Ez + az 4.

Még elmaradtam néhány „ez-az”-zal.

1. Boróka olyan édes, miközben puszit ad vagy most már puszit is küld! Régóta adja a puszit: odahajol, a szájával pedig valami phhh-szerűt hallat. Újabban megtanult cuppantva is adni, de azt általában mégis inkább a pusziküldéskor csinálja. Pl. ha Istvánnak kell puszit küldenie, megteszi, de utána, mintha elszégyellné magát, lesüti a szemeit és elkezdi tördelni a kezeit. Hát olyan édes, hogy meg tudnám enni ilyenkor!

2. Kriszta napról-napra önállósodik. A-tól Z-ig fel tud öltözni egyedül, csupán némi rendezésre van szükség utána: a majót rendesen bedugni a nadrágjába, hogy ne legyen meztelen a dereka. Felveszi a csizmát is, bár a cipzárt nem tudja mindig felhúzni. A kabáttal is próbálkozik, de az egészen vastaggal nem bír zöldágra vergődni.

3. Boróka is szereti a könyveket. Mindenféle szempontból: olvasni, tépkedni, enni. Nagy szerencsék a keménylapú könyvek, bár már volt alkalom, hogy azokat is eltépte (no nem a lapokat, hanem a hajlatoknál). Azért mindinkább kezdi érdekelni a tartalmuk is. Az állatos a legkedvesebb, de az autósat is nézegeti. Ezzel viszont még az a baj, hogy neki minden brrrrrr, az állatokat viszont „érti”. A cicát utánozza és a szamárt is. A többit mindegyiket valahogy máskép „nevezi” meg, de nem érthető szóval, sőt még bár szótaggal sem.
Apropó beszéd. Tegnap többször kimondta tisztán babba. Igaz, a maci is babba volt, de ennyi baj legyen. Az imént meg nem tudom, mintha azt akarta volna mondani, hogy tessék: te, tye. Egy kiflidarab volt a földön és kértem, hogy adja ide. Felnyújtotta és aközben mondta: te/tye (valami ilyesmi).
És még egy bámulatos esemény tegnapról: a konyhában mondtam neki, menjen és hozza ide a telefonomat. Tudtam, hogy a szobában van a földön. Eleinte csak álldogált, majd elindult, néhányszor visszanézett, mintha azt kérdezné, valóban azt szeretnéd, hogy idehozzam, és a követező percben megjelent a konyhában a telefonommal. Alig hittem el a történetet!

4. Kriszta, önállósodása ellenére is, sokszor játssza a „nem tudom”-játékot. Nem tudom felvenni, nem tudom megenni, nem tudom lerajzolni, nem tudom, nem tudom ...... Én tudom, hogy hol gyökerezik a dolog, természetesen, csak megjátssza magát, a kisbabát, aki mindenben segítségre szorul, de általában veszem a lapot és inkább jó mókát kerekítek belőle. Első perctől sejtettem, hogy ilyenkor inkább játékosan kell leszerelni, rávenni a dolgokra, mintsem rászólva, megszidva. Szegénykémnek ennyi maradt a kisbabaságból, úgymond. Mert cumisüvege egyiknek sincs már, amióta meg cumija sincs Borónak, számára sincs kísértés, tehát a megmaradt eszközeivel kell kieszközölnie a „kicsiséget”. Persze, mindezt aközben, hogy kikéri magának: én nem vagyok kicsi Kliszta, én NAGY vagyok!!!

5. Boró megtanult még valamit: kinyitja a fürdőszoba ajtaját. Nagyon nem örülök neki, mert eddig csak butaságokat követett el a fürdőben, ha beszabadul. Már mosott kezet a vécében, próbálta nyalogatni a felmosót, borította a fejébe Krisztának a – szerencsére tiszta – bilijét, tekerte le és tépkedte miszlikbe a wc-papírt, de szerintem még sok minden következhet ezután.

6. Krisztáról is muszáj még megemlítenem valamit. Néhány hete elkezdett H-zni. Hogy ez mit jelent? Hát azt, hogy majdnem minden magánhangzóval kezdődő szó elejére egy H-t bigygeszt. Így lett apuka hapuka, Anna Hanna, az ajtó hajtó, ugyanakkor a hó ó lett, a hagyma pedig agyma. Ki érti ezt a leányzót? Csak azzal vigasztalom magam, hogy ez is lejár, mint minden másik hóbortja.

7. Lejárt a félév angolból. Szerdán megírtam az utolsó tesztet, amit a tanárok ki is javítottak. Nagy örömömre, ugyanis 95,5 lett az eredményem, az eddigi legjobb. Amúgy meg 87,66-os átlaggal zártam, amire, bár gyengébb, nagyon büszke vagyok. Folytatni akarom, mindenesetre!

Vonatozás az előszobában:

Tele a ..........

... mindenem már azzal, hogy a szomszédban napok óta törnek-zúznak, fúrnak, kalapálnak. Mint most is. Hál’istennek a lányokat nem zavarja, alszanak, mint a bunda, bár az előző napokból okulva Krisztát is idejében a saját ágyába menekítettem a nappaliból, ahol általában délre alszik. És jól tettem. Pontban fél 2-kor, amikor a csendóra csak éppenhogy elkezdődött, drága szomszédaink nekifogtak dolgozni. És ez zavar, nem az, hogy végzik a dolgukat. Mert mindenkinél adódik zajos munkálat a lakásában, mindenki be kell, hogy fejezze, amit elkezdett, el is nézi mindenki, de ne csendórában tenné. Vagy ha mégis, hát akkor legyen annyi pofája és szóljon: nézzétek, muszáj tegyük a dolgunkat ekkor is, nem állhatunk le, de pár nap alatt végzünk, elnézést kérünk a kellemetlenségekért. Mert akor én mit tennék? Mosolyogva közölném, hogy ugyanmár, menjenek nyugodtan és végezzék a dolgukat, a lányokat úgysem zavarja és persze, fejezzék be minél hamarabb. Jó munkát! Mert itt élünk egy fedél alatt és mindenkinek meg kell élni békességben, egymás mellett. De úgy látszik, egyeseknek az alapvető illemszabályok sem nyilvánvalóak. Jól mondják „ők maguk”: hiányzik a „Cséj sápté ány gyákászö”, azaz az otthoni 7 év...

Amúgy meg Kriszta beteg. Nem erősen, mert (még) nincs láza, jó a kedve, aránylag jól is evett, de jobban köhög, folyik az orra, és elég sokat tüsszent. Egyelőre még a természetes gyógyszereknél tartunk, ha kell, viszont, bevetünk mást is. Remélem, Boróka nem kapja el, és megkaphatja szombaton az oltását!

Ez + az 3.

                                                                              Csatos csajok
1. Kriszta imádja a nyers zöldségeket. Legyen az répa, retek, káposzta, karfiol, paszternák, petrezselyem, cékla, hogy csak néhányat soroljak fel, de szabályosan és a szó szoros értelmében falja őket. Állandóan ott sündörög körülöttem szeletkékért, darabokért kunyerálva, és ha véletlenül mégsem kér tőlem, akkor kiszolgálja saját magát, hagyván engem, hogy tűvé tegyem a hiányzó darabokért a konyhát.:)
A Salátabárból sok zöldségnevet megtanult játékosan (Saláta Soma, Paprika Pannika, Paradicsom Piri, Répa Robi, Brokk Olivér), de természetesen, kifejlesztettük saját repertoárunkat is, kezdve a Káposzta Krisztával és Borsóka Borókával. :) De van nekünk Kukorica Karcsink, Petrezselyem Petink, Hagyma Hannánk, Fokhagyma Ferink, Zeller Zolink, de németesen ejtve a zellert még Celler Cecíliánk is van és még ki tudja kicsodáink.

2. Boróka egyre kevesebbet szopizik. Már eddig is megtörtént, hogy volt nap, amikor nem szopott napközben, de múlthét óta egyáltalán nem kell neki. Estefelé van, amikor bújhatnékja támad, a blúzomat tépdesi és akkor le kell ülnöm vele szopizni. Az eredmény? Sokszor max. két perc szopi és utána úgy lök el magától, mintha látni sem akarna. Éppen akkor, amikor már megindult a tej. Sokszor lefeküdtem teli mellekkel, azazhogy fejtem egy kicsit, hogy nehogy baj legyen. Az egyedüli szopi, ami megy és ki is használom, az a korahajnali-korareggeli, attól függően, hogy mikor ébred először a kisasszony. 5 előtt általában nem kap szopit, addig csak simi van, ha be kell mennem hozzá, de ha 5 után ébred, akkor máris veszem ki és szoptatom. Ilyenkor mindkét mellre ráteszem, bár a másodiknál már nem túl hatékony. Azért mindig nyávog egyet, ha elveszem tőle, de ahogy felveszem, hogy böfizzen, amíg átviszem a szobájába, megnyugszik, és általában nem sír akkor sem, ha leteszem. Pontosan így képzeltem az elválasztást-elválasztódást, lassan, az ő igényeit figyelembe véve, hogy időnként kimarad egy-egy szopi, és nem úgy, hogy ma van, holnap nincs. Kicsit szomorkás vagyok, hogy lassan véget ér, de ez csak amolyan nosztalgiázás, hiszen elmúlt már egyéves, mindent eszik (majdnem), jól eszik, egészséges, 6 hónapig kizárólag anyatejet kapott, mit akarhatnék többet? Jaj, és elmondhatom, hogy nekem is sikerült a szoptatás. Krisztával nem ment, de bepótoltuk Boróval. :) Büszke vagyok magunkra!

3. Krisztának már nem okoz gondot egyetlen kupak sem. Minden ki és be tud csavarni, nagyon kell vigyáznom, hogy mit hagyok elérhető távolságban-magasságban. Főleg, hogy a magassághoz hozzáadhatom a kisszéket, a konyhai széket, az ágyat, a konyhaszekrényt stb...

4. Boróka még nem beszél. Még egyetlen szót sem mond értelmesen, hacsak a mámát nem vesszük annak, ami anyát jelentene. Igenám, de sokszor engem „szólít” így, sokszor Krisztát, sokszor bárkit. Az állatok hangja közül csak néha a cicáét, illetve a szamárét:d utánozza. Ezenkívül van: bamba(m) (azt hiszem, baba), brrrrrr (az autóra ezt mondja, de máskor is), bumm, pamm, tyetye meg hasonlók. No nem mintha bűn lenne ez rézéről, de Krisztával ahhoz szoktam, hogy ilyenkor már nagyon sok szót mondott és a legtöbbet értelmesen, érthetően. No, de nem vagyunk egyformák, a lányaim sem azok, majd Boró is elkezd beszélni, amikor eljön az ideje, mégérik rá. Ettől függetlenül minden elfogultság nélkül (vagy mégis van benne némi?;)) azt mondhatom, hogy nagyon okos, értelmes. Mindent vagy szinte mindent mindent megért, amit mondok neki, mutogatja a mondókákat (Kerekecske dombocska, Lóg a lába lóga, Én is pisze, te is pisze), érti az utasításokat (vidd ki a kukába, hozd ide, kérem ide), érti a figyelmeztetéseket (vigyázz, forró!, jujj, a fejed!, fogózz meg!), énekel (fejhangon motyog olyankor), táncol (térdét hajlítgatja, a kezeit rázza, illetve a felsőtestét fordítgatja jobbra-balra), rajzol (a mágneses tábla a favorit: ceruzát a bal kézbe és mehet a firkálás), ismeri a legtöbb testrészét, tudja, hogy a cipőt, zoknit hová kell felhúzni, hová jár a nadrág és a blúz és végül, de nem utolsó sorban tud a billentyűzeten olyan kombinációkat csinálni, hoyg ha még egyszer megszületek, akkor sem tudnám őket produkálni.

Mint ahogyan most is, úgyhogy inkább befejezem.

Ez + az 2.

Tesó mellett a matracon: Kriszta ébredezett.

1. Boróka alvása alakulgat, vannak éjszakák, amikor felsír, de van, amikor csak reggel fele ébred először. Az esetek 98%-ában vissza is alszik egyedül, ritkán kell bemennem megsimogatni is. De most már tudom, hogy jó úton haladunk. Ha fel is ébred, érzem, hogy ez nem az az ébredés, ami eddig volt, most, ha felébred biztos hogy több baja is van annál, minthogy nem a mellemen érzi magát vagy nem ringatom. Már többször „elkövettem” azt is, hogy felvettem vagy megszoptattam, mert (fene tudja honnan), de tudtam, hogy csak ennyire van szüksége és alszik tovább. Így volt az éjjel is. Normális időben elaludt és nem sokkal éjfél előtt – én akkor készültem lefeküdni – felsírt. Hagytam egy picit, majd bementem. Ennyi általában mindig elég, még ha sírdogál is utána egy picit, de aztán mégis elalszik. Most nem így volt, eltelt 5 perc is és ő még mindig sírt, hovatovább kezdett „bemelegedni”. Gondolkodás nélkül kivettem, pár percet szopizott és utána egy hang nélkül aludt reggel fél 7-ig. Szóval, már látom, hogy túlléptünk a könyv által megengedett kereteken, és bízom benne, hogy most már megtehetjük, egy-egy ilyen alkalom nem fogja hosszú távon befolyásolni az alvását. Most fogzik. Ezért lehet a többszöri felsírás, visítás, de ahogy lejár ez az időszak, remélem, ismét lesz pár nyugodt éjszakánk!

2. Krisztának is érdekes az alvása. No, ő éjszaka jól alszik, ritka esetektől eltekintve, amikor rosszat álmodik, végigalussza az éjszakát. Igaz, néha ott kísért az ágyamnál egy Anyucika, kell pisikálni! szöveg kíséretében, de ahogy végez, rögtön bújik is vissza az ágyába és alszik tovább. Nem ez az érdekes nála! Ott tartunk, hogy egy alvás délben már kicsit sok neki, egy sem viszont túl kevés. Belekerültünk egy ördögi körbe, és nem tudom, hogy a tyúk volt-e hamarabb vagy a tojás, azaz nem tudom, hogy mi volt az igazi kiindulópont: a későbbi ébredés, a kései délutáni elalvás vagy az esti sokszor nagyon késői lefekvés? Ez egy láncreakció, és bármelyikkel kezdődhetett. Tehát a legnagyobb gondom az, hogy sokszor nagyon későn alszik el este. Volt, hogy fél 12 felé egyszerre mentünk lefeküdni. Természetes, hogy reggel későig aludt és így meg nem tudtam max déli 2-ig lefektetni ismét. Tudom, mi lenne a teendő, csak néha nehéz kivitelezni. Legkésőbb reggel 8-kor kelnie kellene, MINDIG, és akkor lehet esély a változásra. Igenám, de van, hogy én sem kelek fel mindig 8-ig. Legalábbis, amíg Boró nem aludt, nem is volt ritka a dolog. Most már azért inkább jellemző, hogy előttük kelek fel. De pár napja Kriszta saját magától kezdett korábban kelni és csodák csodája, sokkal könnyebben megy minden. Most is ébren van már több, mint félórája, de az Apukája mellett pihen. Így most már biztos elalszik legkésőbb kettőig, és én meg avgyok olyan kegyetlen már egy ideje, hogy csak 4-ig hagyom aludni, (nagyon) maximum negyed 5-ig. Így este is lefekvés lehet 10 órára. Igen, ez is kissé későn van, de ez senkit sem zavar, sőt még jó is, mert Boró 9 után megy ágyba és van ideje nyugodtan elaludni, és amikor Krisztával bemegyünk, nem zavarja a mesélésünk, énekelgetésünk, beszélgetésünk.
Már próbáltam, hogy nem alszik délben, de ugyanaz az eredmény: egy szörnyen hisztis időszak kb. 6-7 körül, majd, mint aki jó nagyot aludt, utána szintén nagyon későig bírta. Úgyhogy marad a korábbi felkelés és a 4-kor ébresztés.

Ez + az

Most megint egy „üres” időszakomat élem. Az égvilágon semmi bajom nincs, békében élek a világgal, a családdal, magammal, de valahogy nem tudom összeszedni magam, hogy írjak. És nem az időre gondolok, hanem lelkileg. Pedig kis drágáim napról-napra, percről-percre okot adnának rá, és magam is tudom, hogy sok mindent le kellene még jegyezni, amik itt-ott kimaradtak az eddigi bejegyzésekből, vagy ha nem is, de érdemes írni róluk. És főleg olyan dolgokról, amikről önmagukban nem tudnék egy kerek bejegyzést írni, ezért arra gondoltam, hogy mégiscsak „megerőltetem” kissé magam és most „egy kalap alá” veszem őket.

1. Haladunk a lakásátrendezéssel, megvan az emeletes ágy a lányoknak, de jövő héten újracsináljuk.:P Mármint átalakítjuk. Így nem jó, nagyon magas, nagyon instabil és túlságosan uralja a szobát. Kriszta azért nagyon élvezi, szívesen ment lefeküdni bele az este! Boróka sem marad el mögötte, szeret hancúrozni rajta.
2. Boróka megtanult ügyesen lemászni az ágyakról. Még sokszor rám akarja hozni a szívbajt azzal, hogy fejjel előre indul el (csupán szétnézés céljából), de már tökéletesen tudja, hogy lábakkal előre, a popsit fordítva kifele kell leszállni. Ha a biztonság kedvéért inkább szólok neki, hogy forduljon meg, rögtön teljesíti! A reflexei pedig kitűnően működnek. Példa rá a tegnap esti eset: lábbal előre, de nem háttal előre próbált leszállni, hanem csak oldalra fordulva. Én is István is ott voltunk, kaptunk is utána, de fölösleges volt, mert amikor rájött, hogy még túl messze van a padló, rögtön hasrafordult. Látni kellett volna azt a gyorsaságot! Csak összenéztünk Istvánnal és megértettük egymást egy pillantásból, mosolyból: nem kell féltenünk mi őt, tud boldogulni egyedül is, ha úgy hozza a sors.
3. Kriszta ugrálós korszakát éli. Ugrál az ágyon, ugrál a padlón, ugrál az utcán és a lépcsőn, még a széken ülve is ugrálna, ha tudna. Tudat alatt, biztos a Micimackó-mesék Tigrise is oktatója a témában, de különben is életkori sajátosság ez. (Már rég eldöntöttem, hogy egy trambulin lesz a szülinapi ajándéka – az ágyakat megkímélendő.)
4. Boróka a két és fél hét alatt, amióta elkezdett önállóan járni, rengeteget fejlődött, ügyesedett. Persze, még lépten-nyomon leesik, csak egy kis kizökkentés, véletlen elcsúszás, a távolság helytelen bemérése és máris huppan, de az a töretlen hit és akarat, amiről bizonyságot tesz, az még számomra is hihetetlen és csodálatos. Azt mondhatom, hogy még sosem sírt amiatt, hogy leesett. Igen, néha elkeseredett, ha már sokadszorra nem sikerült elindulni, de ki nem keseredne el?! Csak aztán újult erővel, még szélesebb vigyorral vágott neki. (Jé, talán tőlem is örökölt volna valamit?) Ritkán történt meg, hogy beverje valahová vaamijét. Annyira profin tudja kivédeni a huppanásokat, hogy csoda! Van, hogy látom, hogy már esik, rohannék elkapni, mert durva véget képzelek abból, hogy hogyan kezdődik, ő pedig lazán, egy kis elcsavarodással, lábemeléssel, kézkinyújtással teljesen más fordulatot ad a dolognak és csak simán lehuppan vagy térdreesik. Nem mondom, van néhány kék folt a lábacskáin, de inkább így, mert legalább megtanulja önállóan megoldani a problémáit, minthogy foltmentes legyen, de ne tudjon magára vigyázni!
5. Krisztának rengeteget fejlődött a finommozgása az utóbbi időben. Azt mondhatom, nincs olyan tevékenység, ami tíz percnél tovább lekötné (persze a mesenézéstől eltekintve, bár ... no, de erről inkább később), de a színezésnek mégiscsak sikerül hosszabb ideig helyben tartania őt. Lassan kezdi megérteni, hogy neki olyan színnel kell kifestenie az adott dolgokat, amilyennel a túlsó oldalon vannak kifestve, és erre teljesen magától jött rá. Nagyot néztem egyik nap, amikor színek szerint festegetett. Nem tud a vonalon belül maradni még, természetesen. Nem is várom el, de nagyon jól látszik általában, hogy melyik színnek hol a körvonala. Talán az előző bejegyzésnél feltöltött képeken nagyon is nyilvánvaló ez. Az önálló rajzolás viszont nem megy, rengeteget kell buzdítanom és dicsérnem őt ahhoz, hogy bátorságot érezzen belevágni valamibe. Azért érdemleges mű még nem született.

No, egyelőre ennyi lehettem. De majd folytatom...

Múltheti elmaradt fotóink a hóban, szánkóval. Azóta tavasz lett, sajnos.

Jól megaszonta!

1. Mondom Krisztának, hogy hívja az apját vacsorázni. Elrohan.
- Apuka, gyele gyolsan vacsolázni, anyuka főzött finomat! (Pedig csak friss saláta volt, párolt gombával...)
- Mit főzött Anyuka? – kérdezi István.
- Leggelit.

2. Idetart elém egy tükröt: - Anyuka, emlékszel még erre a képre?

3. Ha valamit nem tud megcsinálni, megoldani, ezt mondja: - Gyele, magyalázzad meg nekem! De persze, nem a magyarázatra van szüksége, hanem arra, hogy én csináljam meg helyette. Mindenesetre, nagyon mókás, amikor pl. fel kell húznom neki a cipzárt vagy felkapcsoljam a villanyt, és azt kéri, hogy megmagyarázzam!

4. Kriszta köhög, valamit félrenyelt. Kérdezem tőle: - Félrenyeltél?
- Nem, csak cigányla ment! (azaz cigányútra, ami ugyanazt jelenti, hogy félrenyelt.)

Muszáj kiegészítenem még:

5. A hármas ponthoz kapcsolódik.... Kinyitotta az apjának a szerszámos táskáját és nem tudta visszakapcsolni.
 - Anyucika, magyalázzad össze nekem! :)

6. Mesélt valami Micimackós jelenetet. Kérdezem tőle, melyik mesében van az benne. Erre azt mondja: 
- Amikol mentek sétálni, és aztán hazamentek... majd gondolkodik egy kicsit -  és aztán vilslit ettek... (tegnap volt így nálunk) :)

Barátság oklevél

Köszönöm Ilgyának, Gabinak és Anicskának, hogy barátjának tart, teljes szívemből érzem én is ugyanezt. A "díj" szinte fölösleges is, mert gondolom, nem ezen múlik a barátság.

"Igazából nem is jó szó rá a díj, - szóljon, akinek eszébe jut rá jobb kifejezés -inkább jelzés a barátságról és a közelségről, ami legkevésbé értendő földrajzilag.
Lényege, hevenyészett fordításban: " Ha blogolsz, hiszel a "proximitásban" a térben, időben, és kapcsolatokban való közelségben és teszel is érte.

Ezek a blogok különösen varázslatosak. Íróik célja, hogy barátokat találjanak. Nem az anyagiak, vagy a hatalom érdekli őket.
Reméljük, hogy amikor kibomlik a szalag az üzeneten, még több barátság fog születni. Figyeljünk oda jobban az ilyen blogokra!
Add tovább nyolc újabb blogolónak és mutasd meg ezt a leírást is!"

Nagyon sok naplót olvasok és nagyon sokan olvasnak minket is. Tulajdonképpen

mindenki a barátunk, nagyon nehéz 8 embert kiválasztani. Mégis továbbadnám: Katának, Timinek, Loihi Eszternek, Ferenczy Eszternek, Hajninak, Renáta baba anyukájának, Szilvinek és Ágnesnek. Megpróbálok hamarosan üzenni is mindenkinek!!!



  

Napirenden

Jó lenne, ha napirenden lehetnék már. Persze, megtehetném, de azért egy összefoglalóval a tavalyi évről még mindig szeretnék jönni és akkor aztán tényleg folyhat minden a jelenben. Erre is sor kerül valamikor, de most írok néhány sort a mostani napjainkról.

Vasárnap Boróka zsémbesen ébredt és melegnek is éreztem, de nem volt láza. Egyáltalán. Mégis egész nap kedvetlen, bágyadt volt, és mindezt megtűzdelte két hatalmas, folyós és iszonyatosan büdös kakival. Hétfőn délelőtt is volt egy, de azóta szerencsére nem ment a hasa, hála a hétfői diétás étrendnek is, gondolom. Tény az, hogy vasárnap egész nap a szájában túrkált, ezért gyanítottam, hogy a foga lehet a bűnös. És ez okozta a bajt. Vasárnap éjjel Boróka szépen megébredt és én, anélkül, hogy órát néztem volna (meg voltam győződve róla, hoyg korareggel van) kivettem és megszoptattam. Igenám, de nem ment ilyen egyszerűen a dolog, továbbra is sírt, bekentem az ínyét fogzselével és az ölemben csítítgattam, míg végül elszenderedett és le tudtam tenni. Kis okos, tanulékony elméje viszont arra késztette, hogy az elmúlt két éjszaka is megébredjen és ne hagyja abba a sírást, amíg fel nem veszem. Kezdhettünk mindent elölről, de bevallom, ezúttal alulmaradtam. Fél 3-tól bírtam kb. 3 óra 10 percig, és végül megsajnáltam az engem cseppet sem sajnáló manómat, és mérgemben kivettem és megszoptattam. Nem volt azért teljes a kudarc, mert majdnem ébren tettem le, legalábbis még nyafogott egy kicsit, de már nem volt ereje tovább bömbölni. Ezúttal István sem állt mellettem. Tudom, hogy kellemetlen gyereksírást hallgatni éjszaka, másnap meg helytállni a munkahelyen (bár az én tevékenységem is felér 1-2 munkahellyel), de tudom, hogy csak így érhetek el ismét eredményt. Utólag arra gondolok, hogy éhes is lehetett, mert este csak banánt, egy kevés gesztenyepürét és pár szelet mandarint volt hajlandó megenni, és az éjszakai meg a reggel fél 7-es szopi után is sírva, ételt követelve (emmm, emmm, emmm...) kelt 8 előtt. Persze, hogy nem aludta ki magát, fél 10-től ismét alszik, de legalább még fog ma egy kicsit szundikálni délután is. Nem tudom, mi lesz így, de reélem, hamarosan visszaáll az átaludt éjszakákra!!!

Kriszta sem igazán könnyíti meg a dolgomat. Bár vele éjszaka nincs baj, ő inkább napközben tesz próbára engem, mindenféle szempontból. Nem panaszkodni akarok most, nincs is rosszkedvem, csak éppenséggel elmondom, hogy mi a helyzet.
Tombol nála a dackorszak, állandóan csak próbálgatja, feszegeti a határokat, állandóan szüksége van megerősítésre, hogy ki az úr a háznál?! Nem mondom, sokszor belefáradok ebbe a hatalmi harcba, ilyenkor muszáj Istvánnak átvenni tőlem a stafétát. Szerencsére partnerek vagyunk. Hogy hogyan nyilvánul meg? Hát nem akar aludni, nem akar enni, nem akar szót fogadni, és sorolhatnám. Az alvási csatát veszítem el legtöbbször, és tudom, hogy saját hibám miatt, de nem mindig tudok tenni ellene: ha én nem kelek idejében, akkor ő sem, és így nehezen vagy nem jön össze a délutáni alvás. Nagyjából ugyanaz a módszer válik be, mint Borónál, azzal a különbséggel, hogy sokszor átver azzal, hogy nagyon csendben van, miközben azt hiszem, alszik. Elalváskor fenyegetem meg legtöbbször a vesszővel is, de ritkán csapok rá. Már eléggé hatásos pusztán a fenyegetés is. Érdekes módon, 1—3 nap elalszik gond nélkül, normális időben, és akkor jön egy-egy kakukktojás-nap, amikor semmivel sem tudom rávenni. Mint tegnap. Este 7-kor volt két szörnyeteg-manóm, mert Boróka is 2 körül ébredt és már nem volt amikor egy másodikat is aludjon délután. Krisztánál az lett az eredménye, hogy ugrándozása-forgolódása közben elesett és beleverte a száját a térdembe, alig győztem csitítani és szájat ápolgatni, vért törölgetni. De legalább 8-kor szó nélkül elaludt. Boróka kitartóbb volt, majdnem 9 lett, mire elhallgatott, az éjszakát pedig már elmeséltem.
Az evéssel nincsenek éppen ekkora gondok. Már kitapasztaltam. Jó éhesnek kell lennie, hogy normálisan egyék. Ez viszont könnyen megoldható.

A részleteket pedig még sorolhatnám, de megtölteném vele a blogger tárhelyét, úgyhogy most itt leállok. Ízelítőnek ez is elég. Ha pedig egy idő múlva újraolvasom a naplót, nem akarom, hogy keserű szájízem maradjon utána!

Éppen ezért, a fotókkal ellensúlyozni szeretnék. Vasárnap készültek, Anyu szülinapja ünneplésekor:

Jól megaszonta!

 1. Kriszta elémáll és a szétszedett vízipisztolynak az egyik tartályát a szája elé emelve ezt mondja:
- Hö... hölny... hölgyem, beszéljen a munkájával! (Nocsak, gondoltam, ama bizonyos alma és a fája esetéről van szó? ;):) )

2. Karácsonykor, Idecsen:
- Édesannya - mondja Édesanyámhoz fordulva (én így szólítom őt, ő is most így szólította meg :)) – az nem egy pizsama. Az egy gyáva pizsama! (Micimackó-hatás a „gyáva” szó.)

3. Díszítjük Borónak a tortáját, Kriszta is rátett néhány M&M cukorkát. Amúgy nagy lelkesedéssel válogatta szét őket színek szerint, anélkül, hogy tudta volna mik azok. Eszébe sem jutott megkóstolni, de végül mégis megkérdezte: - Anyuka, mik ezek?
- Gombok. – vágtam rá gondolkodás nélkül. Amikor befejeztük a díszítést és már vittem volna el a tortát, Kriszta ujjongva megszólal: Begomboltuk a tortát!!! (Csak délután, a tortázáskor jött rá, hogy ehetőek a „gombok”, Boróka megmutatta neki. De azért megkérdezte, hogy megeheti? :))



4. Hisztis kedvében volt, kiborította a földre az összes színesceruzát. Rászóltam, hogy szedje össze, majd inkább kedvesen megmutattam neki, hogyan kellene csinálnia:
- Gyere, szedd össze, én is segítek! – és felvettem egy ceruzát.
Mire Kriszta a legnagyobb komolysággal:
- Te szedd össze, nyugodtan, nyugodtan, összeszedheted!

Kriszta és Boróka egyévesen

Tortaevés - akkor...

...és most:

Ajándékkal - akkor...

... és most:

Ajándékok

Nem kapott Boró sok ajándékot. A pár napja múlt karácsony feltöltötte az amúgyis teli játékkészletet, most nem is akartunk nagy felhajtást. Vettünk neki egy csodapókot, egy szép színes kötéllel húzható, kerekes figurát. Józsiéktől pénteken kapott egy édes plüssbocit és Sanyiéktól egy szív alakú párnácskát és egy melegítő-szettet: nadrág, blúz, mellény. A nagyszülők és a testvéreink pénzt adtak. Persze, ez nem öröm a gyereknek, de most még úgysem fogja fel a dolgokat. A játékokból és a ruhákból sem fogott fel túl sokat, értékelni pedig legjobban a ruhák címkéjét és az ajándékzacskót értékelte!
Eredetileg úgy terveztük, hogy autósülést veszünk a pénzből, de a hirtelen megváltozott körülmények úgy hozzák, hogy matrac lesz mégis belőle. A lányoknak, persze. Jobban mondva matracok. De erről most nem írok, mert van enélkül is miről írnom, majd, ha teljesen aktuális lesz...
Ennyit az anyagiakról.

Más ajándékot is kapott Boróka, szám szerint kettőt. (Az egyikből talán én húzom a legnagyobb hasznot... ) És az a legnagyobb érdekessége a dolgoknak, hogy mindkettőt saját maga ajándékozta magának, nekünk. Nem is tudom, melyiket említsem meg hamarabb, mert mindkettő nagyon, de nagyon fontos, és mindkettő egyformán nagyszerű, mégis a végével kezdem.

ELKEZDETT JÁRNI!!! Ma estefelé nagyon jó kedve volt, semmi nyafogás, zsémbelés, csak jókedvű játék. Elmentek Simon Leviék, mi pedig még beszélgettünk, vacsoráztunk, gyönyörködtünk a lányokban. Eközben Boróka csak lépkedett, lépkedett és esett nagyokat. Egyszercsak megtett vagy 5-6 lépést. Majd ismét, majd többet. Közbe-közbe leesett. Felállt. Ismét lehuppant. Töretlen kedvvel és energiával felállt. Filmeztem, csalogattam, jött boldogan, fülig érő szájjal, mi meg csak néztük boldogan és gyönyörködve, puszilgattuk, ölelgettük, levegőbe dobáltuk. Krisztával később visszanéztük a videót és olyan jót derültünk. A kisasszoyn főleg azt élvezte, amikor Boró lehuppant.
Szóval, kicsi drágánk megajándékozta magát, minket a járás tudományával. Egy új korszak, egy új látószög, egy új „élet” nyílt meg számára. Remélem, éppolyan csodás lesz neki mint az eddigi rövidke időszak.

A másik dolog, nem más, mint a várva-várt alvás.
ÁTALUSSZA AZ ÉJSZAKÁKAT!!! Még ünnepek előtt ígérték, hoyg elküldenek nekem egy könyvet. Múlt hétfőn meg is kaptam. Az olvasottakat éjszaka már be is vetettem. 1 óra és 20 perc sírás. Másnap István követte a tervet délben, este pedig már sokkal kevesebb sírás volt. Éjszaka 2 órára nőtt a sírós időszak. Kezdtem is elbizonytalanodni. De végül folytattam: szerda délben minimális sírással, 10 perc alatt elaludt. Szilveszter éjszakáján Anyu volt velük, tartottam tőle, hogy ő nem lesz túl kitartó, hamarabb megesik a szíve a kis drágáján. De nem. Nem is kellett semmit sem tennie: ahogy hagytam este, úgy találtam hajnali 4-kor is, amikor hazajöttem. Fél 7 után kelt először. Azóta minden éjszakát átludt, reggel ébred, bár még teljesen változó időpontokban: tegnap fél 7 előtt, ma pl. 8 előtt 10 perccel. Persze, tegnap még visszaaludt, ma reggel pedig nem tudom, mit csinált a szopi után, mert visszatettem az ágyába és teljesen csendben volt tova 9-ig. Lehet, hogy szundikált, de lehet, hogy csak lefoglalta magát.
Annyira hihetetlen és különös érzés számomra, hogy nem kel fel reggelig! Annyira vágytam rá, azt hittem, nem jön el soha. Igaz, még túl nagyot nem aludtam, de nem vagyok elégedetlen. Nem miatta nem tudtam aludni, csak a körülmények miatt. De most már megvan rá mégis a reális esélyem. És már maga a tudat is pihentebbé tesz!
Nincs szó valami ördöngős módszerről, csak az ősrégi sírni hagyás modernizált változatát alkalmaztam. Nem hagytam folyamatosan ordítani, hanem meghatározott időközönként (első nap 3, 5, 7, második naptól 5, 7, 9 percenként) bementem hozzá, simogattam, csitítgattam, duruzsoltam, beszlte hozzá, nyugtattam, biztosítottam arról, hogy szeretem, majd kimentem ha elhallgatott közben, ha sírt továbbra is. Nem mondom, hogy könnyű volt, első éjszaka folyamatosan imádkoztam, hogy bírjam ki és ne menjek be hozzá időnap előtt, de tudtam, hogy végig kell csinálnom. 3-5 napot írt a könyvben, ritkán egy hetet és nagyon extrém esetben 2 hetet. Én ennyit adtam volna magunknak, ehelyett a 3. éjszakát már átaludta a lányom. Még most is nehezen hiszem el, de annyira örülök neki, hogy az elmondhatatlan. És ha belegondolok, hogy milyen hamar ment, csak éppen egy kicsit kellett megkeményítenem magam, szinte lelkiismeretfurdallásom van, hogy nem tettem meg hamarabb. Még orvoshoz akartam vinni! Amikor neki semmi baja nem volt, csak az általam bevezetett rossz szokások, technikák miatt egyszerűen lehetősége sem volt megtanulni önállóan elaludni, visszaaludni. Mert azzal, hogy megtanult egyedül elaludni, megtanulta az éjszakát is átaludni. A kettő közé egyenlőségjelet tehetünk. Nem gondoltam volna.
A könyvben nagyon szépen, tisztán le van írva minden, ha valakit esetleg érint a téma és érdekli is, akkor őszintém tudom ajánlani. Címe: Minden gyerek megtanul aludni.
Borókám megtanult. Amiért nagyon hálás vagyok neki.

Szülinap - képekben

Tortára várva:

Gyertyafújás után - Kriszta volt a "hős":

Tortacsipegetés:

Zabálás:


Mi négyen:

Majdnem az egészen:

Maszatka:

Édesapámmal és Édesanyámmal:

Anival és Csabával:

Apuval és Anyuval:

Zolival és Melindával:

A legfrissebb esemény ...

... ezelőtt egy évvel kezdődött. Január 4-én még semmi jelét sem éreztem jövetelének, de elkapott egy pakolási, hagyakozási vágy. Utólag, tudom, hogy ez már biztos előjele volt a dolognak, de fizikailag semmi sem utalt rá konkrétan! Elraktam az összes kimosott és beszáradt ruhát, talán még vasaltam is, virágokat öntöztem, előkészítettem az új ágyneműt, törölgettem, rendezgettem, ragasztottam (fiókgombot), illetve összepakoltam Krisztának az összes szükséges cuccát, amivel Mamáékhoz kellett vinni. Már elég késő volt, 9 óra is elmúlt, amikor azta bizonyos fiókgombot pillanatragasztóval rögzítettem. De a ragasztó kifolyt a kezemre és szörnyen kellemetlen volt, két ujjamon teljesen összehúzta a bőrt. Itthon semmivel sem tudtam lemosni, ezért lementem Zitához, hátha neki akad valamije. Acetonnal 90%-ban ledörzsöltük.

Aztán, ha már ott voltam, még beszélgettünk, hisz hétvége jött és ők amúgysem koránfekvőek, és fél 11 fele volt már, amikor hazamentem. Egész este éreztem szúrkálásokat itt-ott, de ilyesmit már többször éreztem, nem voltak furcsák. Kriszta aludt, Isván a gépnél volt. Egy idő múlva aztán ő is lefeküdt és akkor én ültem a géphez. Emlékszem, elég rosszul ment a net, de állandóan próbálkoztam, hátha mégis be tudnék lépni a fórumra, a naplóba. Közben jelentkezett néhány erősebb szúrás, de bármennyire is figyeltem az órát, nem voltak rendszeresek. Tulajdonképpen csak ezért maradtam fenn még mindig, hogy hátha rendszereződnek a fájások. Fél 1 után 12 perccel jelentkezett egy. Rá 11 percre még egy, majd 9 perc múlva ismét egy. Hoppá – gondoltam – de letelt újabb 10 perc és sehol egy görcs sem! A 3. fájás 15 perc múlva jött. Lezártam a gépet és úgy döntöttem, lefekszem, aztán lesz, ami lesz. Lefeküdtem, de nem tudtam aludni, forgolódtam, kerestem a legjobb pozíciót és lestem az órát. Állandóan fájásaim voltak, de még mindig nem teljesen szabályos időközönként. István is forgolódott, úgy tűnt, mintha magához tért volna, ezért kettő előtt szóltam neki, hogy talán itt az idő. Nem igazán hathatta meg a dolog, mert nyugodtan aludt tovább, míg én felkeltem, megfürödtem és előkészítettem magam a szülésre. Mert már biztos voltam benne, hoyg erre megy kia játék! A meleg víz nem enyhítette a fájdalmakat, sőt, inkább, egy meglehetősen egyhe, de annál kitartóbb, állandóbb menstruációs derékfájdalom kínozott mindvégig, amíg a kádban voltam.

Amikor végeztem, kelt István is, hamar kiugrott az álom a szeméből, pakolta Krisztának az előkészített ruháit, én pedig a kicsi drágámat ébresztettem, öltöztettem. Majd elbúcsúztam tőle, és már indultak is Sárpatakra. Csak annyit mondtam Istvánnak, hogy nagyon óvatosan vezessen, de SIESSEN! Nem emlékszem már, hogy épp hány percenként jelentkeztek a fájdamak, de már elég szaporák voltak. Félóra sem telt el és István már itthon volt, közben én utoljára átnéztem a csomagjaimat, a listámat és bepakoltam azt a néhány dolgot, amit csak utolsó pillanatban tehettem. Aztán elindultunk.

A lépcsőházban még szoros ölelkezésbe bocsátkoztam a korláttal az egyik 5 perces fájdalom alatt, a következő pedig már a kórház kapujában ért utol. A folyosón is volt egy rövidebb és enyhébb, 2 percre jelentkező összehúzódás, majd amíg megvizsgáltak és felvettek ugyaníg 5és 2 percenként váltakoztak. Aztán felvittek a szülészetre. Istvánt most nem engedték fel, a lifteknél búcsúztunk. Nem tudom pontosan, hány óra volt, amikor felértünk, olyan 4 körül lehetettde rögtön a hasamra kötötték a ctg-t. Szörnyű időszak volt, mert nem volt szabad mozdulni és az a mutató olyan lassan mozgott! Sőt, pluszban is kellett ülnöm, mert a mozgolódásom miatt ismételni kellett. Aztán negyed 6-kor ismét megvizsgáltak és a kezdeti 4 cm-hez képest 6-7 cm-re voltam már nyitva. Kérdezte a doktornő, hogy repesszen-e burkot. Beleegyeztem. Az események nagyon felgyorsultak ezután, a fájások csak jöttek, jöttek, úgy éreztem egybeolvadnak. De nem bántam és nem is bánom, hogy így alakultak a dolgok. Nem tudtam ágyban maradni többet, állva az ágyak korlátjába kapaszkodtam, szorítottam őket és kínlódtam. Éreztem párszor, hogy nyomnom kell, de ezek még nem az igazi tolófájások voltak. Megvizsgáltak, de még leszállítottak egyszer. Igaz, már ott maradtunk a szülőszobában, de hatásosabb volt, ha álltam. Aztán egyszercsak egy hatalmas nyomási kéynszert éreztem, alig bírtam visszatartani, hogy ne nyomjak. „Felpattantam” a szülőszékre, újabb vizsgálat és a szokásos kiáltás: Szülünk!!! Félelemmel és örömmel teli izgatottságot éreztem hirtelen, átvillant az agyamon, hogy mi lesz, ha valami baj lesz, de elhessegettem a gondolataimat. Amúgy se volt időm töprengeni. A semmiből csomóan előálltak: a doktornő, a csecsemős nővér és doktornő, ápolók, kötözték a lábamat, injekciót kaptam (vagy az később volt? - lényegtelen), jött a fájás és mondták, hogy nyomjak. Igyekeztem előírás szerint lélegezni, nyomni, mert tudtam, hogy sokat segítek magamon, ha nem pazarlom az erőmet, levegőmet. Nem kiabáltam, nem is éreztem ingert rá. Csak tettem, amit mondtak. Nagyon összpontosítottam, és a biztatásra nyomni kezdtem. Éles, égető fájdalmat éreztem, majd nemsokára ismét nyomtam. Emlékszem, nagyon szorítottam a vaságyat, nagyon belefeszültem a lábaimat tartó és rögzítő fáslikba, de mindent beleadtam abba a nyomásba. Most is rettenetes sajgást éreztem, de rögtön utána azt is, hogy csussz. Oldalt néztem, és láttam, hogy egy babát motozgatnak. Ne nevessen senki, de még a saját szemeimnek sem hittem, és megkérdeztem, hogy megvan, az az én babám? Valahogy olyan hamar kibújt, hogy nem hittem, hogy vége. Igenlő válaszukra úgy elérzékenyültem, hogy már a könnyeimmel küszködtem. Még megkérdeztem, hogy jól van-e és hogy valóban kislány-e, de nem tudom, pontosan mikor, és hogy épp ilyen sorrendben-e.

Aztán kértem a hasamra. (Ezen ne lepődjön meg senki, hogy kértem. Krisztát nem adták önszántukból, csak mert itt – még – nem szokás, nem igénylik, nem tudom, ezért elhatároztam, most sokkal rámenősebb leszek. És abszolút nem ellenkeztek.) Miután megméregették-törölgették, meg is kaptam. Le sem tudom írni, hogy az milyen érzés volt. Csak sírt és sírt, aztán odatették a hasamra, én szóltam hozzá, és még most is emlékszem arra a lassú fejmozdulatára, amint felnézett rám, kinyitotta a szemeit és egyből elhallgatott. És ez nem filmben, regényben történt, hanem a valóságban. És Velem. Mosolyogtak és hallgattak körülöttünk, én csak a könyneimet nyeltem, de olyan boldog voltam, mint amilyen csak egyszer voltam addig. Aztán odaadtam, hogy elvigyék, engem pedig összevarrt a doktornő. Amikor felállítottak, hogy visszamenjünk a vajúdóba, nagyon gyengének éreztem magam, émelyegtem és rögtön az villant az agyamba, hogy vénültem: amikor Krisztát szültem, sokkal jobban bírtam a strapát, pedig hosszabb volt, valamivel nehezebb, mégis szinte segítség nélkül tettem meg a pár lépést az ágyamig.

Ahogy beértem az ágyamhoz a kétórás megfigyelésre, hamar jöttek a ruhái után és pár perc múlva már hozták is be. Akkor vettem jobban szemügyre, ölelgettem, puszilgattam óvatosan és készítettem az első felvételeket róla. Próbáltunk szopizni, de fogalma sem volt, hogy mit kell tenni. Nem ment ez délután sem és másnap sem, de ez már más téma, az azóta eltelt évben sokszor volt szó róla.

Megszületett. A második kislányunk, a kis csodabogarunk, édes kis jólevő, hurkás kisasszonyunk, okos, huncut mókuskánk, akit annyira, de annyira szeretünk, hogy az elmondhatatlan. Isten tartsa meg egészségben minekünk, hogy sok-sok évtizeden át örülhessünk még egymásnak!
BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT, KICSI DRÁGÁM!!!
Az első képek róla:




További napok a kórházban:








Első mosolyfélék:


Figyelem:

Utolsó nap a kórházban, hazaindulás előtt: