapám legyintett, amikor figyelmeztették a sok cigarettázás következményei miatt.)
Ugyanakkor kijött egy sokkal kézzelfoghatóbb, ámde eléggé kellemetlen eredmény is: allergiás vagyok a disznóhúsra. Vagy legylábbis nagyon érzékeny vagyok rá. Mindenesetre, a szervezetem méregként kezel minden olyasmit, ami sertéseredetű, ezért, megpróbálja minden eszközzel semlegesíteni. Ezért van a gyomromban, a nyelőcsőben és a bélrendszerben egy általános gyulladás. És így kaptam én utólagos magyarázatot bizonyos dolgokra.
Az, hogy a szervezetem nagyon halad az elsavasodás irányába, szintén nem meglepő, hiszen ez korbetegség, bár sokkal jobb az eredményem, mint azoké, akik általában húst hússal esznek, illetve cseppet sem figyelnek oda, hogy mit esznek. Szerencsére az élelmiszeradalék-szint egyáltalán nem magas a szervezetemben, úgyhogy mégiscsak megvan a látszata annak, hogy nem használok mű ételízesítőket, nagyon ritkán veszünk felvágottakat, illetve, hogy még a kenyeret is otthon sütöm.

Azóta lejárt 4 kezelésem az 5-ből, és mind a négy alkalommal méregtelenítést is csináltak. Még nem tudok írni semmiféle eredményekről; ilyen rövid távú hatásai nem is igazán vannak, bár tény, hogy vannak apróságok, amikre felfigyeltem, és a kezelésnek tudhatók be. Azóta disznóhúst sem eszem, bár előfordult, hogy nem tudtam teljesen elkerülni (pl. vendégségben sonkával volt töltve a csirkemelltekercs), és magas ph-értékű vizet vásárolunk (pl. erről abszolút nem volt tudomásom). Kontrollra május 21-én kell mennem, kíváncsi vagyok a változásokra. Nyár közepére Istvánt is felirattam vizsgálatra (ma már októberre programáltak :O), illetve a lányokat is el szeretném vinni nemsokára.

4. Február végét és március elejét azzal töltöttem, hogy az Erdélyi konyha húsvéti különszámát szerkesztettem. Egy 60 oldalas, tartalmas lapot sikerült összehoznom (persze, nem én írtam:D), s bár akkoriban 2-3 órákat aludtam éjjelente, azt hiszem, megérte mégis a fáradságot: hihetetlenül jó érzés a kezemben tartani a munkám gyümölcsét.
Ahogy lejárt a különszám, rögtön az áprilisi lapszám munkálatai fogadtak, s bár a végleges szerkesztés nem az én munkám, az anyagok átnézése, javítása rengeteg energiámat felőrölte, főleg, hogy a két kiadvány között semmit sem tudtam pihenni. Szerencsére ezt a munkámat imádom, és annak ellenére, hogy nehéz, tiszta szívvel végzem. Ezen a héten viszont már pihenek. Minden lezser, és az óvodai dolgaimmal is tudok egy kicsit haladni. És itthon sem bújom egész nap a gépet.:P
Épp mondtam ma Istvánnak, hogy le kellene mondanom a Konyháról. Mindenre jutna időm, sőt még pihenni is.:D:D:D Erre ő is úgy gondolta, hogy teljesen fölösleges zenélni járnia, felszabadulnának a hétvégéi, járhatna nyugodtan horgászni, úgyhogy nagy egyetértésben megöleltük egymást, és nevettünk egy nagyot mondván, hogy majd pihenve és horgászva kopik fel az állunk. :D

5. A lányok óvodáját bezárták hétfőn skarlátjárvány miatt. Többen kórházba kerültek, és biztos lesznek, akik ezután betegszenek még meg. A lányok itthon maradtak, de Kriszta ma délután torokfájásra panaszkodott, úgyhogy valószínű, nem ússzuk meg. Bár hátha. Nagyon reménykedem. Mindenesetre, teljesen ki vagyok akadva az illetékes szervek hozzáállásán is: mert holnap már megynitják az óvodát, holott a tegnap mindenkitől levett garatváladék-mintából csak hétfő-keddre lesz majd eredmény. Úgysem vinném őket ezen a héten oviba, de hogy lehetnek ennyire felelőtlenek? Hiába fertőtlenítettek mindent az épületben, ha holnap visszamennek beteg gyerekek is, akkor magyarán adtak a szarnak egy pofont! És hiába háborognak a pedagógusok, még rájuk néznek rossz szemmel, hogy minek csinálnak ekkora felhajtást! Jaj, csak nehogy kórházba kerüljünk. Nagyon félek tőle.

Sokat kellene írnom még a lányokról, de azt majd egy másik bejegyzésben. Remélem, nem áprilisban ilyenkor...

Szakellenőrzés 1.

Nálunk úgy van, hogy miután a kezdő pedagógus letanít két évet, és meg szeretne maradni a pályán, akkor véglegesítőznie kell. Ez egy amolyan megerősítése a diplomának, enélkül nem vagy ... hogy úgy mondjam ... teljes értékű pedagógus. Minden "normális" tanító, tanár, óvónő ezt két évvel a diploma megszerzése után teszi meg, majd - 4 évre rá - megszerzi a 2-es fokozati vizsgát, és újabb 4 év után az 1-es fokozat is a tarsolyában lesz. Rangbeli emelkedést, és némi fizetésbelit is jelent az ilyesmi, de sajnos, mindezt csak idővel lehet elérni. Ha netán "bevág" egy terhesség, babanevelés, mindez tolódik, mertcsak az effektív letanított évek jöhetnek számításba. Kolléganőm, aki előttem egy évvel végzett,  abszolút lineárisan haladt felfelé a ranglétrán: már mindegyik fokozatot megszerezte, millióegy továbbképzőt, tanfolyamot elvégzett, most már módszertanköri felelős, meg mentor, tehát elérte a legtöbbet, amit ezalatt az idő alatt elérhetett. Én '99-ben végeztem. Ha megmaradtam volna a pályán akkor, elméletileg ugyanott lehetnék, ahol ő, csak éppenséggel mindent egy évvel később érhettem volna el. De nem maradtam. Így nincs semmim.... De van egy szuper férjem, és két csodálatos gyerekem, ami többet ér nekem a világ összes fokozatánál, és minden rangjánál!

Mivel azonban visszatértem a tanügybe, és mivel egyelőre nincs is kilátásban, hogy másfelé vehetném az irányt, hát muszáj lépést tartanom, és muszáj az elvárásoknak megfelelnem. Így, 10 évvel azután, hogy szabályosan otthagytam a tanügyet, kezdhettem mindent elölről. Az az egy évem, amit diplomaszerzés után tanítottam elvesztődött, mert akkor tanítónőként dolgoztam, most viszont óvónői állást pályáztam és kaptam meg. Szóval, több, mint 30 évesen ott álltam teljesen kezdőként, és mindenki nagyot nézett, amikor elmondtam, mi a helyzet. :) Azóta viszont már eltelt ismét egy kis idő, és most már ott vagyok, hogy véglegesítőzhetek. A vizsgákra majd nyáron kerül sor, előtte viszont a gyakorlatban is "vizsgázni" kell, azaz egy módszertanköri felelős eljön, és végigasszisztálja kétszer egy napomat az óvodában reggeltől délig. Az elsőre csütörtökön kerül sor.

Most már rendesen be vagyok sózva a dolog miatt, és izgulok, hogy minden rendben legyen, minden jól sikerüljön. Persze, tudom, hogy senki sem harapja le a fejemet, ha valami nem úgy sikerül, ahogy elterveztem, illetve bármikor közbejöhet valamilyen egy előre nem látható gubanc, de akkor is izgulok kissé. Mert tényleg azt akarom, hogy szép és jó legyen minden, hogy a gyerekek élvezzék, amit kitaláltam arra a napra, és hogy sok-sok élménnyel, új ismerettel menjenek haza az óvodából. Mondjuk, Népszokások témában, Fonó és batyus bál altémával - gondolom - csakis jót tudna kihozni belőle bárki, de én a legjobbat akarom. Fogunk játszani (zoknikat társítunk), játszani (gyöngyöt fűzünk megadott szempontok szerint) és játszani (fogócskát játszunk úgy, hogy közben észrevétlenül a 6-os számjegy bontását gyakoroljuk - szalagfogó), fogunk dolgozni (szemes babot és kukoricát bontunk-fejtünk), majd mesélek egy kicsit nekik (Mátyás király és a cinkotai kántor), énekelünk egy jót (sok-sok farsangi dalt, népdalt és csúfolódó éneket), és ismét játszunk majd (méricskélünk arasszal, lábbal, iccével). Nagyon beleéltem már magam, alig várom a csütörtöki napot.

Bárcsak papíron is már meglenne minden! - emiatt már nem várom annyira a csütörtököt!:P:P:P

Kukoricafosztás

Farsang 2012

Nos, lejárt az a bizonyos farsang, amelyből minket, szülőket kizártak.:P Most utólag azt mondom, hogy talán csak nekünk volt ez akkora "trauma", mert a gyerekek biztos, hogy jól érezték magukat. De jól érezték volna magukat akkor is, ha ott vagyunk. És mi is jól éreztük volna. Szóval, lejárt, megvolt, nekik jó volt. És végülis ez a lényeg, hogy a gyerekeknek legyen élmény, nekik legyen feledhetetlen.

Az idei jelmezeink is az egyszerűség jegyében készültek. Boróka első perctől Katica szeretett volna lenni, és ő, aki általában naponta változtatja a hozzáállását dolgokhoz, ő volt az, akinek eszébe sem jutott váltani. Kriszta először határozottan és huzamosan krokodil szeretett volna lenni, és akkor én elhatároztam: egy életem egy halálom, bizony, feladom elveimet, és idén kölcsönzünk egy jelmezt. Amikor viszont kiderült, hogy nem egy délutáni, félórás farsangi buli lesz, hanem egésznapos, határozottan lebeszéltem a krokijelmezről. (Egy vastag kezeslábasban kényelmetlen lett volna játszani.)  Akkor még azt sem sejthettem, hogy aznap csak 2 órát lesz az oviban a belázasodása miatt... Utána próbálkozni kezdett a különféle tündérek-hercegnők-királylányok ruhájával, de igazából még ő is nevetett magán, ahogy felvetette a "témákat". Hogy, hogy nem, egyszercsak eszembe jutott az az indiánblúz, amit édesanyám még évekkel ezelőtt turkált valahol, és eltettem egy majdani farsangra. Ahogy meglátta, Kriszta egyből beleszeretett, és már hallani sem akart más jelmezről, mint az indiánlányéról.

A lehető legegyszerűbbre terveztem őket.
A Borókáé készült el hamarabb. Kriszta is volt egyszer katicabogár, és akkor ötletesebben oldottam meg a bogár hátát, most viszont szintén azt néztem, hogy kényelmes legyen a viselése egész délelőtt. Eleinte még valami párnácskát terveztem összeeszkabálni, és arra ragasztani a pöttyöket, de aztán még egyszerűbben megoldottam: egyszerű piros pólóra ragasztottuk fel öntapadós fekete papírból. Persze, hogy nyolc pöttyöt ragasztottunk végül, mert Boró is kivágott egyet, és muszáj volt felrakni.
A csápokat sem úgy oldottam meg ezúttal, mint anno Krisztánál, hanem "elloptam" Zafiram ötletét (nem linkelem, mert zárt a blog). Hajpántot bevontam fekete szigetelőszalaggal, rátekertem egy-egy fekete zseníliaszálat, majd mindkettő végére egy-egy feketére festett hungarocellgolyót tűztem. Hogy azonban valami fel is dobja a jelmezt, kitaláltam, hogy a katicabogár egy virágos réten lesz, ehhez pedig a fekete nadrágra dekorgumiból fűszálakat vágtam ki, normál papírragasztóval felragasztottam, majd öntapadós (szintén dekorgumiból készült) színes virágokat és bogarakat (katicabogarak, lepkék) ragasztottunk rá. A lányok hatalmas lendülettel vettek részt a munkában, és nagyon tetszett mindkettejüknek a végeredmény. :)

Kriszta jelmeze nem igényelt ekkora munkát, mert a blúz már adott volt, alsó részként pedig találtam egy színben hozzáillő nadrágot. Csupán hajat, azaz parókát kellett készítenem, ami viszont nem volt túl nagy ügy: egy felfordított szék lábaira kétféle barna fonalat tekertem fel, majd egy helyen elvágtam. A fekete szigetelőszalagból letekertem egy kb. 25 cm-es darabot (de nem vágtam le), majd az elvágott fonalköteget ráhelyeztem a szalagra úgy, hogy az kb. a közepénél fusson. A cérnákat pedig jól szétterítettem rajta. A szigetelőszalagot ezután ráhajtottam a cérnákra, hogy azok felülről is le legyenek fogva. Ezután a parókát ráhelyeztem Kriszta fejére, és kétoldalt vastag copfba fontam. Piros szalgot kötöttem a homlokára: hozzátartozik a jelmezhez, és egyben a hajat is a fejhez rögzíti. Azután már csak néhány festékcsík kellett az arcra, hogy a jelmez teljes legyen.

Íme a fotók. Az utolsó minden pézt megér...:D:D:D

Jól megaszonta!

Boróka

1. Hallom a dudogásodat! (Akkor mondta Boró, amikor egyszer odatettem a számat a pucér pocijára, és nagyot fújtam rá.:))

2. Kedves anyám! Szeretettel azt mondom, hooooogy ..... nem szeretlek!

3. - Anyukám, mi az a nyavalya? Az egy csúnya szó?
- Hát, igen, de igazából betegséget jelent.
Elgondolkodik kissé:
- Akkor Kriszta nyavalyás!
:DDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDD

4. Anyuka: - A puszinak milyen az illata?
Boróka: - Nyálas.

Kriszta

1. Sajnálatos eset történt az óvodában. Az egyik fiúcska rohangálás közben (bár azért véletlenül) úgy fellökte Krisztát, hogy a két elülső felső foga (amelyek csak icipicit mozogtak) majdnem kitört. Folyt a vér, és nagyon mozogtak. Nem engedte, hogy hozzányúljunk, de enni sem tudott velük. Másnap elvittem a fogorvoshoz és kihúzta neki mindkettőt. Seperc alatt megszabadult a fájdalomtól. Este Kriszta így összegezte a dolgokat:
- Anyukám, szerintem Márk tönkre akarja tenni az életemet!
:DDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDD

2. - Anyúúúúúú, nem merek bukfencezni, mert félek, hogy megsértődik a fejem!:DDDDDDDD

(Ehhez csak annyit fűznék hozzá, hogy én mertem. Méghozzá hátrafelé bukfencezni. És a nyakam úgy megsértődött, hogy azóta is kérlelnem kell, ha fordulni akarok.:P:()

Elhiszitek?

Mert én alig hiszem el. Hogy 15 évvel ezelőtt ezen a napon "jöttem össze" Istvánnal. Közhely, de tényleg olyan, és úgy emlékszem mindenre, mintha tegnap lett volna....

Azóta sok minden megváltozott: gyarapodtunk egy "papírral", lecseréltük a Trabantot:D, felszedtünk néhány kilót:P, illetve két csodálatos kislány szuszog a mellettünk lévő szobában, egy valami azonban nem változott azóta sem. A szeretetünk. És, remélem, ... minket kitart!:D:D:D

*********************

Ugyancsak ma, Édesapám is vénült egy évet. 56-ban született, ma pedig 56 éves lett. Tegnap ünnepeltük a Fehér ló étteremben. Isten éltessen, Édesapám, sokáig!!!:)

Ide is beszivárgott...

Amikor itt-ott olvastam a blogokon, hogy a farsangot szülők nélkül szervezik, csak hüledeztem, és elképzelhetetlennek tartottam, hogy ilyesmit bármikor is elfogadnék. Tavaly azért megértettem, amikor Boróék csoportjában - arra hivatkozva, hogy kicsik, és sokan hiányoznak - csak "szűkkörű" farsangot szerveztek, idén viszont nem tudom megérteni, hogy Krisztáéknál IS (tehát Boróéknál is) így lesz. Főleg azok után, hogy szülőértekezleten még hagyományos, szülős farsangról volt szó.
Komolyan mondom, egész este sírok miatta (mondjuk, nemcsak emiatt, valahogy annyi minden összejött ma estére, de ez indította a lavinát).

Soha rosszat nem mondhattam az óvó nénikről, most mégis beigazolódni látszik az az ősz óta bennem motoszkáló kósza gyanú, hogy az óvoda tavalyi és tavalyelőtti színvonala hatalmasat csökkent idénre. És ez a döntésük az óvónőknek feltette a pontot az i-re. Mert, persze, én is jobban örülnék annak, ha csak magunk között lennénk a farsangon, és nem kellene kiállni a szülők elé, netán bizonyítani nekik. Mert igenis kellenek az olyan alkalmak, amikor a szülők bepillanthatnak az óvodai életbe, mégha nem is a valódi hétköznapokat látják.

Tudom, hogy most a "fájdalom" és a tehetetlenség beszél belőlem, de ha nem sajnálnám a lányokat, hogy megfosszam őket a beöltözés örömétől, bizony, nem is mennének aznap óvodába. Mondjuk, ősszel még azt is meggondolom, hogy Boróka maradjon-e egyáltalán itt. (Természetesen, ezt nem a farsang zártkörűsítése mondatja velem, hanem vannak más olyan dolgok, amelyeket idén nem szerettem. Majd meglátjuk, mi lesz...)

Ez meg az

Gyorsan telnek napjaink. Most van hétfő, most péntek, és máris ismét hétfő. Most "veszekszem" a lányokkal, hogy máskor legyenek szívesek idejében lefeküdni, hogy reggel könnyebben ébredjenek, és máris azon "veszekszem" velük, hogy legyenek szívesek már ágyba bújni... Az is igaz, hogy nem túl minőségiek mostanában a délutánjaink, bár igyekszem mindig, hogy valami apró kis játékot beillesszünk a napokba. Tegnap pl. puzzle-oztunk. Ma szóbeli játékot játszottunk Fejezd be a gondolatom címmel. Én kezdtem a mondatokat, ők meg befejezték. Pl. Boróval: A citrom sárga, a narancs ...; A nadrág ruhadarab, a cipő ...; és Krisztával: Bukarest város, Románia ...; A szörp alkoholmentes, a bor ... és a végtelenségig lehet folytatni. Nagyon büszkék voltak magukra, hogy képesek voltak "kitalálni a gondolataimat":D:D:D És én még büszkébb voltak, hoyg oylan dolgokat is tudtak, amikről nem is álmodtam volna. Pl. hogy Boró tudja, mi a lábbeli, mégha lábravalónak is nevezte.:)


A lányok megcserélték az ágyaikat néhány napja. Boró az emeletes ágy alsó (eddig egyedüli használatban lévő) részében alszik, Kriszta meg a 120 cm-es rácsos babaágyikóban. :O:D A babaágy még itt van, mert egyelőre nem volt kinek odaadnunk (Aninak még nem kell):), kidobni nem is áll szándékunkban, és csak úgy kirakni valami nem túl védett helyre, nem szeretnénk, emrt kár lenne érte. Meg aztán jó szolgálatot is tett: egész nyáron pl. abban voltak a tavaly télen elpakolt vastag ruhák, tehát jó suvasztóhelynek bizonyult. Aztán, amikor elővettük a téli ruhzákat, Boróka nagy lelkesedéssel belekérezkedett. Gondoltam, egy-két napra. De ottragadt. Csak múlt héten kezdte hajtogatni, hogy ő mikor alhat már az emeletes ágyban, méghozzá felül. Felül, mondtuk, még néhány évig nem alhat, de az alsó részére visszatérhet, ha Krisztával kiegyezik. És kiegyeztek :) (UI. Az emeletre egyelőre félünk engedni még Krisztát is. Majd a nyáron felújítjuk a szobát, azaz újrafestjük, és kapnak íróasztalt, mert a többi bútorzata megvan, és akkor "az emelet" is használatba vevődik...:))


Boróka egy új korszakot él. Rajzol, színez, fest. Néha keresem, mert olyan csendben van, ő meg ül az asztalnál, és színez: gyönyörűen, vonalon belül, ha jó a kedve, és kissé fuserálva, ha már fáradt, de már egyáltalán az is nagy szó, hogy egyhelyben ül. Az óvó néni is megjegyezte, hogy alig ismer rá. Néha nem hazudtolja meg régebbi önmagát, máskor viszont nagyon szófogadó, és igényli, hogy valami papíralapú foglalatossága legyen. Nekem is furcsa volt néhányszor, amikor utána mentem, és az asztalnál találtam, de nem uzsonnát majszolva, hanem kifestős fölött "görnyedve".:D


Kriszta továbbra is Kriszta. :D Nap mint nap tanul valami újat, amivel meglep. Mesékből, oviból összeszed egy-egy (számára) különlegesebb szót, majd furcsa szövegkörnyezetbe helyezi, mi Istvánnal meg csak összenézünk, és nevetünk. Vasárnap is volt valami nevetséges mondata, de már nem emlékszem rá.


Hétvégén Anyuéknál lesznek a lányok. Istvánnal kikapcsolódni megyünk, bár sajnos (egyfelől) nem az a lazulós-pancsolós-lustálkodós feltöltődés lesz, hanem csapatos, méghozzá az Erdélyi konyhás munkatársaimmal. Ismét Ivóba megyünk, mint tavaly ilyenkor, bár nem ugyanazokhoz a házigazdákhoz. Állítólag csudaklassz helyen leszünk, és csudaklassz hétvégénk lesz. A környezet mindenképpen lenyűgöző, a program csábító, a társaság meg ... jó na, hülyülős, de azért tudunk komolyak is lenni. :D És most István is jön. Néha ő sem akar kimaradni a jóból. Én meg örülök, mert néha neki is kell a kikapcsolódás.:)


Február 23-án lesz az első szakellenőrzésem a véglegesítőhöz. Tegnap még úgy volt, hogy 16-án lesz, de a módszertanos óvónő mégsem tud jönni akkor, így halasztottunk egy hetet. Mindegy, jobb is így, mert akkor Katival (a kolléganőm) sem keverjük össze a heteinket, és marad minden a normál kerékvágásban. Mindenesetre, a plusz egy hét még jól is jön, hiszen rengeteg készülődnivalóm van a papírmunkától a szervezési ügyeken meg a "protokoll"-részén át a konkrét dolgokig, úgyhogy nem fogok unatkozni az elkövetkező hetekben! Amúgy a népszokások lesz a témánk azon a héten, és valami igazán különlegessel szeretnék készülni, hogy élmény legyen a gyerekeknek. Természetesen, az internetről is dokumentálódtam és kerestem ötleteket, így egy klassz kis hét kezd körvonalazódni akkorra. Még semmi sincs szögbe verve, még minden módosulhat, egyedül a 23-ai tevékenységeket agyaltam ki: fonót fogunk tartani, és ennek keretében fogok mesét mondani nekik, ileltve, természetesen énekelünk. De hogy ne csak "haszontalan" dolgokkal tengessük el a napot, matematikából méricskélni fogunk, méghozzá régi, népi mértékegységekkel, mint a láb, az arasz, a véka vagy a kupa. Persze, barákácsolni is fogunk valamit, de még ki kell találnom, hogy mit. Szóval, elképzelések vannak, lelkesedés is van (még, de remélem, akkorra sem fogok kiégni teljesen a készülődésben), most már csak egészség, idő meg minden más legyen hozzá, hogy tökéletesen sikerüljön. :)

Krisztáéknál ma volt szülői értekezlet, február 15-én lesz a farsangi báljuk. Hamarosan el kell döntenie(ük), hogy mi(k) szeretnének lenni a maszkabálon, hogy tudjunk előkészülni a jelmezzel.

REND - régen és ma

Előző bejegyzésemben írtam, hogy a régi nagybetűs REND ma már semmiben sem található meg. Az időjárásban főleg nem.

Még december elején, egyik délben mesét kerestem a gyerekeknek. Lapozgattam egy könyvet, és egyszercsak megakadt a szemem ezen a címen:  "Öreg fiú, December". Tamási Áron írta. No, gondoltam, ha ő írta, ez csak jó lehet, bár még nem sejtettem a tartalmát. Aztán, nagy lelkesedéssel olvasni kezdtem, ahogy pedig haladtam előre az olvasásban, egyre alább hagyott a jókedvem (legalábbis belsőleg), mert borzasztó igazságokat írt le a természet rendjéről és törvényeiről. Ez minden, csak nem mese - gondoltam, és bántam, hogy ezt olvastam fel a gyerekeknek. Persze, az íze, zamata tényleg amolyan tamásiáronos volt a novellának, de az üzenete sajnos szomorú. Nagyon szomorú. Mert mindaz, amin ő néhány évtizeddel ezelőtt szörnyen megbotránkozott, sőt, egyszerűen elképzelhetetlennek tartotta, hogy valaha is megtörténhessen, mára szomorú valósággá változott. Mert ugye, királyok, kormányok, rendszerek jöttek-mentek mindig, aki ma fenn volt, az holnap lehet már lenn csücsült, de a természet törvényei azok mindig örökérvényűek és változatlanok voltak.

Egy idézet a novellából, de a teljes írás is megtalálható: ITT.

"Egyszerűen December vagyok most is, mint tavaly s mint a megelőző években is, véges végig visszafelé, amióta csak vagyok. A felfogásom nem módosult, s megtartottam a régi szokásaimat is. Hideg a természetem, de a becsületből nem engedek, s a szívem forrón dobog a karácsonyi örömben. Szeretek havazni, s minden lehetőt elkövetek, hogy éjjelenként a csillagok ragyogni tudjanak. A kedvem fénylik néha, s máskor elborulok, de eme váltogató hullámzás mögött mindig egyforma és változatlan vagyok. S az is maradok örökké. S így van ez rendjén, tessék elhinni. Mert aki igaz ok nélkül megváltoztatja magát, az végül a napokkal és az éjszakával, az órával és a perccel együtt fog változni. Így jön aztán a rend helyébe a rendetlenség, amikor senki sem tudja, hogy valójában hol van az ő helye, és mi legyen a dolga.
- Némi igazság van a dologban - jegyeztem meg.
- Némi?! - folytatta December. - Merőben igaz, mert hiszen az értelem mellett erre tanít a tapasztalat is, amiből szereztem már éppen eleget. És a példa, kedves barátom! Az is erre tanít, ama számtalan példa, amelyek közül most csak egyet akarok említeni. Mégpedig azt az egyet, amelyet a mi családunk mutat. Ugyanis, amint tetszik tudni, mi tizenketten vagyunk testvérek, de valahányan más-más természetűek vagyunk. Ennek folytán mi okosan és megértéssel úgy osztottuk be egymás között a munkát, hogy közülünk mindegyik azt végezhesse, amit a természete szerint ezen a földön legjobban végezni tud. Január öcsémnek, például, marasztalni kell a havat, vagy mindenképpen szerezni a felhőkből, ha nincs. Februárnak meg kell törnie a jeget, és reményt sejtetni a világgal. Aztán Március felébreszti a földet, és rábeszéli a napot, hogy a reménység ígéretét fényes diadalra vigye. Április megküzd a mulandósággal, mint egy szeles és vad kölyök. Május már a győzelmet hirdeti, és annak tiszta mámorában a szíveket szerelemre összeszerzi. Utána Június harsány kedvében elöl jár, amikor a föld minden lényei énekelnek. Július aztán áldásba borítja az országok földjét; Augusztus pedig busásan fizet annak, aki dolgozik. Szeptember iskolába küldi a gyermekeket, a fákat pedig és a növényeket bölcs megnyugvásra tanítja. Október megcsinálja a szüretet, hogy bánatban és örömben egyaránt kéznél legyen a bor. November pedig meggyászolja a bajba jutott világot, melyet én már csak mesével tudok hitben megtartani, de én megtartom őt a hitben, egészen addig a napig, amíg eljön a Messiás a földre.
Meghatottan néztem Decemberre.
- Nagy szerencsének mondható - szóltam megnyugvással -, hogy legalább az Esztendő fiai így gondolkoznak.
- Szerencse bizony - hagyta helyben December. - Talán az emberiség legnagyobb szerencséje. De a sors őrizze is meg az embereket attól, hogy az Esztendő fiai között is felboruljon a rend, és kitörjön a testvéri háborúság! Az ég óvja meg a világot attól, hogy például Január öcsém, irigységből és hatalomvágyból, Július helyére törjön. Mert ez az egyetlen törvényszegés is pusztává tenné a földet!"

Még az én gyermekkoromban (pedig úgy érzem, csak most volt) sem lehetett olyan eretnekségre gondolni, hogy karácsonykor ne legyen hó, sőt, a Mikulás is szinte mindig szánon, szánkón jött már! Vagy hogy januárban eső essék, netán dörögjön és villám szelje át az eget! Talán meg is égették volna azt, aki ilyesmikről csak ábrándozott is volna! És ma mi van? Összevisszaság, zűrzavar, "magyarán" nagybetűs KÁOSZ. Hogy a politikában az van, az már senkit sem lep meg, de sajnos abban is csalódtunk, amit változatlannak, örökérvényűnek hittünk: a természet rendjében. Télen tavasz van, esik az eső, néha rügyeznek a fák, nyáron meg hosszú hetekig őszies az idő,hogy június végén be kell gyújtani, különben lefagyunk! Lassan mifelénk a hó is tiszta kuriózum lesz. Amióta gyerekeim vannak, még alig-alig mondhatom, hogy volt alkalmunk egy tisztességes szánkózásra! Egyik nap havazik, másnap esik az eső, harmadnap csattogó fagy van, hogy a kutya majd' kettétörik a kanyarban azért, hogy rá két napra ismét eső csorogjon, és február-márciusi legyen az idő.

Szóval, kedves Tamási Áron, jó neked, hogy nem kellett ezt megérned!:) Persze, elfogadjuk, mert mi mást tehetünk; alkalmazkodunk, mert mi mást tehetnénk; ellene viszont semmit sem tudunk tenni. Legfeljebb mesélünk a gyerekeinknek, és jó esetben néhány régi megsárgult fényképet mutatunk, ahol térdig érő hóban szánkóztunk,  vagy csak éppen hócsatáztunk.

(UI. Természetesen, mifelénk is, a hegyekben van hó, sőt, nem is kicsi, és azzal az eső sem bánik el úgy, mint azzal az egy-két ujjnyival, ami éjjelente lehull. De mi például egyáltalán nem vagyunk egy "téli"család, iylenkor sosem kerekedünk fel, hogy elmenjünk valahová "lefagyni", ezért örülnék, ha helyben lenne lehetőség a szánkózásra, a téli örömök kiaknázására.)

Tél

Most tél van. Igazi tél. Olyan, mint gyerekkoromban volt, de hogy meddig lesz így, az már egyáltalán nem annyira biztos, mint gyerekkoromban...:(

Szerdán rengeteget havazott, csütörtökön már enyhébb volt az idő, pénteken egész nap csorgott az eső, szombaton este már -10 fok volt, ma pedig gyönyörű téli nap: hideg, de mégis kellemes, pont szánkózni való. Azt is tettük délután. :))

*********

Update jan.23: Ma ismét esik az eső. Sajnos, a régi REND már a múlté. :(

Visszafordulós nap

1. Reggel, az oviban a földszintről visszamentem a második emeletre, mert eszembe jutott, hogy a táskámban maradt az a kisblúz, amit István még karácsony előtt hazahozott véletlenül, mert azt hitte, hogy a miénk.

2. Nem sokkal dél előtt, amikor a kórházba indultam Édesapámat meglátogatni, visszafordultam az autóhoz, mert rájöttem, hogy ottmaradt a telefonom. Anélkül meg nem mehettem be a kórházba, mert ha véletlenül nem engedtek volna fel a szobájába, muszáj lett volna megcsengetnem. No, de feljutottam, bár telefonáltam is...

3. Du. 5 előtt néhány perccel, mielőtt hazaindultam volna az óvodából, alaposan körülnéztem a kis raktárszobánkban, hogy nem marad-e semmi sem ott. Bezártam az ajtaját, lekapcsoltam a villanyt. Fölvettem a kabátomat, hátamra kaptam a táskám, és akkor látom, hogy papucsban vagyok. Vissza, csizmát húzni.:)

4. Este, fél 6 után. Hazaérkezem, de mivel havazik, úgy határozok, hogy felmegyek, hozok egy lepedőt, és letakarom a szélvédőt. Boróka a lelkemre köti, hogy hozzam fel a kispóniját. Letakarom az ablakot, és felmegyek. Ahogy belépek, Borókával egyszerre mondtuk ki: a póni!? Visszamegyek, hátrahajtom a szék támláját, elveszem a kispónit, majd mégis visszarakom az anyósülésre, hogy kutakodjak: a másik nem bújt el ott valahol? A támlát nem hajtom hátra, felkapom a nedves törlőrongyot az ülés mellől (azzal törülgettem ma egész nap az ablakot), és mint aki jól végezte dolgát, fölmegyek. Boróka már méltán hisztizni kezd: hol a kispónim???!!! Végül lementem, és felhoztam neki.:D

5. Este kb. 7 körül. Majdnem kész a grillcsirke, készíeném a salátát mellé. Észreveszem, hogy a sárgarépa elfogyott. Előveszem a pénztárcámat, hogy elszaladjak az üzletbe. A lányoktól kérdezem, mit hozzak nekik. Borókának az volt az óhaja, hogy joghurtot és körtét. Kriszta meg egyetértett vele. Elindulok, elmegyek majdnem az üzletig, és amikor már odáig jutottam morfondírozásomban, hogy jó lenne szaporáznom a lépteimet, különben lefagy a vékony benti nadrágom, egyszercsak bevillan, hogy a pénztárca otthon maradt. Visszafordultam, fölcsengettem, István pedig ledobta nekem.
Az üzletben joghurtot veszek, majd a zöldségesnél körtét, almát, paradicsomot (mert éppen nagyon szép - és kiderült eléggé finom - paradicsomjai voltak, aprók, szinte beillettek koktélparadicsomnak) és aszalt vörösáfonyát. Hazamegyek, készíteném a salátát, és észreveszem, hogy a sárgarépa elfogyott... Már nem fordultam vissza érte....

Vezetés, avagy szabadság és orrakoppintás

Azóta készülök ezt a bejegyzést megírni, amióta megszereztem a jogosítványomat, csak valamiért mindig elmaradt. És most, hogy zárt ajtók mögött vagyunk, végre azt is leírhatom, ami néhány hete "nyomja a lelkemet", és nagyon kikívánkozik belőlem.

Miután kézhez kaptam a jogsit, máris vezettem. Persze, csak úgy, ahogy a kezdők szoktak. Félve - mert ugye, már csak magamra voltam utalva, és az autóis ismeretlen volt még számomra; néha butaságokat elkövetve, és aggódva mindenféle változtatás miatt: jujj, mi lesz majd a stopnál, jujj, hogyan fogok leparkolni, jujj, mi lesz, ha hegyen felfele kell indulnom, jujj így, jujj úgy. Aztán kb. egy héttel később Istvánnal és anyósommal "hosszú útra" indultunk. Kb. 150 km oda-vissza. Hiába mondta az oktatóm, hogy senkit se engedjek magam mellé, akárkit is ül az autóban, az hátul üljön, mert István úgysem akart hátra ülni. És az az út olyan is volt. Én a legjobbat próbáltam kihozni magamból, de úgyis az lett a vége, hoyg István állandóan beleszólt, én meg csupa stressz voltam mire hazaérkeztünk. Végigbőgtem azt az estét, és már-már azon voltam, hogy megfogadom: soha többé nem vezetek.:D:D:D Nem is vezettem. Másnapig. Amikor ki kellett vinnem az autót a piacra.

Aztán úgy hozta a sors, hogy István két napra rá elutazott a Deltába, én meg magamra maradtam. És akkor azt mondtam: most vagy soha. És beültem, és elmentem dolgozni. Másnap is. És másnap is. A jujj-ok természetesen, megvoltak, bár minden egyes nappal kevesebbet gondoltam rájuk. Ha bakit követtem el, akkor nekem kellett korrigálnom, nem harapta le senki a fejemet érte, és ment tovább az élet. Hétvégén már elmentem Krisztával a piacra, és a sok egyirányú utca miatt összekóricáltuk a fél várost... A következő héten is minden nap autóval voltam dolgozni, a rákövetkező hétvégén pedig sikerült eladni az autót.:( (Meli, éppen Udvarhelyre vitték!:))

Nem sokáig voltam autó nélkül, tudjátok, rá egy hétre megkaptam az ajándékautómat, a kis Ford Fiestát. A bökkenő csak az volt, hogy nem járhattam vele, amíg át nem irattuk. Több, mint egy hónap telt el, mire minden irat meglett (köztük új személyi is, nekünk), és végre megkaptuk a végleges rendszámot: MS 11 SKB (azaz MaroS megye, (20)11 Sütő Kriszta Boróka. A másik autónak is ugyanez a rendszáma azzal a különbséggel, hogy a szám: 06, mert Kriszta 2006-ban született. A 08, amikor Boró született sajnos már foglalt volt. :)) (Apropó, leírná nekem valaki a magyarországiak közül, hogy ott mi szerint rendszámozzák az autókat?)

Nos, volt jogsim, lett autóm (persze, előtte kiváltottunk egy ideiglenes rendszámot és forgalmit, és már használtam), lehetett autókázni. Kezdtem elölről mindent: az ismerkedést, a tanulást és a ... parát. Emlékszem, még úgy 1 hónap után is, remegtek a lábaim és gyomoridegem volt - MIUTÁN - kiszálltam az autóból. Tehát nem vezetés közben, akkor semmi ilyesmit nem tapasztaltam; a feszültség akkor jött elő, amikor már kiszálltam a volán mögül. Azt hittem, sosem múlik el. Míg egyszercsak azon kaptam magam, hogy abszolút élvezettel vezetek, nem remegnek a lábaim, nincs gyomoridegem utána sem, és elindulok bármilyen útvonalon, mégha nem is ismerem. Megy az oldalparkolás, megy a hátraparkolás, nem idegeskedem, ha éppen én vagyok az első a stopnál, sőt, ha valamilyen oknál fogva (azért most már nagyon ritkán fordul ez elő) véletlenül lefullasztom a motort, akkor sem kezd a szívem kiugrani a helyéről, és ha ledudálnak, hát inkább beintek egyet, mintsem idegeskedjek és tökéletlenkedjek.:D

Eleinte alig hittem, hogy tényleg én vagyok. Hogy valóban én vezetek, és akkor indulok útnak, amikor akarok. Ha eszembe jut, hogy vásárolni kellene valamit, nem kell megvárnom Istvánt, hogy hazajöjjön, és esetleg rábeszélni a "kiruccanásra", ha mégsincs kedve a vásárláshoz; el tudok ugrani a lányokkal a sürgősségre, ha sürgősen menni kell; nem kell félórákat várnom a buszmegállóban; ha István kiszálláson van, nem kell gyalog vinnem a lányokat oviba az esőben, vagy reggel 7-kor Apunak nem kell vigyázzban állnia az ajtónk előtt, hogy elvigyen bennünket, és stb. meg stb.: fel sem lehet mindent sorolni. Hihetetlenül szabadnak éreztem és érzem magam, és hihetetlenül könnyebb lett az életünk ezáltal. Tudom, hogy a környezetvédők azt mondják, használjuk a tömegközlekedést, mert így meg úgy, de sajna nem nekik kell úgy beosztaniuk az idejüket, hogy mindenhová idejében eljussanak, hanem nekem. És nem ők fizetik a buszjegyet sem, ami itt Vásárhelyen rengeteg: 6 lej lenne oda-vissza, ez több, mint 1 l üzemanyag, és én nem fogyasztok egy 1 liternyit naponta. Jó, még van néha a parkolójegy is, de nem mindig, attól függően, hogy hol találok parkolóhelyet. És, hogy a környezetvédők se méltatlankodjanak túlságosan, elárulom, hogy azokon a heteken, amikor délelőttös vagyok, és István is itthon van, nem külön autóval megyek, hanem Istvánnal, és busszal jövök haza.:)

Aki évek, évtizedek óta vezet, annak bizonyára nevetséges, vagy legalábbis vicces ez az elragadtatásom a vezetés iránt, de én tényleg most úgy érzem magam, mint az elítélt, aki visszakapta a szabadságát, vagy mintha szárnyakat kaptam volna, hiszen eddig ismeretlen lehetőségeket fedezek fel és aknázok ki. És nagyon hiányzik, ha rövidebb-hosszabb ideig nem vezethetek.

És az utóbbi hetekben keveset vezettem. két okból is. Az egyik, hogy éppen vakáció van, nem járok dolgozni, illetve az ünnepeken bárhová mentünk, a "nagy" autóval mentünk, azt pedig, legalább addig, amíg le nem jár a tanulóévem, nem akarom vezetni, a másik pedig egy kicsi, de számomra annál tanulságosabb balesetecske, amit sajna, én okoztam. Ez van. Szégyellem, sőt nagyon, mert abszolút elkerülhető lett volna, de nagyon jó volt orrakoppintásnak. Utólag visszatekintve (mert én oylan vagyok, hogy állandóan újra- és újraanalizálom a tetteimet, szavaimat) azt mondom: megérdemeltem, mert kicsit kezdett a fejembe szállni a dicsőség.

December 20-a volt, az óvodai ünnepségünk napja, az utolsó tanítási héten. István már szabadságon volt, ezért a magam autójával mentem. Aznap esett le az eslő hó, de szerencsésen beérkeztem a munkahelyre, megjártam a fodrászt a város másik fertályában, és haza is érkeztem. Büszkén újságoltam, hoyg átestem a hókeresztségen. Otthon gyors készülődés, átöltözés, lányok öltöztetése, és máris indultunk vissza a városba, fényképet készíteni. Két autóval mentünk, mert én onnan a szerepre mentem. Fotózás után "könnyes" búcsút vettünk egymástól, és kb. 6 perc után hívtam Istvánt, hogy ha még ott van, jöjjön, mert összeütköztem valakivel.:(
Egyirányú utcában parkoltam bal oldalon, és legalább 2 percig vártam, hogy elmenjenek az autók, és tudjak besorolni a forgalomba. Vártam volna én még két percig is, sőt még többet is, de egyszercsak nem jött egyetlen autó sem, én indultam, és pufff. Azt hittem, infarktust kapok. Nagyot szólt, de szerencsére nagyobb volt a hang, mint maga a baj. Azért beletelt egy órába, mire kitöltöttük a hivatalos iratokat, és megbeszéltük a továbbiakat a másik sofőrrel (Az is egy nő volt. És bár rendes volt, azért muszáj volt belémdöfnie azzal, hogy ő már 10 éve vezet és még sosem okozott balesetet!). Nagyon ideges voltam, hiszen 4-kor már ott kellett volna lennem az ünnepség termében, erre meg 5 előtt néhány perccel épphogy bezuhantam az öltözőbe, levetköztem, és indultunk a színpadra énekelni és mosolyogni.:(((((((( Nagyon rossz volt, de szerencsére végül sikerült ráhangolódnom a kis bemutatott darabra, és ha csak egy órára is, de elfelejteni, ami történt.
Másnap szintén autóval mentem munkába, de azt hittem, sosem érkezem meg. Az autót mégiscsak megviselte a koccanás, mert a kormány tekeredett ki a kezemből. Fel is hívtam Istvánt, hogy én hazafelé nem vezetem. Jöjjön be, és ő vigye haza, mert nem merek beleülni ismét. Elállítódott a futószög valamennyire, ezért lett nagyon instabil, de sajnos a szerelőnk épp aznap zárta be a műhelyét, és nem nyitott csak 9-én. Máshová is elvittük a két ünnep között, de szóba sem akartak állni. Így aztán az autó szinte tegnapelőttig pihent, csupán 30-án mentem vele: akkor kaptunk időpontot a biztosítónál. És az érdekesség csupán annyi, hogy a kedves sofőrtársam, aki már 10 éve vezet, annyira sietett a biztosítóhoz, hogy hátulról belerohant egy taxiba. Nem örültem, amikor ezt elmondta, mert tudom, mit érezhetett, hiszen én is benne voltam. De attól a pillanattól kezdve megszűnt a bűntudatom, a lelkiismeretfurdallásom, és végre elhittem, amivel mindenki vigasztalt: hadd el, megesik ez bárkivel, csak éppen ennél nagyobb "baleseteid" ne legyenek!

És most, hogy leírtam mindezt, egy újabb nagy kő gördült le a szívemről, mert most már nem kell "hazugságban élnem":D:D:D

Cím nélkül

Előfordult már, hogy ideig-óráig lezártam a blogomat, és előfordul már az is, hogy azt hittem, végleges a döntésem. Aztán mások meggyőztek arról, hogy mégiscsak nyilvánosan érdemes folytatni. És hittem nekik.:) Nem is bántam meg. Azóta sem, most sem.

Mégis...

Mégis, most úgy érzem, hogy teljesen nyilvánosan, úgy, hogy az égadta világon mindenki olvashatja, hogy mi történik velünk, mit gondolok, mit érzek, kire vagyok mérges, már nem megy. És erre nem egyik napról a másikra jöttem rá, hanem úgy a teljes ősz, és az eddigi tél folyamán. Amikor nagyon elfoglalt voltam, és csak néha, egy-egy kis, rövid, lehet semmitmondó bejegyzés erejéig ültem le a bloghoz, mindig lelkiismeretfurdallásom volt, mert mindig lett volna valami fontos vagy komoly, amiről írhattam volna, vagy éppen bővebben kifejthettem volna amiről éppen írtam. Majd, ha eltelt bizonyos idő, már nem is éreztem késztetést a megírására, vagy jöttek újabb dolgok, és akkor már sok minden feledésbe merült. (Mint Boró "szemüvegesedésének" esete.) Vagy van olyan is, amit egyszerűen nem szívesen mondanék el mindenkinek: nem  intim dolog, mégis egy kicsit szégyellem, egy kicsit mérges vagyok miatta.

És egy másik dolog, ami nagyon sokat nyom a latba... tudom, hogy olvasnak néhányan a nem feltétlenül közvetlen környezetemből, én pedig nem szeretném, ha minden velünk megesett akármiről értesülnének. Ezért vagy azért.

Szóval, ekkora bevezető gondolom, éppen elégséges döntésem indoklására. Mert úgy döntöttem, hogy zárt kapuk mögött folytatom az írást. Aki eddig követett, és továbbra is olvasni szeretné a blogot, de persze, ismernem kell az illetőt valamennyire, az küldjön egy elérhetőséget a nyilvános emailcímemre (edithreceptjei kukac gmail pont com), és szívesen küldök neki meghívót. Tudom, hogy ezentúl a blogom új bejegyzései nem jelennek meg majd az irányítópulton, tehát lesznek sokan, akik egy-egy jó ideig nem néznek majd erre, mint ahogyan velem is elő szokott ez fordulni, de nem baj, vállalom.
Ez a bejegyzés holnapig lesz olvasható, holnap lezárom a blogot. Azért remélem, az eddigi abszolút hűséges olvasóim továbbra is megmaradnak!:)

Köszönöm mindenkinek aki eddig követett, olvasott, hogy velünk tartott, megélte családommal együtt a kellemes és a nem túl rózsás perceinket, hogy drukkolt, hogy bátorított, tanácsot adott, ha kellett, hogy osztozott örömünkben és bánatunkban. Remélem, továbbra is így lesz.:)