Az új rend

Élünk.:)
Megyünk dolgozni, járunk óvodába meg iskolába, és zajlik minden a szokásos rendben.

Bár ha jól belegondolok: Rend? Méghozzá szokásos? Hiszen ma is már lassan délután volt, mire eszembe jutott, hogy hűha, Kriszta nem fejezte be még az írnivalóját! És bizony, most még nekem szégyen, ha valamit elfelejt. Ő törekszik, ügyeskedik, de annyira új és az eddigiekhez képest más feladatai, tennivalói vannak, hogy két hét alatt képtelenség is lett volna, hogy belerázódjon, és kötelességtudóan mindent megcsináljon, megtanuljon, leírjon magától.

Imádja az iskolát. Ha kérdezem, milyen volt, azt mondja szuppperrrrr. Nem mesél túl sokat, de azért a lényeget ki lehet hámozni. És én már kezdem kapisgálni a lényeget: a kisasszony észre sem veszi, hogy az iskolában TANULNAK, játékként fogja fel, mert a tanító néni játékosan ad át mindent. Még sokat játszanak, eddig rövidebb volt a programjuk is, igazi beszoktatós időszak volt. Holnaptól már normál programjuk lesz; hetente két napon 5-5 óra, három napon pedig 4-4. Nagyon szereti és várja a testnevelésórákat, amelyek szerencsére tisztességesen meg is vannak tartva. Nem a tanító néni tartja, hanem az iskola egyik tornatanára, és úgy, ahogy azt kell (Nekem ez nagyon fontos, mert sajnos, az én időmben sok tanítónő (az enyém nem igazán, csak nagyon ritkán, amikor tényleg muszáj volt) egyszerűen "elfeledkezett" a tornaórákról, és a gyerekeket inkább matekeztette vagy olvastatta helyette. Sőt, az egyéb órákat is sokan elcsenték a gyerekektől, mint pl. a rajz-, a kézimunka- vagy az énekórákat. És sok helyen még ma is dívik ez a szokás. Emlékszem, amikor én voltam tanítónő, az idős kolléganő megjegyezte, hogy nekünk hogyhogy annyi időnk jut tornára? Hát csak egyszerűen megtartottam az órákat.)

Mondta is a tanító néni, hogy nála minden órának megvan a helye, egyik sem helyettesíti a másikat. A gyerekeknek meg szükségük van mindegyikre. Választott tantárgyként a hagyományőrzést javasolta, amit a szülők örömmel el is fogadtak. Táncolni, citerázni, énekelni fognak tanulni, és évente egyszer-kétszer, különféle alkalmakkor be is fogják mutatni a táncokat. Ezenkívül a tanító néni elmondta, hogy ő nagyon sokat szokott kirándulni az osztályaival, és úgy néz ki, hogy október közepe táján már meg is szervezzük az első közös kirándulást. Volt óvó néninktől, akinek a fia most fejezte be a negyedik osztályt, amúgyis tudtuk, hogy mindig példás osztály- és szülőközösséget tudott összehozni a tanítónő, úgyhogy már most biztos vagyok benne, hogy jól döntöttünk, amikor őt választottuk.

Tegnap pedig Kriszta hivatalos volt az első szülinapi bulira, amire az egyik osztálytárs hívta meg. Ott volt szinte mindenki az osztályból, ott volt a tanító néni is férjestől, és a szülők is - úgy tűnt - jól érezték magukat. Kezdtünk ismerkedni, beszélgetni egymással, én pedig azt figyeltem meg, hogy a gyerekek már mennyire összeszoktak. Fiúk, lányok együtt játszottak, és a játszótársak állandóan cserélődtek, nem igazán alakultak ki az ún. klikkek.

Bizalommal tekintek a jövőbe, remélem, minden menni fog, mint a karikacsapás: a vonalhúzogatás is, a számolgatás is, no meg a ... román nyelv is. De ez már egy másik bejegyzés témája lesz.

"Rég volt"

Bizony, ha a konkrét időt nézzük, hát meglehetősen rég volt, amikor mellgyulladással egybekötött vesegörccsel fetrengtem, néhány nap híján pontosan négy évvel ezelőtt. Ha viszont szubjektíven nézzük a dolgokat, azt mondhatom, hogy mintha csak tegnapelőtt volt, és bizony, azt sem bánnám, ha soha több néem jelentkezne. De sajnos mégis meglátogatott. Nem szívesen látott vendég, az tény. Ma reggel még elmentem dolgozni, de csak kínlódtam, és a kolléganőm hazaküldött. A buszon majdnem rosszul lettem (értsd. szornyű hányingerem volt), és azt is csak én tudom, hogy a megállóból hogyan vánszorogtam haza. Persze, itthon sem volt, lett jobb, bebújtam az ágyba, de nem kaptam a helyem. Azért előfordult, hogy egy-egy pozícióban kevésbé nyilallt, de csak néhány percig. Állandó hányingerem volt, sajnos hánytam is, ment a hasam, állandó vizelési inger szinte eredménytelenül, plusz persze a nyilalló fájdalom, szóval, egyáltalán nem leányálom. Per pillanat kissé megszűnt, az is meglehet, hogy a kő (mert hát jól tudom, hogy van nekem ilyesmim, hiszen ez már a negyedik alkalom, hogy előállt) már leérkezett a vízhólyagba, és hamarosan "megszülöm", de a fájdalom enyhülésén kívül minden tünet jelen van még. Csak abban reménykedem, hogy nem húzódik el nagyon, hogy hamar lejár.
Már nem egyszer mondtam: inkább vállalnám egy gyerek megszülését, mintsem vesekövet szüljek.

Az újabb korszak: AZ ISKOLA

Kriszta első osztályos lett hétfőn, elkezdődött itt is a tanítás. A marosvásárhelyi Európa Gimnázium I. D osztályos tanulója lett 24 másik manóval együtt. Tanító nénije Szilágyi Hajnal. Ezen a héten még lezser volt a programjuk, minden nap 11-kor végeztek, és főleg a játékról, ismerkedésről szólt a hét. Azért apróbb feladatokat is elvégeztek már, hiszen égtek a vágytól, hoyg valamit tanuljanak is. Sőt, legtöbben a házi feladatot is hiányolták!:D:D:D

Az évnyitón:

Pityereg, mert kipukkadt a lufija...

... itt már kapott másikat, és nem tudja, hogy kacagjon vagy sírjon.

Belépés az osztályba

A szálka és a gerenda meséje

Most, két évvel később tudtam meg, hogy voltak/vannak olyan személyek, akik kétségbe vonják, hogy a  vizsgán, amelyre a címzetes óvónői állásomért jelentkeztem 2010-ben, tisztességes úton értem volna el a 9,90-es jegyemet! Na, neszeneked!

Az tény, hogy én is meglepődtem, amikor megláttam az eredményt, és sokáig azt hittem, hogy kápráztak a szemeim, de tény és való volt. S ha jól belegondolok, teljesen reális volt. Igaz, kicsi szerencsém is volt, hogy éppen azokat a tételeket adták, de a román nyelvet én beszélem anyanyelvi szinten, nem más, a Fata babei és fata mosneagului című mesét (A holle anyó román változata) most is elemezni tudnám az adott szempontok szerint, a román és magyar nyelvtan is urambocsá' megy, még mindig, magyar verset is tudok összehasonlítani népmesével gond nélkül, no meg az 5 éves tanítói-óvónői képzés alatt, bizony megkaptam a megfelelő pedagógiai-pszichológiai felkészítést is ahhoz, hogy adott témában értekezni tudjak. Nem mellesleg újságírói egyetemet végeztem, ahol, hogy enyhén fejezzem ki magam: "megtanultam írni". Elnézést kérek ezekért a mondatokért, de nem az önteltség vagy szerénytelenség íratja őket velem, hanem főleg a szomorúság és az igazságérzetem.

Hogy valaki azt feltételezze rólam, hogy lefizettem akárkit, hogy sikerem legyen!? Legalább három dolog van, ami ellene szól. Elsőként az, hogy elveim vannak, és az elveimmel homlokegyenest ellenkezik az, hogy érdemtelenül jussak hozzá valamihez. Bármit, amit elértem eddig az életben, azért megdolgoztam, és érdemeim szerint jutottam hozzá. Másodszor, olyan szinten nem ismerem a felsőbb tanügyi köröket, hogy fogalmam sem lenne, merre induljak, kinek az ajtaját nyissam ki, hogy lefizessem. Harmadsorban pedig, ha mindezek nem is lennének elegek, egyszerűen nem lenne nekem olyasmira pénzem. Ha meg lenne, akkor is sajnálnám rá. S ha meg éppen lenne, és nem is sajnálnám, akkor ismét érvénybe lépne az első pont, miszerint azt is szégyelltem, hogy 5 lejt nyomjak a csecsemős nővérek zsebébe, amikor a lányokkal a szülészeten voltam.

Szóval így állunk. Jól tartja a mondás: nincs olyan dolog, ami egyszer felszínre ne bukkanna. S bár nem esett jól ez a hír a mai napon, igazából nem is törődöm vele, mert azt nézem, hogy kitől származik a feltételezés. Egy olyan valakitől, aki éveken át, sorozatosan nem írta meg az átmenő jegyet, de mégis megvolt a stabil állása a városi óvodában. Nem nehéz elképzelni, milyen módon annál is inkább, hogy be is vallotta. És ugyebár, mindenki magából indul ki....

Hogy lehet-e fokozni még...

... majd kiderül, ha Borókát is elviszem biorezonanciára. És a lehető leghamarabb sort (és pénzt) kerítek rá.

Történt ugyanis, hogy július elején a lányok betegek voltak: orrfolyás, köhögés, kicsi láz, hasonlók. A családorvos "normál" kezelést írt fel, antibiotikummal, szirupokkal, ahogy kell. (Ezt már sokszor írtam, de ismét írom: az orvosunk nem ad AB-t ha kell, ha nem; ha mégis felírja, akkor abszolút indokolt, ilyen szempontból telejsen megbízom benne. Nem is ezzel volt/van baj.)  A baj ott kezdődött, hogy lejárt a kezelés, elfogytak a gyógyszerek, de a köhögés, mégha csillapodott is, nem múlt el teljesen. Nem aggódtam, hiszen tudom: a köhögés 2-3 hétig is elhúzódhat még a kezelés lejárta után. Aztán lejárt 2-3 hét, de a köhögés nem múlt el. Bocsánat, Krisztánál nem múlt el, Boróval nem volt gond, mégha időnként ő is köhintett egyet-egyet. Na, gondoltam, veszünk egy Stodalt, az már megbirkózik ezzel. Elfogyott a szirup, sehol semmi. Anyósom tüdőgyulladása kapcsán beszéltem a tüdőgyógyász ismerősömmel, és megemlítettem neki is: Prospan. Azt vegyem, természetes szirup, nagyon jó. Lejár, és sehol semmi. Ekkor már augusztus közepe volt. Aztán Júlia blogján olvastam a fenyőrügy-szirupot, s mintegy a homlokomra csaptam: hát persze, eszembe sem jutott, az nagyon jó köhögés ellen. Egy-két nap után mintha-mintha kevesebb lenne a köhögés, mintha-mintha ez lesz a végső ellenszer. De nem.

Úgyhogy, azt mondhatom: Kriszta végigköhögte a nyarat. Nem egyenletesen, hanem hol többet, hol kevesebbet, mikor erősebben, mikor enyhébben, de teljesen nem múlt el. Mindeközben teljesen egészséges volt: nem volt lázas, nem folyt az orra, nem tüsszögött, semmilyen más tünete nem volt. És eljött augusztus vége, amikor egy napon hallom, hogy eléggé recsegősen köhög, mint amikor váladék szakadozik fel.  Ekkor már kitört belőlem a pánik: mi a fene, végigköhögte a nyarat, semmi sem használt, mindjárt kezdődik az iskola-óvoda (mert ekkorra Boró is rendesen "ugatni" kezdett), hát a végére járok bármi áron is. (Annál is inkább, hogy idén ismét hallottam azt a sípoló hangot a mellkasában, amire tavaly egy 3 hónapos kezelése volt, igazából eredménytelenül.) Családorvossal egyeztetve tüneti kezelésben egyeztünk: gyulladásgátló, köptető, antiallergén szirup (esténként) mindkettőnek. Egy hét után Borónak szinte kutya baja sem volt, Kriszta továbbra is köhög. Többnyire reggel és este, de néha éjszaka is rátör egy-egy néhány perces roham, napközben csak nagyon ritkán. Csütörtökön csak délután mentem oviba, ezért reggel felöltöztettem őket, és minden jelentkezés nélkül beállítottam velük a tüdőgyógyász ismerős rendelőjébe. Nem volt gond, nem volt sok beteg, így be tudott venni minket is. Eredmény: valóban van némi váladék a hörgőkben, de amúgy tiszta a tüdeje. Biztos-ami biztos alapon röntgent is készített, sőt egy ún. fúvás-próbát is csináltatott vele (orrát lecsiptették, a szájába egy tubust tettek, amin beszívta a levegőt, amjd teljes erejéből, a lehető leghosszabban kellett kifújnia), mindkettő tökéletes. Gondolkodott, mi legyen, én  megemlítettem, hogy valamilyen allergiára gyanakszom. Megerősített ebben ő is, és el is küldött allergiatesztre. Amit persze, aznap nem végeztek végül el, amikor kiderült, hogy antiallergént szedett egy hétig. Azonban tudom én, hogy ezek a hagyományos allergiatesztek nem valami performánsak, csak nagyvonalakban, inkább "gyűjtőfogalmakban" mutatják ki, ha valami gond van. Úgy okoskodtam: mindenképpen megcsináltatom, legalább két helyről lesz információm, mert közben már eldöntöttem magamban, hogy elviszem biorezonanciára is. Hazafelé menet már be is mentem, és szóltam az asszisztensnőnek, hogy ha hely ürül, a lehető leghamarabb hívjon. Azt nem is reméltem, hogy másnap már fel is hív, és szombaton mehetünk is. De voltunk. És kiderült. Igen, van allergiája. Amire egyelőre igaz, hogy nem lehet kimondani, hogy allergia, inkább csak érzékenység, hiszen még lehet esély arra, hogy elnövi. Különben pedig a laktóz a bibis. Tej- és mindenféle tejtermék egyelőre két hónapig kilőve. Legalábbis azok, amik laktózt tartalmaznak. De szerencsére, hogy lehet kapni szinte mindent laktózmentesen is. Az árával meg ... nem törődünk. Ez kell, most ezt vesszük meg.
Aztán két hónap múlva visszamegyünk kontrollra, és meglátjuk, mi lesz akkor az eredmény. Ha nincs javulás, akkor sajnos ki lesz mondva a szentencia: allergia. Ha pedig lesz javulás, akkor nagyon lassan, fokozatosan, kismértékben visszavezethetjük a tejtermékeket. Megértette a kicsi angyalom, hogy neki mostantól egy ideig nem szabad "rendes" tejet, sajtot, joghurtot ennie-innia, és olyan édesen mondja: csak laktózmenteset szabad. Apuka ehet fruktózt, én nem ehetek laktózt.:) És mindenkinek megmagyarázza, hogy ezek micsodák.:)

Szóval, így állunk: disznóhús nem, mert én nem ehetem; cukor nem, mert István nem eheti; tej nem, mert Kriszta nem eheti, most már csak az hiányozna, hogy Borókánál valami lisztérzékenység derüljön ki (pedig valami biztos van, mert nemhiába jelennek meg ősztől tavaszig a száraz foltok a testén), mert akkor el leszünk látva. Hányfelé kell majd főznöm, hogy mindenki ehessen?! :((((((((((((

Már más

Lejárt az első napom az idei tanévben, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy rossz volt. Persze, adminisztratív dolgokkal teltek el az órák, a csoportok kialakításával, de jó volt. Visszatért a fiatal, lendületes csapat kipihenve, tettrekészen, és a "húzodozókra" is átragadt az energiájuk.
Talán csak az újtól való félelem "beszélt" belőlem az éjjel, mert ma már teljesen másképp látom a dolgokat, és derűsen tekintek a jövő elé. Még van két hetünk berendezni a csoporttermet, felkészülni a gyerekek fogadására, és felkészülni lelkileg a tanévre. Valahogy lesz. De jó lesz::)

Holnaptól munka

Azaz mától. De én mindig egy lépéssel hátrébb tartok...

Bizisten jól elvoltam nélküle is. Ezernyi dolgom volt így is, nem unatkoztam egyáltalán. Most kezdődhet egy újabb fejezet, újabb stratégiázás.

Nagyon félek ettől a tanévtől. Kriszta új helyre-környezetbe-állapotba kerül, Borókát csak fél évig tanítja szeretett óvó nénije, mi pedig kicsikkel kezdünk. Sírás-rívás, szoknyába kapaszkodás vár. Ahhoz, hogy mire beszoknának, megbetegedjenek, hiányozzanak 1-2 hétig, és kezdhessünk mindent elölről. Valahogy lesz. Most nem tudom jobban biztatni magam. Talán a tényleges kezdésig, mire a gyerekek is jönnek óvodába, az egy vagy két hét alatt sikerül a kolléganőmmel annyira felbiztatnunk egymást, hogy pozitívan tekintsünk az előttünk álló év elé.

Valahogy csak lesz...