Kipipálva

Hogy micsoda? Hát a McDonald's. Vagy egyszerűbb nevén a Meki.

Merthogy igen, mi még sosem voltunk Mekiben. Azaz a lányok nem, mert én már '96-ban Franciaországban, majd később Bukarestben is voltam néhányszor, illetve az itthoni "kirendeltségben" egyszer vettem 2 hamburgert, egyszer meg 1 fagylaltot.  De a lányok nem voltak. Nem is tudták mi az mostanig. De persze, Kriszta már nagylány, iskolába jár, ott pedig az osztálytársak egy része már eléggé "felvilágosult". Olyannyira, hogy múlt héten, amikor egy délután hazafelé tartottunk, Kriszta nekem szegezte a kérdést az autóban: Anyukám, mi mikor megyünk el egyszer a Mekibe? Meglepődtem - bevallom - a kérdésen. De a folytatás-kérdésen már bizony, nem:  - Anyukám, de mi az a Meki?
És elmondtam, hogy egy olyan hely, ahol enni lehet, általában hamburgert, ám nagyon eglszslgtelenek azok az ételek. De azért egyszer el fogunk menni, csak hogy meggyőződjenek, hogy nem ki tudja mi. Azt mondjuk, nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar eleget is teszünk a kérésnek...
A kérdés hatására azonban aznap este hamburgert vacsoráztunk: csirkefasírttal, paradicsommal, zöldhagymával, tartármártással, ahogy illik.

Szombaton, ahogy hazaérkeztem a tanfolyamról még elég korán volt, és csodásan sütött a nap. Meleg éppen nem volt, de annyira tavasziasnak látszott az idő, és annyira elegem volt az agytágításból, hogy elvágyódtam. mindegy, hoyg hová, csak KI legyen. Kicsit győzködnöm kellett Istvánt, de aztán beadta a derekát, és meglepetésként a Somostetőre vittük el a lányokat. Jól kiszaladgálták-csúszkálták-hintázták magukat, majd beígértük nekik a Mekit. Happy Meal-t kaptak almalével, mi pedig narancslevet szürcsölgettünk, és szalmakrumplit lopkodtunk a lányok tasakjából. :P Nem siettünk, de nem is húztuk az időt. Mindent megettek - mondjuk a mérete miatt nem is csodálkozom - és azt mondták, ez is finom, de az anyucié is finom. Így. Egyik sem finomabb a másiknál, hanem mindkettő finom. Persze, a bónuszjáték sokat megért....

Szóval, kipipáltuk, megvolt, bele nem haltunk, ugyebár, és megígértem Krisztának, hogy mivel most majdnem 7 éves, és először járt a Mekiben, majd úgy 7 év múlva ismét eljövünk. :D :D :D (Hogy így lesz-e, nem tudom garantálni, de azért sokat meg fogok tenni érte.:P)

A tanfolyamról...

És elérkezett az utolsó hétvége. Mármint a tanfolyamé. Holnap megyünk utoljára, majd április 6-án vizsga. Addig sok-sok mindent kell csinálnunk, a portfoliónk nagyon vaskos kell, hogy legyen... Elméleti anyagok, de főleg gyakorlatiak. Fotókkal, esetleg videókkal illusztrálva-dokumentálva. Minden, amit a kurzuson csináltunk, illetve amit ott tanultunk, a csoportban, a mindennapi munkánkban alkalmazva. De ez még csak apróság. Módosítások a termünkben az Olaszországban látottak alapján, illetve egyéb változtatások, jobbítások, amiket bevezettünk.
Szóval nem fogok/fogunk unatkozni az elkövetkezőkben sem! Mintha különben azt tennénk, ugyebár!

Holnap csomó mindent (természetesen, papírt) le kell adnom, amolyan napi értékeléseket a kurzus minden napjáról. Naná, hogy a 10-ből csak vagy 3-at adtam le, a többit meg holnap kérik, de nem megy. Egyszerűen nincs semmi késztetésem, hogy hozzáfogjak. Pedig ha elkezdeném, utána már menne, de az az első lépés... az olyan nehéz. Pedig már éjfél van, és 9 óra múlva már ott kell lennem, közben pedig még aludni is kellene... Pedig... Jó volt. Sőt, nem is hittem volna, hogy ennyire érdekes lesz. Sok új dolgot tanultunk, és klasszak voltak a csoportos gyakorlatok, amiket végeztünk. Sok közülük játék volt; rengeteget színeztünk, festettünk, kreatívkodtunk. Eszem ágába sem jutott volna, hogy így is lehet tanulni! A tanárnőnk egy nagyon kedves, kellemes és felkészült óvónő a szomszéd megyéből, akinek tapasztalatából sok mindent megtudhattunk, megtanulhattunk. Szerencsénk volt vele, megértő volt, ha hiányoztunk, ha korábban el kellett mennünk, ha gondjaink voltak... Mégis...

Egyszerűen csak arra tudok gondolni, hogy végre vége lesz! Már nem kell rettegve várnom a következő hétvégét, hogy hogyan mondom meg a lányoknak: anyu már megint nem lesz itthon, de nagyon igyekszik haza. Pedig mostanra már anniyra ügyesek, türelmesek lettek. Borókával múlt pénteken beszélgettem egy kicsit, este, összebújva, és elmagyaráztam neki, hogy nem én akarok feltétlenül odamenni, csak muszáj. Mert ha nem, hatalmas fekete pontot kapok, és nem pirosat. A kicsi drágám megértette, és másnap boldogan engedett el, illetve maradt mamánál...

Nem tudom, mit csinálok a jövő hétvégén, de elképzelésem szerint az elmaradt házimunkákból pótolok, és a lányokkal, Istvánnal leszek. Semmi különösebb terv nem lesz rá, csak élvezni fogjuk azt, hogy együtt lehetünk, mindannyian. Mert ez a legfontosabb.

Néhány pillanatkép a tanfolyamról és a hangulatról: :)

Mit csinálsz papírból ... minden egyéb eszköz nélkül? Mi Kolumbusz flottáját készítettük el...

Hógolyó-játék: Egy papírlapra mendenki felírt néhány tulajdonságot saját magáról. Két csapatra oszlottunk, a papírt gombóccá gyűrtük, majd mindenki húzott egyett a másik csapatéból. Fel kellett ismerni, hogy kinek a papírja...

Bemutatjuk a csoportmunkánkat: hogyan, milyen módszerekkel tanítanánk meg a gyerekeknek az őszi gyümölcsöket mindaddig, amíg a  konkrét megtapasztalástól eljutnak a fogalom kialakításáig, illetve a verbális kifejezésig.

Itt amellett érvelek, hogy a beszéd egy szerzett tudás. (Bár megtárgyaltuk, hogy nem kimondottan, hiszen adva van egy velünk született készség is a beszédre... A másik csoport ezt bizonygatta...)

Valami plakáton dolgozunk...

Bemutatjuk az akvarellbe álmodott óvodánkat

Egy esszét írtunk arról, hogy a hely, a környezet a harmadik nevelő az óvónő és a szülő után...

Update:

És lejárt!!! Ilyen boldog volt a csapat:

Hűbelebalázs és Lassúvíz-partotmos

Nem azt takarja a cím, amire gondoltok, vagyis a fenti szavak nem indiánok magyarra fordított nevei... :) Hanem Krisztáról és Borókáról van szó. Azt hiszem, nem kell külön leírnom, hogy melyik "becenév" kire illik rá. Múlt hétvégére Szovátán foglaltunk szobát és lubickoltunk egy egész délutánt-estét, illetve egy délelőttöt. Szép volt, jó volt, de nagyon rövid volt. Hálás vagyok azért, hogy összejött, mintegy pótolva egy kicsit a nyáron elmaradt (igazi) családi nyaralást. A lányok voltak az igazi élvezői, alig akartak kibújni a vízből.

Most is bebizonyosodott, hogy a két lányt, hiába vágták ugyanarról a tőről, mégis teljesen más fából faragták. Egyik vakmerő, a másik óvatos, de mindkettő nagyon-nagyon kitartó és törekvő.

Kriszta, aki amolyan lassú víz partot mos módra szokott vielkedni abszolút autodidakta módon megtanult úszni a víz alatt. Először a gyerekpancsolóban figyeltem fel arra, hogy a lábai mintha nem érik a földet, hanem lebeg a vízben, majd félelem nélkül tette ugyanezt a számára nyakig érő vízű medencében is. Ugyanolyan bátran beugrott a másfél méteres vízbe is, ahol István várta, de itt nagyon elbizonytalanodott, mert nem érte az alját, és inkább kijött. Furcsamód, a víz alatt teljesen elemében volt, mint egy halacska, de ahogy a feje a felszínre került, már ügyetlen-esetlen volt, mint a partra vetett hal. Mindenesetre, nem győztem csodálkozni rajta, hogy teljesen önállóan milyen ügyesen levetkőzte az ő óvatos-félős hozzáállását, és félelem nélkül, élvezettel vetette magát a vízbe. Olyan boldog volt! nem i győztem dicsérni, hogy milyen ügyes, é mennyire büszke vagyok rá.

Boróka ezzel szemben már első perctől elkezdett beugrálni a vízbe a gyerekmedence széléről, és millióegy formában és pozícióban csúszott le a csúszdán. Úszógumival vidáman lubickolt, önálló úszással azonban nem akart próbálkozni. Némileg irigyelte Krisztát a víz alá bújás miatt, és próbálta is utánozni, de miután befogta az orrát, csupán annyira "merült el" a vízben, hogy az arca benne volt, de a többi része kinn maradt. Amikor azonban be-beugrándozott a vízbe, és szambespriccelte magát vagy elmerült, nem volt gond. Szóval, furcsa egy teremtés. Mindkettő. De annál egyedibbek. :)

Azóta is azt emlegetik, mikor megyünk ismét lubickolni. Ha addig nem is, de a nyáron, remélem, összejön. :)

(Fotók, sajnos nem készültek. Gépet vittünk, de mindig elfelejtettük magunkkal vinni, bár nem is baj, mert a párás levegő megárthatott volna neki.)

Februárunk eleje

Az élet a megszokott mederben zajlik. Már ha egyáltalán megzokottnak lehet-e valaha is tekinteni a rohanást, a lótást-futást, a semmiresincsidőm-állapotot.

Munkahely mindkettőnknek, iskola, óvoda a lányoknak. Ezenkívül zenélés és Erdélyi konyha. Az utóbbiból egyre több. Tanfolyamok, vizsga, farsangok óvodákban, iskolában, gyűlés, bevásárlás, betegség. A felsoroltak közül mindegyikben volt-van részünk az utóbbi kb. 2 hétben.

István ezen a héten 3 éjszakát zenélt, én hétfőn vizsgáztam, szerdáig leadtam az EK húsvéti különszámának anyagát. Hétfőn vizsgáztam 16 órától, 17-től meg farsang volt a csoportunkban. Ezenkívül január utolsó hétvégéjétől kezdve minden hétvégén 2 napot az olaszországi kiruccanással kezdődő tanfolyam itthoni folytatásával töltök. Jövő héten lesz az utolsó hétvége. És igaz, egy teljes hétvégét meg muszáj volt elbliccelnem, mert az EK-találkozónk már sokkal régebbről be volt tervezve, illetve a múlt szombaton délután beiktattunk egy fürdőzős-lazulós-szállodás napot (Szováta), de édeskevés volt mindez a többit ellensúlyolyozandó. Persze, örülök, hogy volt lehetőségünk némi kikapcsolódásra is, hizen ezek nélkül igazán elviselhetetlen lenne ez az állapot.

Másfél héttel ezelőtt lerobbantam olyannyira, hogy 3 napig munkába sem tudtam menni, múlt hét közepén Boróka kezdett erősen taknyolni meg köhögni, tegnaptól pedig Kriszta is követi példáját. Még nem tudom, mi lesz hétfőig, de egyelőre nem sok esélyt látok az oviba-iskolába menésre.

Na, mindegy, lejár ez is, sőt, talán lesz ennél strapásabb időszak is, majd kiderül. Azt mondják, csak akkor tudjuk meg, milyen gyorsan tudunk szaladni, ha szaladásra kényszerülünk.

Farsangolunk egész nap 2.

Tudom, hogy nem fair Krisztával szemben, hogy az ő farsangi fotói csak most kerülnek a blogra, de amileny hét van mögöttem... arról jobb, ha nem írok semmit. Annyit azonban mégis, hogy elkézült ezalatt az Erdélyi konyha Húsvéti különszáma, amit hétfőtől keresni lehet a lapárusoknál. Nem mintha ez a hétvége kevésbé lenne zsúfolt, vagy a jövő hét kevésbé lenne keményebb, de most már feltétlenül pótolni akartam a hiányosságot.

Szóval, múlt csütörtökön Krisztáék is farsangoltak. Ők már nagyosan, hagyományőrző műsorral kezdték, majd beöltöztek jelmezeikbe, és bemutatkoztak, illetve megkapták okleveleiket. Végül visszamentünk az iskolába, és fánkevős, üdítőivós, waka-waka-s bulit csaptunk. :)

Waka-waka

Waka-waka

Farsangolunk egész nap 1.

Boróék zárt ajtók mögött, délelőtt az oviban, Krisztáék délután, szülőkkel é hagyományörző műsorral. Boró az lett, ami szeretett volna: cowboy. Igen, igen, boy, nem elírás, amit írtam. Szerintem eléggé autentikusra sikeredett, mégha "otthoni körülmények között" is készült a jelmeze:

Itt látszik a lasszója is. Felháborodottan mondta: a cowboynak nem pisztoly kell, hanem kötél. Különben mivel kapja el a teheneket? És igaza van, nem? 

Az igazi csajokkal :)  

Sünikével :)